Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-12-24 / 52. szám

‘Evangélikus Élet?»

KRÓNIKA

2006. december 24-31.

21

m

I

Luther és Zwingli kollokviuma

Marburg, 1529

■ Dr. Reuss András

A reformáció nem egységes mozgalomként indult, de hamar felmerült az összefogás igénye. Különösen a speyeri protestáció (1529. április 19.) után vált szükségessé a reformáció most már protestánsoknak nevezett követőinek az összefogása. Fülöp hes- seni tartománygróf kezdeményezte a reformáció két irányzatát is egyesítő tanításbeli egység létrehozását, mert ettől remélte a

reformáció ügyének védelmét. Ezért meghívta a két irányzat teológusait Marburg várába.

Ódzkodtak a tárgyalástól a wittenbergiek. Melanchthon azért, mert a Rómával való békülést féltette a svájciaktól. Luther sem lelkesedett. Már évek óta olykor éles hangú vitairatokat írt, amelyekben Zwingli úrvacsorái tanítását bírálta. A politikai és katonai szövetséget sem tartotta helyénvalónak a hit védelmére. A hit ügyétől teljesen idegen szempontoktól és érdekektől tartott. Fejedelme kívánságára, aki inkább a tárgyalások útját pártolta, Melanchthonnal együtt mégis elment. Vonakodtak a svájciak is, akik a katolikus kantonok fegyveres támadásától féltek, de végül Zwingliék is eleget tettek a meghívásnak. A svájciak Zwing- livel együtt kilencen voltak az egyik oldalon, a wittenbergiek Luther vezetésével szintén kilencen a másik oldalon. Mindannyian Hesseni Fülöp személyes vendégei voltak palotájában és asztalánál.

A megbeszélések 1529. október i-jén kezdődtek, német nyelven folytak. A beszámolók jelentős részét latinul készítették, melyek alapján meglehetős pontossággal fel lehet idézni az elhangzottakat. Hesseni Fülöp úgy szervezte, hogy először párok tárgyaljanak. Mivel Luthert és Zwinglit hevesebbeknek tartotta, Luthert a szelídebbnek vélt Oekolampadiusszal, Zwinglit pedig Melanchthonnal ültette asztalhoz. Lutherék a keresztyén tanítást a maga összefüggésében akarták tárgyalni, Zwingliék csak az úrvacsoráról szerettek volna értekezni. A kollokvium következő két napján arról vitáztak, hogy miként kell értelmezni az úrvacsora szerzésének újszövetségi igéit és Krisztus jelenlétét az úrvacsorában.

Mint felszentelt papok, akik az 1520-as évek közepéig az akkori előírásoknak megfelelően

rendszeresen miséztek, osztották az akkori egyház tanítását, amely szerint az üdvösség legfontosabb eszköze az oltári szentség. Luther számára egyre fontosabb lett, hogy az úrvacsorái kenyérben és borban az értünk meghalt és feltámadott Krisztus az ajándék. Zwingli számára a kenyér és a bor emlékez- tetés a Krisztusban kapott megváltásra. Luther felfogása szerint Krisztus cselekszik, Zwinglié szerint a gyülekezet, amikor emlékezik és vallást tesz. Kettejük

vitája akkor kezdődött, amikor Luthernek a rajongókkal folytatott vitájába Zwingli is beleszólt a rajongók oldalán.

Amiről korábban írásban vitáztak, annak személyes megbeszélésére nyílt lehetőség Marburgban. Zwingli első érve:

.....a

te

st nem használ semmit” (Jn 6,63), ezért az úrvacsorái kenyér és bor csak jel, amely nem ad semmit. Luther elveti az érvet. Jn 6,63 nem Krisztus testéről, hanem a bűnös ember testéről szól. Zwingli második érve, hogy Krisztus nem lehet jelen testileg, hiszen az Atya jobbján ül. Egyébként is valamely test nem lehet egyszerre több helyen jelen. Luther szűk, túlságosan emberi értelmezésnek tekintette ezt Krisztus testével kapcsolatosan. Korábban így írt: „Az írás arra tanít, hogy az Istennek jobbja nem egy meghatározott hely, hol egy test legyen vagy lehessen, mint például egy aranyos trónuson, hanem hogy az az Istennek mindenható hatalma, mely egyidejűleg sehol sem lehet, de mégis kell, hogy mindenütt legyen.” Nem hitte, hogy jobban tudja, miként kell elképzelni Krisztus jelenlétét. Nem győzte meg Zwingli magyarázata, amely nem képes megcáfolni az addigi értelmezést, a szereztetési ige egyszerű értelmét, miszerint Krisztus valóságosan jelen van.

A vitában nem kerültek elő újabb érvek, a már korábban leírtakat ismételték. Luther megvallotta, kész volt olyan formulát elfogadni, mely a jelenlétet egyszerűen csak kimondja anélkül, hogy a jelenlét mikéntjét taglalná, de a szerzési igék világos szava mellett nem tud elmenni. Zwingli Krisztusnak csak a lelkileg értendő jelenlétét akarta kifejezni. Egyikük sem engedett. Egymást meggyőzni nem tudták.

Egy közelgő járvány veszélye miatt nem akarták nyújtani a kollokviumot. A vitázó felek kölcsönösen megkövették egymást kimondott kemény szavaikért. Luther megköszönte Oekolampa- dius barátságos vitastílusát, de bocsánatot kért Zwinglitől is, aki könnyes szemmel jelentette ki, hogy Itáliában és Franciaországban sincsenek olyan férfiak, akiket szívesebben láma, mint Luthert.

Hesseni Fülöpnek a protestáns egység megteremtésére tett kísérlete ezzel eredménytelennek bizonyult. Ő azonban nem nyugodott. Már október 3-án, vasárnap este magánbeszélgetésekbe kezdett a jelenlevőkkel. Ekkor készült egy szövegjavaslat, amelyben mindkét fél kifejezte volna, hogy miben látja másképpen a másik fél álláspontját. Ez nem jelentett volna egységet, de pontosította volna az álláspontokat. Zwingli nem tudta elfogadni.

Még ekkor sem törődött bele Fülöp tartománygróf a kudarcba. Felkérte Luthert a megbeszélések eredményeinek írásba foglalására, aki ezt október 4-én meg is tette. A részvevők még aznap megtárgyalták, apró módosításokkal elfogadták, mindkét részről aláírták, és nyomdába is adták a tizenöt cikket, amelyet marburgi cikkek néven ismerünk. Az irat első tizennégy cikke a felek teljesen megegyező álláspontját rögzíti. Az úrvacsoráról szóló tizenötödik cikk öt pontban megegyezést állapít meg: mindkét szín alatt kell élni vele; a mise sem cselekedet, amellyel másoknak kegyelmet lehet szerezni; az oltár szentsége Jézus Krisztus valóságos testének és vérének szentsége; e testnek és vérnek lelki élvezése minden keresztyénnek szükséges; a szentség rendeltetése, hogy általa a gyenge lelkek hitre és szeretetre indíttassanak a Szentlélek által. Csak a tizenötödik tétel második fele szól arról, amiben nem volt egyezés, hogy „vajon Krisztus valóságos teste és vére testileg van-e a kenyérben és borban”.

A marburgi kollokviumot a marburgi cikkek miatt mindkét oldal sikernek tekintette. A későbbiek során derült ki, hogy a részleteket tekintve még sincs teljes egyetértés, mert a rövid cikkeket .mindkét fél a saját felfogása szerint értelmezte. Ennek ellenére az irat a meglévő egyezésnek és a nézetek közelítésének kifejezésére tett erőfeszítésről tanúskodik, amely lehetővé tette, hogy - történeti értelemben mindenképpen - egyik előzménye lehessen az Ágostai hitvallásnak

A kollokviumnak nem lett folytatása. Néhány hónap múlva, 1531. október n-én Zwingli elesett a kappeli csatában.

Az európai evangélikus és református egyházak az 1973-ban elfogadott Leuenbergi Konkordiá- ban a közösen felismert igazságra tették a hangsúlyt, amikor így fogalmaztak: „Az úrvacsorában önmagát ajándékozza a feltámadt Jézus Krisztus mindenkiért odaadott testében és vérében az ígéret igéje által kenyérrel és borral. Ez által adja nekünk a bűnbocsánatot, és megszabadít minket a hitből való új életre. Újra megtapasztalnunk engedi, hogy testének tagjai vagyunk. Megerősít minket az ember szolgálatára. Amikor az úrvacsorát ünnepeljük, Krisztus halálát hirdetjük, aki által Isten kiengesztelte a világot önmagával. Vallást teszünk a feltámadt Úr jelenlétéről. Az Úr hozzánk jövetelén való örömünkben várjuk dicsőségben való eljövetelét.”

Luther hitből fakadó humora

► A lutheránus derű állt a középpontban azon az előadáson, amelyet az Evangélikus Hittudományi Egyetemen rendeztek meg a Magyarországi Luther Szövetség és a Luther Kiadó szervezésében december 15-én. A szervezők meghívását elfogadva az egyesült államokbeli gettysburgi egyetem professor eme- ritusa, Eric W. Gritsch tartott előadást Luther humoráról, egy olyan témáról, amelyet korábban evangélikus teológusok még nem tartottak érdemesnek közelebbről megvizsgálni. Az amerikai teológusprofesszort dr. Reuss András, az EHE Rendszeres Teológiai Tanszékének vezetője mutatta be, munkásságáról és eddig megjelent könyveiről pedig iß. dr. Fa- biny Tibor - az előadás tolmácsa - számolt be az érdeklődőknek.

Milyen kapcsolat létezhet a hit, a vallás, a spirituali- tás és a humor között? Luthertől egyszer megkérdezte egyik tanítványa, hogy Isten vajon mit csinált azelőtt, mielőtt megteremtette a világot..Luther erre azt válaszolta, hogy Isten a pokol megteremtésével foglalatoskodott, hogy odaküldhesse mindazokat, akik ilyen ostoba kérdéseket tesznek fel.

Híres asztali beszélgetései során a reformátor sokszor alkalmazta azt a módszert, hogy a hitbeli eltévelyedéseket vagy a teológiai gondolkodás abszurdba hajló túlzásait nem kegyes szavakkal és bonyolult dogmatikai eszmefuttatásokkal, hanem világosan érthető és frappáns, szellemes - olykor bizony vaskos szavakat sem nélkülöző -, kijózanító vagy egyenesen megsemmisítő humorral tette helyre.

Eric W. Gritsch professzor olyan szellemes Luther-idézetek láncolatára fűzte fel előadását, amely gyakran késztette nevetésre a hallgatóságot. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy ezen az alkalmon csak könnyed viccelődésről és poénokról esett szó: az előadás célja nem Luther vicces mondatainak felsorolása volt. Az előadó a reformátor humorát alapvetésként használva mélyreható szemlélettel mutatta ki, hogy e humor mögött milyen fajsúlyos teológiai gondolkodás húzódik meg.

Luther humoros volt, de azért, mert belül, lélekben szabad emberként élte az életét. Tudta és átélte azt a hitigazságot, hogy a megigazulást hite által saját magán kívülről kapja az ember - ezért válik szabaddá arra, hogy életével, adottságaival, tehetségével másokat szolgáljon. Ezáltal arra is szabaddá

lesz, hogy önmagát ne vegye annyira komolyan. Luther felszabadult humorral és derűvel szemlélte maga körül a világot, mert élete legvégső kérdésének a megoldását egy nála sokkal nagyobb hatalom biztos kezében tudhatta.

A hit, a teológia és a spiritualitás kérdéseinél nehéz komolyabb és jelentősebb kérdéseket elgondolni, hiszen ezek létünk legvégső alapjait érintő témák, amelyek az örökkévalóság dimenziójába helyezik életünk és halálunk, eredendő jóságunk és bukottsá- gunk, üdvösségünk és kárhozatunk nyugtalanító kérdéseit. Sem Luther korában, sem azelőtt vagy azután nem volt jellemző, hogy a keresztény egyház humorral, derűvel, jókedvvel próbálta volna megmutatni életét és tanítását a világnak - mára sem vált általánossá, hogy a közvéleményben a humor képzetét társítanák a keresztény egyházak bármely megnyilvánulásához. Épp ellenkezőleg: a keresztény vallást és egyházi életet komor, szigorú, mosolytalan és örömtelen, nyomasztó légkörű, zárt világnak képzelik a kívülállók. (Kérdéses, hogy ez a kép vajon teljesen alaptalan-e.) Luther azonban életművének egyes- kevésbé ismert - részeivel épp azt bizonyítja, hogy a humor nemcsak a mindennapok szürkeségét megfűszerező, kiegészítő járulékos elemként tartozik hozzá a hívő ember életéhez - amellyel adott esetben enyhíteni lehet a vallás nyomasztó légkörét -, hanem olyan mélyen rejlő lelki-szellemi tulajdonságként, amely éppen a legkomolyabb hitigazságok megtapasztalásából és hiteles továbbadásából fakad.

Luther üzenete a humorról a mai hitközösségek számára is aktuális: vajon elmondhatja-e magáról a keresztény hívek többsége, hogy a hit megélése megadta nekik azt a belső szabadságot, amelyből mosoly, derű és az élet egészségesen humoros szemlélete fakad?

Felfedezhető-e a mai gyülekezeti és hitéletben az a felszabadult atmoszféra, amelyben a közösség tagjai ugyan roppant komolyan veszik azt, amit hirdetnek- de önmagukat már sokkal kevésbé? Luther nemcsak a hittételek legkomolyabb mélységeire tanít bennünket, hanem arra is, hogy a hit biztos talaján megállva örömmel, őszintén és - Isten felszabadító ajándékaként - szívből tudjunk nevetni.

Az előadást követően Gritsch professzor dedikálta a Luther Kiadó gondozásában Isten udvari bolondja - Luther Márton korunk perspektívájából című, nemrég megjelent könyvét (Luther Kiadó, Budapest, 2006, fordította: Böröcz Enikő), melyet a résztvevők a helyszínen megvásárolhattak.

■ — PETRI —

A nyíregyháziak humorérzékét „dicséri", hogy ennek a szupermarkelnek a portálja a római katolikus templomból kilépőkkel néz farkasszemet

Szellemesség és tanúság

1542-ben Új újság a Rajnáról címmel egy röpirat jelent meg Halléban. A névtelen szerző felhívta a nyilvánosság figyelmét arra, hogy Albrecht mainzi érsek ereklyegyűjteményét Haliéból Mainzba szállítják, ahol azok a Szent Márton-templomban lesznek kiállítva, és ha ünnepélyesen megtekintik, búcsút fognak adni. A szerző hozzátette, hogy a kiállításon összegyűjtött pénz egy részét arra fogják használni, hogy a régi ereklyéket új pólyákkal lássák el, azért, hogy régi pólyáikban meg ne fázzanak. Ezenfelül újonnan felfedezett ereklyéket fognak kiállítani egy III. Pál pápa által felkínált különleges búcsúval. Az új ereklyék a következők:

1. Egy szép darab Mózes bal szarvából (2MÓZ 34,29, Vulgata: „arcán szarv keletkezett, az Úrral történő beszélgetéstől”);

2. három láng a Sínai-hegyi égő csipkebokorból (2MÓZ 3,3);

3. két toll és egy tojás a Szent- lélekből;

4. egy darab abból a zászlóból, amellyel Krisztus megnyitotta a poklot;

5. Belzebub szakállából egy nagy tincs, ugyanarra a zászlóra szúrva;

6. Gábriel arkangyal szárnyából egy fél;

7. abból a szélből egy egész font, amely Illés közelében fújt a Hóreb hegyén lévő barlangban (iKir 19,11);

8. két könyök (kb. kilencven hüvelyk) a Sínai-hegyen megszólaló trombiták hangjából (2MÓZ 19,16);

9. harminc tülkölés a Sínai-hegyen megszólaló trombitákból;

10. Abból a kiáltásból egy nagyon nagy darab, amellyel Izrael gyermekei Jerikó falait ledön- tötték (Józs 6,20);

11. öt szép fényes húr Dávid hárfájáról;

12. Absolon hajából három

gyönyörű fürt, amelyen függve fennakadt a tölgyfán (2Sám 18,9).

A szerző azzal zárta, hogy egy bizalmas értesülést oszt meg, amelyet magas helyen lévő baráttól kapott: Albrecht herceg végrendeletileg ráhagyta kegyes és hű szívének egy darabkáját és igaz nyelvének egy egész darabját a meglévő kiállításra; és aki egy forintot fizet a kiállításon, pápai búcsút nyer, a befizetés időpontjától számított további tíz évig elkövetett összes bűnét elengedik. így a Rajna-vidék lakói páratlan lehetőséget kapnak, hogy elnyerjék a kegyelem különleges állapotát.

A szerző természetesen Luther Márton volt. Felfedte személy- azonosságát, miután a röpiratot széles körben terjesztették.

Részlet Eric W. Gritsch Isten udvari bolondja - Luther Márton korunk perspektívájából című könyvéből