Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-10-29 / 44. szám
‘Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2006. október 29. 9 ikus egyházban Dokumentumfilmek az ötvenedik évfordulóra Szovjet tanklövedék szakította át az egyik teológusszobafalát Az 1956-os forradalom és szabadságharc szőkébb értelemben véve nem egyháztörténeti esemény, hiszen közvetlenül nem az egyház robbantotta ki, és elbukásáért sem felelős. Mégis nehéz lenne úgy bemutatni a történteket és teljessé tenni az emlékezést az ötvenedik évfordulón, hogy kihagyjuk Mindszenty József történetét vagy a protestáns egyházvezetők nyilvános megszólalásait, az ország érdekében végzett szolgálatát. A rendszerváltozás előtt mindezt elnyelte a hallgatás, vagy a hatalom a lehető legsötétebbre színezte az „ellenforradalom” képét. A rendszerváltozás után ugyan a rehabilitációs folyamatok néhány egyházi életutat is megismertettek az igényesebb és érdeklődő közvéleménnyel, mégis mintha kevéssé lenne jelen a köztudatban, hogy az egész ország és az egész nemzet 1956-os forradalma és szabadságharca az egyházak keresztény népének is - sokaknak személy szerint is - sorsfordító eseménye volt. A 2006. október 23-i kerek évfordulóra készült két evangélikus dokumentumfilm - Fabiny Tamás A forradalom hite című hatrészes sorozata és Tóth-Szölló's András Mindegyiknek volt egy igazsága című kétrészes összeállítása - az evangélikus- ság, illetve az egyházak ötven évvel ezelőtti forradalmát ismerteti meg ennek a hiánynak a pótlására. Fabiny Tamás filmjei egyenként mutatják be a három nagy történelmi fele- kezetben - evangélikus, református és katolikus - zajló 1956. őszi eseményeket, a november után külhonba vándorolt magyarság új életének kezdeteit, valamint Mindszenty József drámáját. A sorozat első része, a Lutheránus forradalom elevenen idézi fel az egyházi változások megértéséhez szükséges legfontosabb eseményeket, plasztikusan mutatja be az egyházban is bekövetkezett sorsforduló jelentőségét. A visszaemlékezők - egyházunkban jól ismert személyiségek: Baranyai Kálmán, id. Fabiny Tibor, Kinczler Irén, Zászka- liczky Pál - személyes, megelevenedő élményei átélhetővé teszik az októberi napok hangulatát, és a nagy összefüggések mögött emberi színt visznek az elbeszélésbe. Újra és újra megszólal az őszinte emberi hang, az ötven év távlatában megfogalmazható erkölcsi üzenet is, amely 1956 maradandó öröksége. Gazdag dokumentációt sikerült ösz- szeválogatni korabeli film- és hangfelvételekből, rádiós hanganyagokból, fényképekből. A jól ismert prédikáció, amely akkor hangzott el, amikor Ordass Lajos visszatérhetett igehirdetői szolgálatába, Nagy Imre drámai bejelentése a szovjet invázió kezdetén éppúgy bekerült a válogatásba, mint Kinczler Gyula nemrégiben nyilvánosságra került, megrázó fotói. Személyes sorsokon és vallomásokon át mutatja be Fabiny Tamás az egyházak szolgálatát az emigrációba sodródott vagy kényszerült, százezres számokban mérhető magyarság életében. A németországi és svájci emigrációt bemutató negyedik, valamint az Ausztriában, illetve Nagy-Britanniában új hazát találókat megszólaltató ötödik rész még a hazai evangélikus közvélemény számára is kevéssé ismert eseményeket, körülményeket, életérzéseket közvetít. A meghatározó evangélikus lelkész személyiségek - Pósfay György, Gémes István, Pátkai Róbert, Szépfalusi István - mellett megszólalnak családtagok, nyugati karriert befutó magyar protestánsok, katolikus lelkigondozók. Csak sajnálhatjuk, hogy ezeknek a részeknek nincsen folytatásuk más európai országokba, más kontinensekre vándorolt honfitársainkról. A hazájukat elhagyók új helyzetbe kerültek a kivándorlással: menekülttáborok, az új egzisztencia megteremtésének gondjai... Talán Gémes István megrázó vallomása mond el legtöbbet a külhonba szakadt ember sorsáról: „Én csak sérült emberekkel találkoztam... Én magam is sérült ember vagyok.” A körkép megrázó végszava a kortárs magyar irodalom doyenjével, Határ Győzővel készült riportban elhangzó vers: „Állatok közt állat, / űzőbe vett barom, / zuhanok előre, / futó négy lábamon...” Egészen más feladatra vállalkozott Tóth-Szöllős András kétrészes, összesen másfél órás összeállításában. Dokumentumriportok sorozatával egyházunk közismert szereplői - Fabiny Tibor és Hafenscher Károly professzorok, Harmati Béla püspök, Boleratzky Lóránd, Frenkl Róbert, Benczúr László, Böröcz Enikő és Juhász Géza - idézik fel 1956 belső egyházi összefüggéseit, előzményeit és eseményeit egyaránt, különös, tarka lenyomatot adva az ötven évvel ezelőtti egyházi állapotokról. A film nem helyez minden egyes mozzanatot a forradalom és szabadságharc szélesebb összefüggéseibe, nem értelmez és konfrontál, sokszor a szőkébb, érdeklődő közvélemény számára ismert tényeken sem megy túl - inkább beszélteti szereplőit, s az ő eltérő véleményükön keresztül érzékelteti, hogy milyen bonyolult kihívás volt az egykori résztvevőknek kiigazodniuk a korabeli változó körülmények között, akárcsak évtizedek múltán megfogalmazniuk személyes viszonyukat az akkor történtekhez. A riportalanyok egyénisége, személyes sorsa is feltárul a megszólalásokban - habár a körképet lehetett volna még színesíteni a megkérdezettek körének bővítésével. Tóth-Szöllős András filmje tehát inkább gyűjtés, állapotfelmérés. Azoknak érthető, akik ismerik az evangélikus egyház történetének belső összefüggéseit, képesek mérlegelni, összevetni az elhangzottakat egymással és a kor dokumentumaival. Pillanatnyi állapotfelvétel, amely azt tükrözi, ahol ma tartunk a múlttal: természetesen nagy szerepet kap Ordass Lajos püspök a beszélgetésekben, de a többi „főszereplőről” - Dezséry Lászlóról, Vető Lajosról, Túróczy Zoltánról, hogy csak a megkerülhetetleneket említsük - nem rajzolódik ki egységes pályakép. Ez a film egyik legnagyobb erénye: adósságainkkal szembesít, melyek elrendezése nélkül nem érthetjük meg a műit összefüggéseit. Ennek a morálisan is feszült, ötven évvel ezelőtti korszaknak a lezáratlanságát, lázas állapotát jól ragadja meg a rendező egyik beszélgetőtársától, Benczúr Lászlótól kölcsönzött címválasztása is: Mindegyiknek volt egy igazsága. Az ’56-ra való visszaemlékezés során örömmel mondhatjuk, hogy két műhelyben is készült evangélikus egyházunk fél évszázaddal ezelőtti életét felidéző filmes visszatekintés. Habár a két filmkészítő egészen eltérő koncepcióval dolgozott, s ennek következtében valószínűleg eltérő közönséghez is szól, egyházi és történészi körökben mindkét alkotás érdeklődésre tarthat számot. Fabiny Tamás sorozata - a Duna Tv jóvoltából - azzal is nagy szolgálatot tehet, hogy széles körben megismerteti a közelmúlt történetének egyházi oldalát. Mindkét alkotónak köszönettel tartozunk. ■ Korányi András A „Mindenkinek volt egy igazsága" című (2x45 perces) film megrendelhető a Luther Kiadó Üllői úti könyvkereskedésében. A videokazetta bruttó ára 3500 forint. (Kérésre - a postaköltségfel számításával - postán is igényelhető.) A közeljövőben ár. Fabiny Tamás 6x30 perces filmsorozata is megrendelhető lesz kiadónknál. A két darab DVD lemezen forgalmazandó film ára egyelőre nem ismert. Személyes történelem Ünnep - katarzis nélkül ► A múlt eseményei mindannyiszor eleven valósággá válnak, amikor megadatik, hogy egy-egy szemtanúval beszélgessünk. Id. Zászkalicz- ky Pált arról kérdeztük, ő hogyan élte át a forradalom és szabadság- harc napjait. A nyugalmazott evangélikus lelkész ekkor harmadéves teológusként az Üllői út 24. szám alatti kollégiumban lakott.-1955 telén költöztünk az Üllői útra Hűvösvölgyből. A diákotthonban csaknem harmincán laktunk. 1956 őszét a várakozás jellemezte, hallottunk a Petőfi Kör és az írószövetség nyilatkozatairól, tudtunk az egyetemistáknak a napilapokban megjelent felhívásairól. Éreztük, hogy előbb-utóbb valaminek történnie kell, a változás - egyházi és társadalmi szinten is - elkerülhetetlen. Az egyházi közegből akkor „léptünk ki”, amikor október 22-én más egyetemek hallgatói azzal kerestek meg bennünket, hogy „ti is magyarok vagytok, ti is egyetemisták vagytok, jöttök-e velünk tüntetni?” Akkor ez - hogy maguk közül valónak, egyetemi polgárnak tartanak - meglepetésszámba ment, hiszen a lelkészek és a teológusok az „osztálybesorolásuk” alapján az „egyéb” kategóriába tartoztak; az állam számára mi nem számítottunk értelmiséginek, éppen ezért örömmel vettük a meghívást. Másnap átmentünk az orvosi egyetemre, és az orvastanhallgatókkal együtt mi is ott voltunk a felvonuló tömegben. Mire a Parlament elé értünk, elszakadtam a társaimtól. A Kossuth téren hallhattam szavalni Sinkovits Imrét és beszélni Nagy Imrét is, láttam, amikor a magyar zászlóból kivágják a címert. Mire hazaértem, addigra a Bródy Sándor utcából, a Magyar Rádió épülete felől már puskalövések hallatszottak.- Nem félt?-Nem volt mitől félnem, mert tudtam, hogy az életem Isten kezében van.- Hogy teltek a napok az Üllői úton?-Tudtuk, hogy történelmi időket élünk, ezért egyikünk sem ment haza. Ellátásunkról Wiczián Dezső és felesége gondoskodott. Átmentünk a szomszédos klinikára vért adni a sebesülteknek, amikor hívtak; ha kellett, akár a szovjet katonáknak is. A leszerelő magyar honvédeknek pedig saját ruháinkból adtunk. A többiekkel együtt én is kijártam a pályaudvarokra, rakodni a külföldi segélyszervezetek által küldött adományokat, ezekből vittem is a rászorulóknak. A közeli Ráday utcában lakó református teológusokkal is tartottuk a kapcsolatot, ott voltam a két lelkészjelölt, Magócsi István és Herczeg Lajos temetésén is, akik az utcán, segítségnyújtás közben kaptak halálos sebet. Egyébként pedig a pincébe húzódtunk vissza; ha hevesek voltak az utcai harcok, nappal is, de éjszakára mindig. Ott tartottunk áhítatot mindennap.- A kollégium mennyire volt biztonságos?- A harcoló felek tiszteletben tartották a közelünkben fekvő klinikára kitűzött vöröskeresztes zászlót, így a kollégium épületében, bár közel volt a Kilián laktanya, nem keletkeztek nagyobb károk. Egyszer - talán október 25-én vagy 28-án - azonban kaptunk egy belövést. „Vigyázz, ide lőnek!” - hangzott egy teológustársam kiáltása. Rohantunk a folyosóra. Szerencsére senki nem sérült meg, de a ház fala beomlott, a szoba berendezése teljesen tönkrement.- Hogyan fogadták a forradalom leverését?-Az Északi Egyházkerület püspöki titkára november 3-án a pincében azzal ébresztett bennünket, hogy most hívták Nyíregyházáról azzal a hírrel, hogy ezrével jönnek a szovjet tankok Budapest felé. Nem hittük, nem akartuk elhinni, hogy a szabad és független, demokratikus Magyarország tizenkét csodálatos nap után semmivé lesz... ■ Gazdag Zsuzsanna Belövések az MEE Üllői úti kollégiumának épületén Miért nem tudjuk (még) október 23-át igazán ünnepelni? A válasz valahol közelmúltunk is jelenünk mélyrétegeiben van. Felszabadult ünneplés helyett szomorkás elgondolkodás a jellemző. Talán a nemzet pszichéje áll ellen önkéntelenül az „Ünnepeljünk együtt!” felszólításnak. Adóemeléses csomagokat, elfuserált rendszerváltást hatalmi szóval és ravaszkodással rá lehet erőltetni a társadalomra, mély érzelmeket azonban nem. Mit mondanak erről a nemzet nagy gondolkodói? Peéry Rezső pozsonyi származású kiváló író a Rákosi-rendszerről szóló, alig ismert, kitűnő munkájában (Szemben az emlékekkel, Ister Kiadó, Budapest, 2001) arról ír, hogy a társadalom önkéntelen ellenállásának fontos eszköze a csend. Amikor nem lehetett szólni és igazat mondani az erőltetett szemináriumok, fejtágítók végén, az előadónak arra a felszólítására, hogy van-e kérdés - sűrű csend volt a válasz. Marái Sándor pedig azt vallotta, hogy nem azért kellett elhagynia hazáját, mert nem engedték volna írni, hanem mert nem engedték volna hallgatni. A társadalom többségében még ott élnek a negyvenévnyi diktatúra félelmei, görcsei; azé az időszaké, amikor ’56-ról ilyen vagy olyan okból hallgatni kellett. Nem forradalom, hanem „események” voltak a történtek..., melyekről éppen súlyosságuk miatt nem lehet beszélni. Olyan sokáig sulykolták: ellenforradalom volt, olyan vastag rétegei rakódtak rá a történtekre a hamis és elhallgatott információknak, hogy nem csoda, ha nem tudnak átállni az emberek. Fiatal kolléganő mesélte, hogy a rendszerváltáskor, amikor középiskolába járt, a történelemtanárok állandóan váltották egymást: ’56 az egyiknek ellenforradalom volt, a másiknak „események”, a harmadiknak forradalom. Az érettségin pedig mindhárman ott ültek a vizsgabizottságban: mit lehet ilyenkor mondani? Napjaink eseményei is jelzik, hogy a mélyben még nem oldódtak meg a problémák, nem válaszoltattak meg a kérdések. Negyven év sokkja nem múlik el nyomtalanul. Ha egyáltalán elmúlik. A huszadik század keményen megpróbálta a nemzetet, az embereket. Alig van olyan, aki a családja és a maga sorsán keresztül ne találkozott volna ilyen vagy olyan előjelű diktatúrának az elnyomásával. De még azok sem szabadok, akik valaha az elnyomó gépezethez kötődtek, őket a lelkiismeret tartja fogva ......mindenki szem a láncban...’’-szól a költő örök figyelmeztet ése. Az ünnepet nem lehet erőltetni, a társadalomnak időt és lehetőséget kell hagyni, hogy lelkileg feldolgozza az elmúlt nehéz évtizedeket. Még oly közeliek az évek, mikor nemhogy október 23-át, de még március 15-ét sem ünnepelhettük szorongás, izgalmak nélkül. A kollektív felejtés és felejtetés pedig nem oldja meg, csak elfedi a problémákat. Hiába akarunk „nehéz idők voltak azok” sóhajtással kitérni a nehéz, kínos kérdések elől. Hol álltunk mi, hol álltak családtagjaink, kollégáink, barátaink a nehéz időkben? És vajon ma, az új világban, megteszünk-e mindent ’56 és a vele összefüggő negyven év feltárásáért? Vagy bizonyos vonatkozásait még mindig tabuként kezeljük, el- és áthárítással, ködösítéssel, hallgatással reagálunk rájuk? Október 23-át ezért nem tudjuk még teljesen felszabadultan ünnepelni. Sokunk számára egyelőre inkább a csendes emlékezés alkalma ez a nap. Igazi ünnephez katarzis kell, amelynek a bekövetkeztét nem lehet sem erőltetni, sem elrendelni. Katarzishoz pedig csak őszinte múltfeltárással, a problémákkal való nyílt szembenézéssel jutunk. ■ Czenthe Miklós
