Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-02-26 / 9. szám
2 2006. február 26. FORRÁS ‘Evangélikus Éltó ÉLŐ VÍZ Mint a kelő nap... Nem biztos, hogy köztudott, és mindenki utánanéz annak, hogy a bibliaolvasó Útmutató február havi igéje milyen szövegkörnyezetben olvasható a Szentírásban. Ezért érdemes szólni róla, hogy ez a felszólító mondat A bírák könyvében De- bóra prófétanő hálaénekéből való. Azért is érdekes az összefüggés, mert Sisera hadának legyőzése után Debóra ebben az énekben szinte tudósításszerűen meséli el a harc kimenetelét, és miután átkot szór Isten minden ellenségére, e szavakkal fejezi be hálaadását: akik szeretik az Urat, „legyenek olyanok, mint a kelő nap az őerejében". Ezután pedig egy megjegyzést olvashatunk: „És béke lett az országban negyven esztendeig.’’ (Bír 5,31b) A bírák könyvének tanúsága szerint az ellenséget mindig maga Isten küldte népére mintegy büntetésként, amikor azt tették Izrael fiai, amit rossznak látott az Úr. Tehát Izrael népe a saját bűne, illetve büntetése miatt szenved. És ebben a megalázott, büntetés súlya alatt roskadozó helyzetben rendszeresen az Úrhoz kiáltanak, aki végül megkönyörül rajtuk, kezükbe adja ellenségüket, és ezáltal meg is dicsőíti magát a győzelmükben. Az említett negyvenévnyi béke pedig azt jelenti, hogy legalább egy nemzedék igyekezett a hitben járni ezután és azt tenni, ami kedves Isten előtt. Havi igénk áldáskívánás azok számára, akik szeretik az Urat: legyenek olyanok, mint a kelő nap az ő fényében. Ugyanakkor jól tudjuk: a kelő nap sugarai kis szögben érkeznek a földre, ezért sokkal kevésbé melegítik föl a talajt, mint a déli napsugarak. A kelő nap ereje igazából abban van, ahogy megtöri a dermesztő éjszakai sötétséget. Belehasít a félhomályba, legyőzi a sötétet, és az új nap nyitányaként mindig új reménységet ad az ember számára. Az áldáskívánás mindannyiunkért .elhangzik, de Jézus Krisztusban teljesedett be. O az, akit az Atya szeretetből elküldött erre a földre, és nála jobban Istent sem szeretheti más. Ő az, akinek eljövetele megtörte a dermesztő éjszakai sötétséget, a bűn hatalmát. Belehasított ebbe a földi félhomályba, és - mint a reggeli nap fénysugara - reménységgel tölti be a földet. Izrael népe tehát a saját bűne, illetve annak büntetése miatt szenvedett a bírák idejében. Ebben a helyzetben kiáltottak az Úrhoz. A nép Istenhez való hűsége addig tartott csupán, amíg feledésbe nem merült a legutolsó büntetés súlya, terhe, gyásza. Az Újszövetség népének már más reménysége van. Hiszen nekünk nem kell a saját bűnünk, illetve az érte járó büntetés miatt szenvednünk. Jézus már elszenvedte mindezt értünk és helyettünk. Ő az, akit a világ oly gyengének és erőtlennek tart vagy szeretne látni, mint a reggeli napfény erejét. De ha ő nem jött volna el közénk, akkor mi is mindannyian a bűn mélységének sötétségében tapogatóznánk még. A magunk erejéből és a magunk isten- szeretetéből szüntelenül a kishitűség és a kételkedés gyengítené hitünket, ha Jézus nem ajándékozna meg minket a naponkénti megtéréshez szükséges hittel. És ha ez megtörténik, akkor számunkra is valósággá válik a havi igénkben megfogalmazott áldáskívánás. Akkor a mi szívünkben is békesség lesz életünk minden napján, mert azt éljük, hisszük és tesszük, ami kedves Isten előtt. ■ Mentes Gyula Kazinczy Ferenc Híven szeretni... Híven szeretni a jót, Gyűlölni veszteg a gonoszt, Eszköze lenni az isteni kéznek, Egy nem haszontalan tagja az Egésznek, Férfiak! ez gyönyörű jutalom. ÖTVENED VASÁRNAP (ESTO MIHI) - Lki8,31-43 Felfoghatatlan? „Ők azonban semmit sem fogtak fel ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat” - állapítja meg Lukács a tizenkettőről, miután Jézus harmadízben beszélt nekik arról, hogy mi vár rá Jeruzsálemben. ,Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak. A pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.” Ez világos beszéd, nincs benne rejtett célzás vagy utalás. Akkor mi akadályozza a tizenkettőt, hogy felfogja? Miért marad rejtve előlük ez a beszéd? A tizenkettő akkor már évek óta élt közösségben a Mesterrel. Követték mindenhova, tanúi voltak beszédeinek és csodáinak. Látták isteni hatalmának számtalan megnyilvánulását. Felismerték, hogy ő több mint tanító, több mint próféta, ő Isten Fia, a megígért Messiás. De akkor hogy juthatna pogányok kezébe? Hiszen Isten mindig vele van, hatalma mindentől megvédi! Amikor názáreti beszéde miatt a szakadék szélére vonszolták, és a mélybe akarták taszítani, egyszerűen átment közöttük, és otthagyta őket. Máskor is előfordult, hogy el akarták fogni, meg akarták ragadni, hogy megkövezzék, de kisiklott üldözői keze közül, és elrejtőzött. Akkor hogyan foghatják el mégis, hogyan adhatják át a pogány rómaiaknak, hogy gúnyt űzzenek belőle, és megöljék? Mindez nem illik abba a képbe, amelyet a tizenkettő a hosszas együttélés során Mesteréről alkotott. Jézusnak a szenvedéséről szóló bejelentését hallgatva mi inkább a harmadnapi föltámadás ígéreténél akadunk el. Ez az, ami felfoghatatlan, amit nem értünk. Számunkra az igaz vér elárulása, a nagytanács előtti koncepciós per és nyomában a törvénytelen ítélet tökéletesen érthető. Mint ahogy érthető Pilátus ingatag jelleme, a nyílt zsarolásnak engedő jogtipró ítélkezése is. Érthető a szenvedés, érthető a halál, de érthetetlen, felfoghatatlan a föltámadás. A mi gondolkodásunkat mégsem vetíthetjük vissza a tizenkettőre. Ok a föltámadás lehetőségének latolgatásáig el sem jutottak. Ok a történet elején akadtak el: elfoghatják, pogányok kezére adhatják, kigúnyolhatják, megölhetik az ő Urukat? A tizenkettő ezt a kérdést roppant idegesítőnek találta*. De ennél is jobban izgatta őket a kérdés másik aspektusa: akkor kinek a tanítványai is ők? Akkor hol is van az ő helyük ebben a történetben? A hatalommal tanító, az írástudókat beszédükben megfogó, a vezetőket megszégyenítő Jézus kíséretében tanítványként csillogni jó volt. Hasonlóképpen tetszetős volt a betegeket gyógyító, a halottakat életre támasztó, az elemeknek parancsoló, csodatevő Jézus társaságában mutatkozni. De hol lesz az ő helyük, amikor a Mestert elfogják, átadják a római hatóságnak, amikor kigúnyolják és megölik? Ez tette számukra teljességgel értelmezhetetlenné és felfogha- tatlanná Jézus beszédét eljövendő szenvedéséről és haláláról! A kérdés számunkra is fel van téve: kinek a tanítványai vagyunk, hol a helyünk? Hol az egyház helye? A hatalommal tanító, a csodatévő Jézus tanítványának lenni számunkra is értelmezhető szerep. Értelmezhető az is, hogy a föltámadt, megdicsőült Krisztus tanítványai vagyunk a földön. De értelmezhetőnek tartjuk-e azt is, ahogyan Pál apostol helyezi el önmagát a Krisztus-történetben: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem...” (Gál 2,20); „én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíltetett számomra a világ, és én is a világ számára’? (Gál 6,14) És értelmezhető-e, ahogy Pál szerint már a keresztség is kijelöli helyünket: „Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba keresztellettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a haA VASÁRNAP IGÉJE Iáiba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is.’? (Róm 6,3-5) Felfogjuk-e, megértjük-e, hogy a feltámadott, megdicsőült Krisztussal való közösségre a Megfeszítettel Való sorsközösség elfogadásának és megélésének ke- resztútján jutunk? Értjük-e, hogy Luther a földön zarándokló egyház helyét miért a Krisztus keresztje alatt jelöli ki, és miért sorolja a keresztet - amely alatt itt kereszthordozást ért - az egyház földi ismertetőjegyei közé? Megértettük-e, hogy az egyház és a tanítvány az örökkévalóságban csak úgy osztozhat a föltámadt Krisztus diadalában, ha az ideig való világban kiveszi részét a kereszt gyalázatából? Vagy ránk nézve is igaz Lukács megállapítása: „Ók azonban semmit sem fogtak fel ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük e's nem értették meg a mondottakat.’? ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Mindenható Isten, aki reménységet adsz minden bűnbánónak szabadíts ki bűneink bilincséből, és tartsd távol tőlünk a gonosz minden cselvetésá az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. Oratio oecumenica [Lelkész:] Istenünk, szereteted arra indít, hogy minden embertársunk gondját terád bízzuk. [Lektor:] Könyöigünkaz egész világért: minden népért és nemzetért, fiatalokért és idősekért, gazdagokért és szegényekért. Viseld gondját minden embernek, és add meg mindenkinek azt, ami üdvösséges! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk az előttünk éltekért, akiktől nevünket, nyelvünket, hazánkat örököltük. Áldd meg emléküket közöttünk, hogy életük példájából kövessük mindazt, ami jó, ami a hit mértékének megfelel, és akaratoddal egyezik! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk a gyermekekért. Légy irgalmas hozzánk, nehogy kenyér helyett követ adjunk nekik, nehogy háborút hagyjunk rájuk örökségül az igazság és békesség helyett! Éleszd és tápláld a szeretet tüzét minden otthonban, hogy az új nemzedék ne csak ismeretekben gyarapodjék, hanem hitben és becsületben nőjön fel! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk munkatársainkért, szomszédainkén, barátainkért, minden jó szándékú emberért. Add, hogy mindig meglássuk azokat, akikhez küldesz minket, akiknek' gondját ránk akarod bízni! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk a nélkülözőkért, a hajléktalanokért, az otthonukból elűzöttekért és azokért, akik elemi csapás következtében szenvednek. Légy hozzájuk irgalmas, és ébressz irgalmasságot az emberi szívekben, hogy akik tehetik, áldozatos szeretettel siessenek segítségükre! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk a betegekért, a lelki és testi fájdalomtól szenvedőkért, a haldoklókért. Adj nekik enyhülést gyötrelmeikre, adj feloldozást bűneikből! Légy támaszuk és vigaszuk, és add nekik a te minden értelmet meghaladó békességedet! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért is, akik a politikai és a gazdasági hatalom felelősségét viselik. Óvd meg őket attól, hogy saját céljaikat önző módon a közjó szolgálata elé helyezzék! Segítsd őket felelős döntésekre! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk egyházadért és evangéliumod terjedéséért a világban. Adj hű szolgákat, akik megértik szavadat, és úgy adják tovább, hogy a jó hír mindenütt célhoz érjen, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Urunk, Istenünk! Fogadd el könyörgésünket, és kísérj minket utunkon, hogy szereteted hírnökei lehessünk otthonunkban, munkahelyünkön és mindenütt, ahol akaratodból megfordulunk, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké. [Gyülekezet:] Ámen. Gondolatok egy istentisztelet- közvetítés apropóján ► Mindig öröm számomra, amikor a Magyar Rádióban vagy a Magyar Televízióban evangélikus istentiszteletet közvetítenek. Rögtön otthon érzi magát a lutheránus ember, ugyanakkor tapasztalhatja, átélheti, hogy kincseit megoszthatja másokkal is. Hangzik az evangéliumhirdetés, s kérhetjük a Szentlélek Úristent, hogy szökkenjen szárba a magvetés, és legyen áldás a szolgálaton. Az elmúlt vasárnap délelőtt a Duna Televízió azt a Tamás-misét sugározta, amelyet a kelenföldi templomban egy héttel korábban tartottak. Még be sem fejeződött az adás, és az mtv-n római katolikus szentmisét közvetítettek. Ezekkel szinte egy időben kezdődött az ATV-n a Vidám vasárnap (a Hit Gyülekezetének istentisztelete). E sorok írója - mivel nem tud leszokni a kapcsolgatás rossz szokásáról - érdekes összehasonlító tanulmányt végezhetett. Nem tisztem, nem is feladatom, hogy minősítsem egyik vagy másik alkalmat. Legyen elég annyi: mint máskor, most is büszke voltam evangélikus voltomra... (Azt bizonyítandó, hogy ezt nem csupán az elfogultság mondatja velem, pontról pontra fel tudnám sorolni, hogy teológiailag, liturgikus szempontok szerint mitől volt egyházunkhoz és az evangéliumhoz méltó a közvetítésben látott evangélikus istentisztelet.) Mégis látszólag kritikai hangot szólaltatok meg, amely természetesen a Tamás-mise jövője szempontjából lehet építő, másrészt általános vonatkozásban érinthet minden, hazánkban és egyházunkban zajló istentiszteleti gyakorlatot. Tamás-mise, a keresők istentisztelete - hangzott a hirdetés plakátokon, a tévében, újságunkban egyaránt. A televízió képernyőjén azonban csupa ismerős arccal találkoztam. Tudom, ha valaki - netán sok évtizede - aktív egyháztag vagy egy lelkészcsalád tagja, az is lehet kereső. Mégis úgy éreztem magam, mint sokszor az olyan országos rendezvényeken, ahol „külsősöket” szeretnénk misszionálni, evangélizálni, de valójában a mag, az egyház legbelsőbb köre van jelen. Nagy titok, izgalmas feladat megérteni és elfogadni, hogy mennyiben van az istentiszteletnek mint műfajnak missziói karaktere. Olyan füllel hallgattam a szót, az éneket, a zenét, mint aki maga is benne volt az első gitáros csoportok egyikében a ’60-as évek tájékán. Jó volt a lendületes bevonulási zene, a lelkes muzsikusok színvonalasan szólaltatták meg hangszerüket. A legszentebb értelemben örömzenét játszottak. Bár ma már más zenei táplálékon élek, jó volt hallgatni a friss, fiatalos muzsikát (akkor is, ha egyik-másik „új ének” a 19. század végéről való volt). De kérdésként vetődött fel bennem, hogy mennyiben adaptálható a gi- tár-dob-szintetizátor felállású együttesre a 11-es úrvacsorái liturgia három éneke. (Ha ilyen merész zenei vállalkozásba kezdünk, akkor érdemes végiggondolni.) A szólisták hangja mellett alig volt hallható a gyülekezeté. Talán a televíziós hangmérnökök nem mikrofonozták be eléggé a gyülekezetét? - gondoltam. Amikor a kamerák a résztvevőket mutatták, akkor azonban már láttam, hogy a lendületes közös éneklést még tanulni kell. (Ismét az évszázados nagy kérdés vetődik fel: vezetjük vagy kísérjük a gyülekezet énekét? A kettő arányát megtalálni az igazi művészet.) Örültem a sokféle hangnak. A liturgiában és a lektori szolgálatban egyaránt sokan közreműködtek. (Bár a hangtechnikusok nem mindig találták el, hogy éppen melyik mikrofonnak kell üzemelnie, így le-lemaradt egy-egy mondatkezdet.) Amennyire idegen az istentisztelet műfajától a konferálás (most ez és ez következik), a családias istentiszteleti közegben természetes volt, hogy a „házigazda” újra meg újra kiállt, és elmondta, mi következik, mit tehet a gyülekezet a továbbiakban. Tanulhattunk a „konfeLITURGIKUS SAROK ransz” személyes jellegéből, közvetlen hangvételéből. Jó, ha minden istentiszteleten megérezzük az ott lévő és a mennyei házigazda jelenlétét. A Tamás-mise igazi sajátossága képernyőn is sokatmondó volt: a résztvevők sorban álltak a személyes áldásért. Minden korban megvan az, ami különösen is hangsúlyos. Úgy hiszem, napjainkban az áldás a leghangsúlyosabb (a maga tág értelmében). Végezetül egy kérdés még, amely e közvetítés kapcsán is újrafogalmazódott bennem: tudunk-e örömmel részt venni az istentiszteleten? Tekintetünk, testtartásunk, mozdulataink sugározzák-e, hogy az örömhír hallgatói és befogadói vagyunk? Kívánom, hogy a magával sodró evangélium lelkesítsen minket nézőközönségből gyülekezetté! A Tamás-mise titkának nyitja, hogy nem történik semmi olyan, ami a megszokott istentisztelettől döntő mértékben eltér, de a háttérben ott munkálkodik, szorgoskodik, imádkozik és szolgál egy elkötelezett önkéntes csapat. Amelynek tagjai számára fontos, hogy az istentiszteletet ne csak megtartsuk, hanem át is éljük. Köszönjük a közreműködők lelkes szolgálatát, és várjuk a zuglói templomban április 2-án tartandó következő alkalmat. ■ Hafenscher Károly (ifj,)
