Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-10-29 / 44. szám
io 2006. október 29. FÓKUSZ "Evangélikus ÉletS Francois Villon - Faludy György Haláltánc-ballada Ott ült a Császár. Dús hajában hét csillag volt a diadém. Rabszolganépek térden állva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a holdkorong: de a bohóc sín trónja alján: „Mit sírsz" - rival!t reá - „bolond, nincs szív, mit kardom át ne járna, enyém a föld!”... S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje s elfújta, mint a porszemet.- Kényúrként éltünk mindahányon, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nekünk, Jézus Herceg! Éjjel borult a háztetőkre, s kuvikhang szólt a bakén át, midőn a Bankár útnak indult, elásni véres aranyát. Az útkereszten vasdoronggal hét ördög várta s a Halál: s mikor kardot rántott, a csontváz fülébe súgta: „Mondd, szamár, szamár, mit véded még a pénzed? Meghalsz s a kincset elviszem, s a kincs helyett eláslak téged, akit nem ás ki senki sem."- Kufárok voltunk mindahányon, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Haceg! Gót ablakában sírt az Orvos: „Uram, nektárod merre nő, amely ír minden kínra s melytől meggyógyul minden szenvedő?" S az ajtó nyílt: keszeg magiszter táncolta végig a szobát, kezében mély ólomkehelyből kínálva színtelen borát: „Igyál, e nedv hős, mint a mámor, s nincs seb, mit hegged nem takar, igyál testvér; e mély pohárból, csupán az első korty fanyar."- Kontárok voltunk mindahányon, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! A kútkávánál állt a Gyermek, szakadt gyolcsingecskében, s rőt topánban, s nézte lenn a vízben képét, mely játszani hívta őt: ... „Ha jössz: a holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod, s minden pirosló reggelente békákon ugrálunk bakot." „Jövök már!" - szólt, s a kútvíz nyálas siklót dagasztott zöld hasán, míg a Halál vihogva vitte anyjához a vörös topánt.- Balgán játszottunk mindahányon, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Aranypámáin ült a Dáma, s üvöltve sírt: „ne még, ne még”, de ő már átkarolta drága csípői karcsú, gót ívét, „engedj csak még egy lanyha csókot, még egy gyönggyel kivarrt ruhát, engedj csak még egy buja bókot, még egy szerelmes éjszakát” - de ő, rút foltot festve mellén, mely, mint a rákseb, egyre nőtt,. fehér testét nyakába vette és vitte, vitte, vitte őt.-Tunyán henyéltünk mindahányon, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Tüzénél állt az Alkimista, s óráját nézte, mely lejárt. „Isten vagy ördög: egy napot még, amíg megoldom a talányt, a végső, nagy talányt, amerre görebjeimnek eire vitt, csak egy napot még, mert megfejtem, megfejtem holnap alkonyig.” JTem fejted" - szólt a hang -, „nem fejted" s vállára tette jéghideg kezét, míg felrobbant a lombik: „Aludni mégy most, mint a többiek."- A Titkot űztük mindahányon, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Repedt tükrénél ült a Céda: „Hajamnak árja még veres, miért, hogy már a régi léha seregből senki sem keres? Ölem még izzó csókra éhes, mellem rózsája még kemény..." S az ablakon röhögve lépett be az utolsó vőlegény: „Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra, ma: holt szerelmeid torán hadd üljön nászlakomát a lárva ágyékod hervadt bíborán!”- Buján fetrengtünk mindahányon, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Pestis-csengőkkel jött a dögvész, s a reimsi szentegyház előtt húsvét vasárnapján derékon kapta a hájas Püspököt: „Néked szereztem ezt a nótát, gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög - légy pápa, vagy próféta, rózsás hajnalködökbe öltözött, légy szent püspök, vagy rút eretnek, ki ég a máglya kormain, misézhetsz lenn én fenn nevetlek a dómok csonka tornyain!”- Alszentek voltunk mindahányon, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! A vén Paraszt már tudta s várta alkonytájt kinn az udvaron: „Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg, mint a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! könyörgöm, egyet tégy nekem: ha elviszel, szórd szét trágyának testemet kinn a réteken!” O rábólintott s vitte lassan, s úgy szórta, szórta, szórta szét, mint magvető keze a búzát, vagy pipacsot az őszi szél.- A földbe térünk mindahányon, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Sírkövek üzenete Hitük még holtuk után is beszél- de miről? ► Az egyik nagy temetőkertben járva negyed órán belül három különleges sírkő állított meg. Eltöprengtem a rajtuk látható ábra, illetve felirat üzenetén, és feltettem a kérdést: mi melyiket választanánk saját síremlékünknek? Az első sírkövön csak rajz található. Ha jól láttam, egy kutya feje. A fajtáját nem sikerült megfejtenem. Ugyancsak találgathatjuk azt is, hogy az odalent nyugvó Ilona legkedvesebb társa, netán bálványa lehetett-e ez a jószág. Ez volt számára a legfontosabb az életben? Vagy az elhunyt hite arról beszél, hogy hitt a reinkarnációban, és előző vagy következő életében kutya volt, illetve az szeretne lenni? Ne botránkozzunk meg ezen, hiszen a sírköveken többnyire az emberek legjellemzőbb vonását örökítik meg az utódok. S ami odakerül - bizonyára nem véletlenül -, az bizony üzenetértékül E kép önvizsgálatra késztet. Ki vagy mi a legfontosabb az életemben, ki vagy mi van az első helyen? Ha a mi sírkövünkre is az kerülne rá, üzenetként az utókornak, ami pillanatnyilag a fő helyet tölti be a szívünkben - nem késztet- ne-e ez bennünket az azonnali változtatásra? A második síremléken viszont csak szöveg olvasható. Nem bibliai idézet, de lehet, hogy nem is idézet, hanem egy emberi élet végső megállapítása: „Az igaz szeretet a halált nem győzi le.” Igen, tőlünk csak ennyi telik: legfeljebb a sírig tartó szeretet. A Szentírás legalábbis egyenrangúnak ítéli meg az emberi sze- retetet és a halált, mindkettő egyformán erős: „Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír." (Énekek 8,6) Nagyon kiábrándultak, csalódottak, csak emberekben bízók lehettek az elhunytak, ha csak eddig a megállapításig jutottak el földi életükben. Az itt nyugvó Julianna és férje nem találkozott Isten szeretetével, nem ismerte fel vagy talán elutasította azt a mindent - a bűnt, halált, az ördög hatalmát - legyőző isteni szeretetet, amelyet Jézus Krisztusban lehet átélni és személyesen megtapasztalni. Ha nekünk is csak e földi reménységünk van, és nem a mienk az Isten halált, a mi halálunkat is legyőző szeretete, akkor ez a márványtábla talán nekünk tart ébresztőt, éppen e pesszimista, csalódott, kiábrándult üzenete révén. Mi átírhatjuk ezt az üzenetet, például így: úgy szeretett engem Isten, hogy egyszülött Fiát adta a keresztre érettem, helyettem és miattam, ahol szeretete legyőzte a halált, így ha én hiszek Jézusban, nem veszek el örökre, hanem örök életem van; s ha meghalok is, élek vele, benne és általa! Még ma kezdj hozzá képzeletbeli márványtáblád szövegének aktualizálásához! A harmadik síremléken rajz és szöveg is látható. A márványtáblán, mintegy tükör által homályosan, visszatükröződik a szemközti sírok képe és a táblára néző arcvonásai. Önmagad látod ebben az üzenetben? Nagy örömömre az „igazi” Luther-rózsa rajza van a középpontban, úgy, ahogyan reformátorunk címerpecsétjén is látható. Alatta a felirat pedig nem az egyházunkban ma hivatalosan használt köszöntés, hanem ez: „Erős várunk az Úristen!” Itt nyugvó, minden bizonnyal evangélikus hittestvéreink hite még holtuk után is beszél. A zsoltárokban legalább egy tucat igehelyet találunk, amelyek ezt hirdetik (ezeket részletesen lásd Evangélikus köszöntés című írásomban: www.garainyh.hu). András, Anna és hozzátartozóik a legfontosabbat akarták megüzenni az utókornak mindabból, amit ők átélhettek és megtapasztalhattak életük során. Mert lehet élni nem kiábrándultán s nem állatokba vagy emberekbe vetve bizodalmunkat, hanem boldog örömmel hirdetni minden temetőjárónak: lehet a te erős várad is az Úristen. S akkor életed olyanná lehet, mint ez az ötszirmú rózsa. Szívedben hordod a keresztet, nemcsak a nyakadban: szereteted a keresztből táplálkozik; abban hiszel, aki előbb szeretett téged, reménységed a teljesség és a vég nélküli élet, a gyűrűbe zárt rózsa képében. S te magad is Isten jó illata vagy, embertársaid gyönyörűségére. Ha e földi életedben bejutottál az erős várba, a leeresztett felvonóhídon - tudod, Jézus az út is -, akkor Istened, az örök Vagyok lesz a te igazságod és örök életed! Ma még tárt kapukkal vár ez az erős vár! S a vár Ura nemcsak Tamásnak, hanem neked is Urad és Istened szeretne lenni. S nem majdan, egy márványtábla tanúbizonysága szerint, hanem már most és valóságosan. Temetői sétánk véget ért. Három sírkövet néztünk meg; mindegyik másról tanított. De a te sírköved üzenetét neked kell itt és most megírnod - életeddel. Jézus keresztjén elég volt ez a négyszavas felirat: „a názáreti Jézus, a zsidók királya”. Lapunk 2006/25. számának 2. oldalán olvashattuk Füle Lajos Siessetek! című versét; „sírkőírás” előtt ez ajánlott olvasmány. S a vers üzenetét megfogadva választ tudunk adni az ezen írás címében feltett kérdésre: hitük még holtuk után is beszél - de miről? ■ Garai András Amikor az utolsó földi útra kísérünk... Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy sok lelkész annyi istentiszteletet tart a temetőben, a koporsók mellett, mint a templomban. Akkor bizonyosan, ha hetente egyszer temet, és egyszer végez templomi szolgálatot. De nem is ez a lényeges. Fájóbb, hogy sok gyülekezetben még mindig több a temetés, mint a keresztelés, vagyis több szolgálat van koporsók, urnák mellett, mint keresztelőmedencék előtt. Amikor valakit utolsó földi útjára kísérünk, a múlandóság ránk telepedő érzése mellett két gondolat fogalmazódik meg bennünk. Az egyik, hogy akit elkísérünk, az nyomot hagyott az életünkben, és fáj az elvesztése. Amikor egy költő a halált magvetéshez hasonlítja, reménységgel akarja megajándékozni azokat, akik temetnek. „Barázda éje mélyen eltemet. / De ha életté lesz halálunk, / mi újra egymásra találunk, / ne féljetek, testvérbúzaszemek!” (Túrmezei Erzsébet: Együtt áldjuk a Magvető kezét...) A veszteség fájdalmát enyhíti, hogy „holnap, friss zöldben, ért kalászban / együtt áldjuk a Magvető kezét”! Az egymásra találás boldogságánál is nagyobb öröm, hogy együtt dicsérhetjük színről színre az Úr Jézus Krisztust, aki életünkben velünk volt. A másik gondolat, amely eszünkbe juthat ilyenkor, még személyesebb: az, hogy mi is ide kerülünk, mi is meghalunk. Az 1200 körül keletkezett Halotti beszédben a „Látjátuk, feleim, szümtük- hel, mik vogymuk” nemcsak őseinket figyelmeztette, hanem - minden koporsón, urnán keresztül - minket is arra emlékeztet, hogy mik vagyunk, illetve mivé leszünk. Egy temetési szolgálatra emlékszem - az ecsenyi gyülekezetben zajlott -; egy gyermek ígéretes élete ért véget, és vigaszként választottam ezt az igét: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk.” (íjn 3,2) Az Isten gyermekeinek sokszor nagyon nehézzé válhat földi életük az utolsó út előtt, míg azzá lesznek, amiből lettek: porrá... Ez az a személyes érintettség: a halál lehelete, amely minden temetésen megcsap. Ennek a komolyan vétele egyrészt arra int, hogy foglalkozzunk a végső kérdésekkel. Falu Tamás írja az Út vége című versében: „Mikor az utunk véget ér, / fáradt bennünk a vér, az ér, / már nem érdekel a jelen, / csak az örök, a végtelen. / Lelkünk a múltba menekül, / folyton beljebb, szüntelenül / és egyszer olyan messzire jár, / hogy nem tud visszajönni már.” Ezek a szép költői gondolatok világossá teszik, hogy ,a saját utolsó útjával foglalkozó ember a jövőben és a múltban él. Úgy foglalkozik az örök élet - ahová vágyódik - tényeivel, hogy elmerül a múltban, és végül nem talál vissza a jelenbe. Nem talál már itt igazi otthonra. Egy évfolyamtársam mondta egyszer, két zsinati ülés között, amikor elég feszült légkör alakult ki: „Úgy érzem, hogy a mi korosztályunk már nem érzi otthonnak azt, amit az új törvénnyel keretezni akarnak, amit otthonossá szeretnének tenni. Ez már nem a mi világunk...” Igaz, hogy az idős ember többet időzik a múltban, és egyre nehezebben talál vissza a jelenbe... Ebben is segítségre szorulunk Karinthy Frigyes írja Előszó című versében: „Elmondanám, az út hová vezet, / Segítsetek hát, nyújtsatok kezet. / Emeljetek fel, szólni, látni, élni, / Itt lent a porban nem tudok beszélni. (...) Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, / De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.” Ha így visszatalálunk a jelenbe a múltban megtalált kinccsel, azzal az örömhírrel, amely költői sejtéseket is túlszárnyal, feltárul az evangéliumban az Isten szeretete, melyben a szenvedés is termést hoz. Ezt fejezi ki Tóth Árpád Isten oltó-kése című versében: „Tudom és érzem, hogy szeretsz: / Próbáid áldott oltó-kése bennem / Téged szolgál, mert míg szivembe metsz, / Új szépséget teremni sebez engem.” Amikor elkísérjük az elhunytakat utolsó földi útjukra, és a feltámadás reménységével visszatérünk jelen feladatainkhoz, kérhetjük: „Áldd meg, édes Istenünk, / Bejöttünket, kimentünket! / Jó s balsorsban légy velünk, / Add meg napi kenyerünket! / Áldj meg csendes végórával, / Mennyben örök boldog- sággal!” (EÉ 292,3) ■ Szimon JÁNOS
