Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-03-18 / 11. szám

‘Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2007. március 18. 7 Pásztorév a Gyimesekben Találkozás Bakay Péterrel ► „Tűzoltó leszel s katona! Va­dakat terelő juhász! Látod, elalszik anyuka. - Aludj el szépen, kis Balázs” - olvas­hatjuk József Attila ismert versében. Ha vadakat nem is, de juhokat és szarvasmar­hákat azért terelhetett be­szélgetőtársam, Bakay Péter hittantanár, aki felnőtt fejjel pásztorbotot vett a kezébe, és csaknem egy esztendőt töltött Csángóföldön...- Mi késztette arra, hogy erre a meglehetősen szokatlan döntésre szánja el magát?- Kilenc esztendőn keresztül tanítottam hittant a békéscsabai evangélikus gimnáziumban. Emel­lett egyfajta művelődésszervező is voltam az iskolában, valamint a Békéscsabai Keresztyén Ifjúsági Egyesület egyik vezetője is. Szó­val, nem unatkoztam.- Netalántán egyenesen a kiégés veszélye fenyegette?...- Nem szeretem ezt a szót, de valami hasonlót éltem át, azt hi­szem...- Mas ebben az esetben talán csak lassított volna egy kicsit, Ön úgy dön­tött, erdélyi juhpásztor lesz. Miért ép­pen ezt az utat választotta?- Úgy gondolom, hogy az ember negyvenéves kora körül - ha van rá szabadsága - vált­son. Én válthattam, és meg is tettem. És azért a pásztorkodást választottam, mert annak elle­nére, hogy városi vagyok - Kecskeméten nevelkedtem, ké­sőbb Békéscsabán éltem min­dig is vonzott a falusi világ, a természet közelsége. És mivel valami gyökeresen mást akar­tam csinálni, mint addig, a Gyi- mesek mellett döntöttem, hogy megtudjam, milyen érzés az, ha ki vagyok téve a természet erői­nek, ha „nomádként” élek. Ezen­kívül nagyon kíváncsi voltam az ott élő egyszerű emberek életé­re, gondolkodásmódjára is. Va­lamint reméltem, hogy jobban megérthetem, mit is rejt magá­ban a bibliai kép, a Jézus által többször is használt pásztor és nyája hasonlat.- Barátai, ismerősei hogyan fogad­ták a döntését?- Volt, aki úgy vélte, csak ma­gamra gondolok, önző ötletnek tartotta. Más egyenesen „bolond­nak” titulált, vagy épp irigykedett rám, amiért ilyen nagyszerű vál­lalkozásba vághattam a fejszé­met, és elutaztam Erdélybe. A cé­lom Gyimesközéplok, Sötétpa- taka, Bodorvész volt, itt voltam 2003 őszétől 2004 nyaráig.- Hogyan választott „tanítómes­tert" magának?- A helyi plébánosnak el­mondtam, ki vagyok, miért jöt­tem, és kértem, hogy segítsen. Ő irányított el egy pásztorhoz, aki rövid „felvételi vizsgának” vetett alá: megállt előttem, méregetett, majd azt kérdezte: „Medvétől, farkastól fél-e?” „Nem jobban, mint más” - válaszoltam. Aztán kezet fogtunk, és megbeszéltük, hogy októberben kezdek.- Pásztorként hogyan telt egy napja?- Előre kell bocsátanom, hogy semmiképp sem olyan „romanti­kus” egy pásztor élete, amint az a jól ismert népdalban áll, mely szerint: „A juhásznak jól van dol­ga, / Egyik dombról a másikra / Terelgeti nyáját, fújja furulyáját, / Bú nélkül éli világát.” Nehéz ke­nyér ez. Hajnali öt óra felé, nap­felkeltekor keltünk. A pásztorok száma változó volt, általában kettő és nyolc között mozgott. Mindig meg volt beszélve, hogy kik mennek el megfejni az állato­kat, és az is, hogy ki marad a szál­láson, hogy vizet hozzon, és el­készítse a reggelit. Utána tereltük az állatokat, ez nem volt mindig könnyű, néha sokat kellett gya­logolni hegyre föl, völgybe le, hogy legelőre leljünk. Ráadásul számítani lehetett arra, hogy megjelenik a farkas vagy a med­ve. Egyébként amíg néhányan le­geltettek, valaki a szálláson ma­radt, hogy sajtot készítsen, ebé­det főzzön. Ebéd után megint meg kellett fejni az állatokat, ki­csit pihentünk, aztán megint mentünk legeltetni. Este megint fejés következett, vacsoráztunk, és nyolc óra körül mentünk lefe­küdni. volt kellemetlen testszaga, ezt ta­lán az ottani levegő teszi. „Érde­kes” volt az is, hogy olyan házak­ban aludtunk, ahol rések voltak a falakon, ki-be járt a levegő ott is, és az ajtón keresztül is, ami min­dig nyitva volt. Télen volt úgy, hogy arra ébredtem, a fejem mel­lé havat hordott a szél.- Vélhetően nemcsak a hétköznap­jaik térnek el a miénktől, hanem a va­sár- és ünnepnapok is. Hogyan jelle­mezné az ott élőit hitvilágát?- A római katolikus egyház szokásai szerint élik meg a hitü­ket, ugyanakkor nagyon erősen babonásak, hisznek a rontások, a gurucsálás vagy más szóval fer- mekálás erejében. Számukra a járást beszélik, szép, archaikus magyar nyelvet. Más a monda­tok hangsúlya, dallama. Nagy örömömre a gyermekek is ezt ta­nulják a szüleiktől, így nem me­rül feledésbe ez a kincs. Egyéb­ként az általam használt szava­kat értették, csupán egy-két eset­ben kellett körülírnom, mire gondolok. Nekem viszont annál inkább voltak kérdéseim.- Kérem, említsen néhány példát.- Kedvesen mulatságosak pél­dául az olyan szavak, mint a „ke- rembábálózik” vagy a „csulil”. Mindkettőnek két jelentése van: a „kerembábálózik” azt is jelenti, hogy a varjak keringenek a leve­gőben, de ezt használják akkor Bakay Péter (jobbra) Gábor András (Bálán) báccsal, azaz számadó juhásszal is, amikor a gyermekek össze­vissza futkosnak. Egy ló akkor „csulil”, amikor idegesen hátra­csapja a fülét; amikor pedig egy férj rámordul feleségére: „Ne csu- lilj!”, akkor azt várja tőle, hogy ne grimaszoljon.- Úgy tudom, nemcsak a maga kedvére gyűjtögette az anyagokat, ha­nem másokkal is szeretné megosztani a nyelvi kincseket, amelyekre rábukkant.- Esténként azon a vidéken mesélnek egymásnak elalvás előtt. Egyszer például az egyik pász­torember csodálatos állattörté­neteket osztott meg velem. Ké­sőbb megtudtam, hogy ilyen tí­pusú elbeszéléseket néprajzosok itt még nem gyűjtöttek össze, ezért magnófelvételeket készítet­tem; jó lenne, ha egyszer ezeket kiadnák. Egy másik, reménység szerint előbb megvalósuló terv egy pásztomő, a már sajnos elhunyt Tankó Mónus Berta néni emlékira­tainak megjelentetése. O meg­tisztelt azzal, hogy nekem aján­dékozta a naplóját, és azt mond­ta, hogy tegyem vele azt, amit jó­nak látok. Szeretném, ha mások is olvashatnák ennek az egysze­rű, bölcs asszonynak a gondola­tait, aki ötvenhét esztendőn ke­resztül pásztorkodott. Emellett „járom a gyülekezeteket”, szíve­sen megyek mindenhová, ahová csak hívnak, és beszélek a ta­pasztalataimról, élményeimről, a gyimesi csángó emberek életé­ről és szokásairól. Örömmel osztom meg másokkal azt, hogy a természethez közeli minden­napok, a kicsiséget és kiszolgál­tatottságot magában hordozó életvitel ajándékaként közelebb kerülhettem Istenhez, és sokat tanulhattam önmagámról is ezen a világon keresztül. Azóta is rendszeresen visszajá­rok, mert szívemen viselem az ott élők sorsát. Amiben csak tudok, segítek nekik, ha máshogy nem, legalább azáltal, hogy ahol csak tehetem, elmondom, kik ők, ho­gyan élnek. Tartozásom van: töb­bet kaptam tőlük, mint amennyit bármikor is adhatok nekik. ■ Gazdag Zsuzsanna- Házigazdái mit szóltak, hogy vá­rosi ember létére egy ideig pásztorkod- ni szeretne?- Félteni féltettek, úgy is ne­veztek, „finom ember”. Nem vé­gezhettem el minden munkát, amit ők, de azért, azt hiszem, nem lehetett rám panasz, szó sárkányok, boszorkányok léte­zése éppoly természetes, mint az, hogy vannak lüdércek - vagy­is lidércek, akiket az ortodox pap által megszentelt puskagolyóval lehet leteríteni -, aztán vámpírok vagy úgynevezett szépasszo­nyok, azaz tündérek. Bodorvészi látkép nélkül hajtottam az állatokat a „fejőlik”-ba, és legeltettem én is.- Nehezen barátkozott meg a meg- ~ szokottól lényegesen eltérő életkörül­ményekkel?- Ellenkezőleg: könnyen, hi­szen „akartam” alkalmazkodni, így elfogadtam, hogy ott fenn a hegyen nincs vízöblítéses toalett, nincs villany, csak petróleum- lámpa, és a vízért is - ami ott igen nagy kincs - gyalogolni kell hajnalonta. És persze a miénktől eltérőek a higiénés körülmények is. Mosakodni mosakodtunk ugyan minden reggel, de egy-egy alapos fürdésre csupán hetente- kéthetente volt lehetőség. Ennek ellenére valahogy senkinek nem- A nyelvhasználatuk is más, mint a miénk?- Igen, adódott is ebből né­hány félreértés. Az ottani embe­rek a felcsíkihoz hasonló nyelv­Az Evangélikus Elet szerkesztősé­gének vendégeként Bakay Péter vetített képes előadást tart a Gyi­mesekben pásztorként töltött hó­napjairól március 29-én, csütör­tökön 18 órától az Üllői úti szék­ház utcáról nyíló termében (1085 Budapest, Üllői út 24.). A részvé­tel ingyenes. Az alkalom persely­pénze az interjúban olvasható em­lékirat megjelentetését szolgálja. Fehéren, feketén Amikor 1995-ben lelkésszé avattak, megannyi kérdés és határtalan tenni akarás munkálkodott bennem. A kérdésekre lassan válaszok érkeztek „odaföntről”, a tenni akarás pedig különböző hullámokban a mai napig elér. Lelkészként meg kellett tanul­nom azt, hogy mit jelent titkot tarta­ni, mit jelent mások életéből ízelítőt kapni égy-egy-lelki beszélgetés alatt, mit jelent gyermekekkel, fiatalokkal és idősekkel foglalkozni. Az elmúlt években pedig egy egészen új terüle­ten próbálja meg Isten az életemet és a hitemet. Beteg emberek között szolgálok. Nem úgy, ahogyan minden lelkész teszi, amikor alkalomszerűen kórházi látogatásra megy egy-egy buzgó test­vér mellé, hanem „hivatalból" vagyok a betegágyak között. Oroszlányi szolgálatom utolsó évében a helyi ápolási intézet mentálhigiénés mun­katársa voltam. Találkoztam olyan beteg idősek­kel, akik csupán ápolást igényeltek (gyógyszerezés, kezelés, gyógytorna); mentálisan sérültekkel, akikkel nem volt olyan, hogy „elég”, ami a beszél­getések hosszát illette; s a halál révén állókkal, akik várták a buzdítást: lépj tovább a „fény” felé... Megta­pasztaltam, mit jelent csupán vege­tálni, „csont-bőr életet" élni, de élni; mit jelent várni valakinek a gyógyu­lására, s mit jelent a szerető család­dal azért imádkozni, hogy „legyen meg a te akaratod". Csodálatos érzés lehet egy-egy élet indulásánál jelen lenni. Ezt tapasz­talják meg a nővérek és az orvosok a szülészeteken, de ugyanilyen miszti­kus és felemelő - még ha ez furcsá­nak tűnik is - valakinek az elmene­telénél jelen lenni, kezét fogni, segí­teni az utolsó szinuszritmusig. 2005-ben az életem és a szolgála­tom Miskolcon (Diósgyőrben) foly­tatódott. S jött a felkérés: vállaljam el a kórházlelkészi szolgálatot. Meg­alakult ugyanis a Borsod-Abaúj- Zemplén Megyei Kórház és Egyete­mi Oktatókórház területén az intéz­ményi lelkészt szolgálat, s 2005 ka­rácsonyán átadták az Isteni Irgal­masság ökumenikus kápolnát is. A szolgálat négytagú; egy római kato­likus atya (Tóth Béla), egy görög ka­tolikus parókus (Mosolygó Tibor), egy református lelkész-pszichológus (Gecse Attila) és e sorok írója, evan­gélikus lelkész alkotja. Valamennyiünknek volt ápolás­ban eltöltött „előéletünk”, de egy több ezer főt foglalkoztató kórház­ban (amely gyermekkórházat is ma­gába foglal, és az iparáról híres me­gye legnagyobb munkaadója!), ahol körülbelül háromezer beteg fekszik, minden tapasztalat kevésnek bizo­nyult. Amikor dr. Csiba Gábor fő­igazgató főorvos először beszélt ve­lünk, felhívta a figyelmünket a dol­gozók lelkigondozására is. így indult egy éve a szolgálat a betegek, orvo­sok, ápolók, látogatók, hozzátarto­zók végeláthatatlan tengerében. Beosztás alapján mindennap van istentisztelet (kedden evangélikus), állandó ügyeletet tartunk az irodá­ban, ahol személyesen vagy üzenet- rögzítőn fogadjuk az osztályokról ér­kező hívásokat. Felosztottuk a kórhá­zat, az épületeket, az osztályokat egy­más között. Áramoltatjuk a híreket, címet-nevet egyeztetünk, ha véletle­nül ráakadunk egy más vallású be­tegre. Hadd gondozzon mindenkit a maga papja! Éjszakánként egy-egy sürgős hívás után autóba pattanunk, hogy el ne késsünk „valamiről”; me­gyünk, mert valaki éppen akkor fogja megvallani bűneit az Úrnak a nagy találkozás előtt... Küldött elénk Isten fiatal tumoros anyukát, aki négy gyermekét hagyta odahaza; balesetes fiatalembert, akit a kórteremben hagyott el a meny­asszonya; kopaszra nyírt kisfiút, aki mindenkitől fél; rossz házasságban élő ápolónőt, aki keresi az Urat; egy­kori beteget, aki ma beteghordóként vezekel - szavai szerint „korábbi bű­nei miatt”. Hogy milyen felkészítést kaptunk mindehhez a munkához? Emberi vá­laszok helyett az Ige felel. „Egymás terhét hordozzátok...” (Gál 6,2a) Nincs több kérdés, nincs elmélkedés a felkészítés-felkészülés hatékonyságá­ról; menni kell, mert a fehér köpeny zsebében ott lapul a cédula a beteg nevével s a kórházi osztály rövidítésé­vel. Én így hordozom nap mint nap. A feleségem esténként megkérdezi: „Mi volt a kórházban?” S én sokszor nem tudom, mit feleljek. Születtek, meghaltak, jobban lettek, vigaszta­lást nyertek, vagy még jobban elkese­redtek. Ez történik mindennap. Van, hogy sikerül segíteni, útra indítani, erőt adni, Jézust jól hirdetni, s van, hogy a lelkigondozó csendben marad, Isten csendje beszél helyettünk. Sokan kérdezik, hogy milyen ez a szolgálat. A válasz, mint mindig, ez esetben is összetett, mert ugyanolyan, mint minden más szolgálat: segíteni kell. Isten Szentlelke által, a feltáma­dás hitével. S közben összehasonlít­hatatlanul mások a külső feltételek. Nálunk nem szól a harang, az orgo­na, helyette a nővérhívó sípol kímé­letlenül. A hívek nem jól öltözöttek, hanem pizsamában vannak. Nem térdelnek az úrvacsoránál, és nem állnak fel az ige hallgatására, mert legtöbbször feküdni tudnak csupán, s van, hogy lábuk sincsen, amivel tér­delhetnének, csak nézni tudnak. „Úgy.” Olykor gumikesztyű, maszk van rajtunk meg lábzsák, s a folyosón velünk szembejövő nem is tudja, hogy pappal találkozott, ezért nem kö­szön: „Erős vár a mi Istenünk!” Itt nincs egyházadó, adomány, nincs hivatalos idő. Van azonban he­lyette más, ami hiányzik mindenhon­nan: van idő mindenre. Itt senki nem siet, nem nézi az óráját, nem zavar a mobil. Itt nemcsak a hívő beteg, ha­nem az ateista is legtöbbször az Is­tent keresi. Itt nincs társadalmi rang, beosztás, mert a kórházi textil egy­formává tesz. Emberré. Aki vágyik az Úristen erejére, olyan életre, amely­ben mindent új alapokra helyezve fel lehet építeni. Most már tudom, hogy élet-halál mezsgyéjén szolgálni a legtöbb, amit a mennyei Atya nekem ajándékul ad­hatott. Hát így élek, szolgálok én, né­ha „fehéren”, s van, hogy feketén”. ■ Molnár József MAGYARORSZAGI US EGYHÁZ Technikai szám; 00|5 www.evangelikus.hu

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents