Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-12-24 / 52. szám

‘Evangélikus ÉletS FORRÁS 2006. december 24-31. 11 Változás és Örökkévaló SZENTESTE - Ézs 9,1-6 Mennyiféle karácsonyt éltünk már meg! Először gyermekkorom meghitt, titkos karácsonyai jutnak eszembe, aztán a fel­nőttkor furcsa karácsonya, amikor mi, szülők készítettük a titkot, nem kisebb csodálattal nézve az ünnepre. Volt egye­dül töltött karácsonyom is, amikor Ko­vács Sándor püspök szép éneke adott út­mutatást az ünnepléshez. Akkor írta, amikor ösztöndíjasként ő is egyedül kényszerült ünnepelni. Két félelmetes karácsonyra is emléke­zem: 1989-re, amikor többet ültünk a tévé előtt, mint a karácsonyfánál, s aggódva, imádkozva, reménykedve lestük, mi tör­ténik Temesváron. S 2004-re, amikor a szökőár elsodorta a Délkelet-Ázsiában ör- vendezők sokaságát, és rémülten gondol­tunk a közelben élő ismerősökre, testvé­rekre. Megborzongva olvasom M árai gyö­nyörű versét is 1956-ból: „Mennyből az angyal, menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre”, s döbbenten hallgatom édes­anyám beszámolóját 1944 karácsonyáról. Mennyiféle karácsonyt éltünk már meg! S mégis mindig ugyanaz történik minden karácsonykor: nekünk, sötét­ségben járóknak felragyog Krisztus vi­lágossága. Sötétségben járók? Hiszen éppen ilyenkor gyulladnak fel legin­kább a fények! Lámpafüzérek szövik tele a városok sétálóutcáit, gyertyák és csillagszórók fénylenek a lakásokban, s szívünkben ott ragyog a szeretet, a gyermekek arcán pedig az öröm! Miért lennénk mi sötétségben járók? Ám többszöri tapasztalatom, hogy ez a fé­nyesség nem világosság: csak ideig- óráig fedhetjük el vele a hétköznapok sötétségét. Feledtetni akarjuk magunk­kal önmagunkat is ámítva, hogy rab­szolgái vagyunk reklámoknak, sikeréh­ségnek, önzésünknek, aggodalmaink­nak. Félek, hogy aki műfényeket gyújt, az észre sem veszi az igazi világossá­got. Aki önként állt kizsákmányolója szolgálatába, nem érzi sanyargatója vesszejét a hátán, s nem is tud igazán örülni a szabadságnak. Tán ezért válhat unalmassá a kará­csony? Ezért mondja az amúgy „vallá­sos” anyuka aggódva: „Mi lesz, ha a gye­rekem rájön, hogy nincs is »Jézuska«?” Mert fel sem fogjuk, hogy mennyire sö­tétben járunk, hogy terhes igát húzunk nap mint nap. Ezért nem tudunk örülni annak, hogy minden karácsonykor ugyanaz történik: nekünk, sötétségben járóknak felragyog Krisztus világóssága. Felragyog Krisztus világossága. Min­denki azt kapja tőle, benne, amire szük­sége van. Aki bizonytalan döntéseiben, tanácsot. Aki nehéz, elviselhetetlen ter­heket hord, erőt. Aki vigasztaló, védő szeretetre vágyik a múlandóság nyomo­rúságában, örökkévaló apai ölelést kap. Aki szüntelenül viaskodik önmagával, s emiatt másokkal is ellentétbe kerül, an­nak Jézus békességet ad. A karácsony nem vallásos cselek­mény, nem is csak szép ünnep, amelyet olyan meghatóan tudunk megszervezni családban, gyülekezetben, szeretetott­honokban. A karácsony Jézus jelenlété­nek örömhíre. A karácsony esemény, amely történik velünk ugyanúgy, mint régen az, aratás, mint a győzelem a csata­mezőn, hogy egész életünket befolyá­solja, meghatározza. Hiszen mindenki azt kapja Jézusban, Jézustól, amire szük­sége van. A karácsony esemény. S lehet a gyermekkor titkos karácsonya, a felnőt­tek fáradsággal teli karácsonya, lehet há­borús éjjel és szép tüzes nappal - az Úr érkezik, ez a karácsony. Anthony de Mello meséli A szív ébredése című kötetben, hogy mikor Händel Mes­siását először előadták Londonban, a je­len lévő királyt annyira megragadta a Halleluja kórus, hogy felállva hallgatta. A nemesek ezt látva követték a király példáját. Azóta vált szokássá, hogy a Halleluját mindenki felállva hallgatja - attól függetlenül, hogy megérintette-e őt a muzsika, vagy sem. Bizonyosan vannak olyanok, akik éppen azért fi­gyelnek föl a zene szépségére, mert en­nél a tételnél felálltak, kiegyengették addigra elgémberedett tagjaikat. Aho­gyan vannak olyanok is, akiket a kará­csonyi ünnepek szépsége vezet el arra, hogy felfedezzék Krisztus jelenlétét, közelségét. Az igazi ünnep azonban az, amikor a Krisztustól kapott ajándékok belülről ragyognak át rajtunk; amikor azért gyújtunk gyertyát, hogy örömünk belső fénye láthatóvá váljék; azért adunk AZ ÜNNEp IGÉJE I \ ajándékot, mert a megtapasztalt szere­tet rajtunk keresztül utat akar törni má­sok felé. S míg az ember készítette ün­nep ideje alatt a gyertyák csonkig égnek, addig a hozzánk érkezett Krisztus ural­ma szívünkben és egyházában nőttön- nő. Ámen. ■ Bencze András „Kitárom előtted szívem, / Ó, jöjj, légy vendé­gem nekem, / Üdv és élet forrása vagy, / Erőt, békességet te adj. / Ha gond és bánat porba von, / O, térj be hozzám, Jézusom. // Jövel, lel­kem epedve vár, / Kegyelmes mennyei király! / Ragyogtasd áldott szellemed / E bujdosás völ­gye felett, / Hogy járjak a te utadon, / Ó, térj be hozzám, Jézusom. // Jövel, oszlasd el a ho­mályt, I Mely tévelygő elmémre szállt, / Vilá- goljon szövétneked, / Ha harcomban elcsüg­gedek, / Ha bűn terhes keresztje nyom, / O, térj be hozzám, Jézusom. // Jövel, hív őrizőm, jövel, / Szerelmeddel maradj közel, / Ha elfe­dett borulat / Örök hazámba nyiss utat, / Hol szent neved magasztalom, / Ó, térj be hoz­zám, Jézusom." (Kovács Sándor - Dunántúli énekeskönyv 127) KARÁCSONY ÜNNEPE - Mik 5,1-40 Aki fényesebb a betlehemi csillagnál Vajon lehet-e valami vagy valaki ragyo­góbb a betlehemi csillagnál, melynek fénye útnak indította az egykori napke­leti bölcseket? A válasz az idei kará­csony igehirdetési alapigéjében tárul­hat fel előttünk: Isten igéjének, a mike- ási próféciának a világossága tovább vezet, mint a bölcsek csillagának irány­fénye, amely először csak Jeruzsálemig, Heródes király udvaráig segítette el az új királyt köszönteni igyekvő tudós csillagászokat. Ok okosan gondolkodva, az emberi ész logikáját követve a fővárosban, a ki­rályi palotában keresték a jövendő ural­kodót. De úgy tűnt, hiába: Heródes pá­nikban, a bölcsek teljes tanácstalanság­ban. Tévedtek volna? Félreértették az égi jeleket? Feleslegesen tették meg a hosszú utat? Létfontosságú teológiai igazság rejlik a jól ismert történet mélyén. Az ég jelei­ből, a teremtett világból - szakkifejezés­sel élve: az egyetemes kinyilatkoztatás­ból - sok mindent megsejthetünk Isten nagyságából, titkaiból, terveiből. Elin­dulhatunk keresésére, sőt még a közelé­be is eljuthatunk. De a személyes talál­kozáshoz több, valami más kell: Isten külön kinyilatkoztatása, élő és ható igé­je. Ha ott és akkor nem kerül elő az írás­tudók könyvtárából Mikeás útbaigazító szava Betlehemről: .....belőled származik az , aki uralkodni fog...’’, akkor bizony a napkeleti bölcsek csalódottan térhettek volna vissza távoli hazájukba. A próféta szava minket - mai kereső bölcseket vagy éppen kallódó, sodródó balgákat - is útba igazíthat. Az egykori bölcsek háromféle kincset vittek a betle­hemi gyermeknek, mi viszont háromfé­le ajándékot kaphatunk születése napján az ősi próféciából, amely megnyithatja vaksi szemünket. Amint egyik karácso­nyi énekünk ígéri: „Vaksötétben a világ, / Hol egy ember, aki lát? / Isten küldi egy­szülött Fiát!” (EE 172,1) Ma is felfedezhetjük a kicsinyben, a kevésben Isten ajándékát, áldott mun­kájának csíráját, a jövő zálogát és ígére­tét. Bár a konzumizmus reklámterrorja megpróbálja elhitetni velünk, hogy csak a megasztárok, a szuper- és a gigamére­tek számítanak. Állítólag mindenből több, nagyobb, drágább kellene... Mind­ezzel szemben halljuk meg a mikeási prófécia evangéliumát:.....bár a legkisebb vagy, mégis belőled származik az, aki ural­kodni fog..." Karácsony üzenete éppen a legkiseb­beknek, a leggyengébbeknek, a legsze­gényebbeknek kínál új távlatokat: a vi­lágmindenség Ura törékeny kisgyer­mekként, szinte hajléktalanként, egy ki­csiny település rongyos istállójának já­szolbölcsőjén keresztül lép be az embe­riség történelmébe, hogy Megtartóként betöltse küldetését, elvégezze megváltá­sunk munkáját. Ez a prófécia nemcsak a jövendő felé nyit távlatokat, hanem a múltba is abla­kot tár, amikor az érkező uralkodó gyö­kereiről így vall: „Származása visszanyúlik a hajdankorba. a távoli múltba." Karácsony nem tűnő hangulat, nem futó kaland, Is­ten nem „flörtöl” az emberrel, hanem el­tervezetten, kitartóan, a kereszthalálig menően szereti. Ennek az áldozatos, küzdelmes szeretetnek a gyökerei egé­szen Ádám-Éváig nyúlnak vissza. Talán az sem véletlen, hogy az „új Ádám” szü­letésnapját éppen Ádám és Éva neve napjának éjszakáján ünnepeljük. A ne­kik szóló ősevangéliumban olvashatunk először arról az utódról, aki majd a kí­gyó fejére tapos (iMóz 3,15). Isten évezredes üdvterve fordult cél­egyenesbe azon az első betlehemi éjsza­kán, amikor az Ige testté lett. Érdemes újra feltárni ezeket az ősi, ma is tápláló gyökereket, hogy tartós, „hosszú távú” karácsonyunk legyen, amelynek fénye kisugárzik a hétköznapokba is. Környezetvédők ajánlják manapság a gyökeres fenyőket, amelyek túlélik az ünnepeket. Nem válnak hulladékká víz­keresztre, mint a gyökerüket vesztett, gyorsan száradó, agonizáló karácsony­fa-áldozatok. Mikeás szava a gyökeres karácsony ajándékát kínálja. Aki megszületett, nemcsak a múltba és a jövőbe nyit kaput, hanem a jelenben is pásztorként vezeti az övéit: „A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával...” „Ez lesz a AZ ÜNNEP IGÉJE békesség!” így valósulhat meg a betlehemi mezők pásztorainak adott mennyei program, a karácsonyi glória, amely az evangélikus liturgia egyik állandó csúcs­pontja: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat." (Lk 2,14) Erről a ma is átélhető csodáról vall Luther Márton karácsonyi éneke: „Meny- nyei angyalseregek / Örömhírt hoztak, hirdettek / A pásztoroknak boldogan: / „Egy gyermek fekszik a jászolban!” // Mint Mikeástól tudjátok, / Kis Betlehem­ben vár rátok. / A Krisztus ő! Eljött végre / Mindnyájatoknak üdvére. // Ezen mél­tán örüljetek, / Isten eggyé lett veletek, / A gyermek, aki született, / Valóságos testvéretek.” (EÉ 155,1-3) ■ Gáncs Péter Imádkozzunk! Urunk, ajándékozz meg az egy­kori bölcsek alázatával, hogy igédnek engedel­meskedve megtaláljunk téged az ünnepekben, kövessünk a hétköznapokban és szolgáljunk a legkisebbekben is. Amen. Ézs 11,1-9 Az igazi békesség KARÁCSONY 2. NAPJA ­Ünnep van, az ember moziba megy. Er­re készült már régóta. Szeretné megnéz­ni a filmet. A fiúról, akit kivégeztek. Mert a szabadságért harcolt, de a harc elbu­kott. A szabadság is odalett. A fiúról, akit nem végeztek ki addig, amíg nagy­korú nem lett. Cinikus hóhérai meghoz­ták a döntést, megvárták a tizennyolca­dik születésnapját, és akkor hajtották végre az ítéletet. Vége a filmnek, az em­ber fejében ott kavarognak a képek. Csöndben van, várja a katarzist, a meg­tisztulást. Amitől gazdagabb lesz. Kilép a moziból az utcára. S azt hiszi, nem jól lát. Újra megelevenedett a film. Jó helyen vagyok? Álmodom? Ez még a film vagy már a valóság? Csípjen meg valaki! Könnygáz, durranások, üvöltöző emberek, eltakart arcok, repülő utcakö­vek, rohanó léptek zaja. Földön fekvő ember, bakancsok rúgása, jajgatás, vér. Gumilövedék, lópatkók csattogása. Mi ez itt? Folytatódik a mozi? Nincs katar­zis, hol a megtisztulás? S az életfilmek peregnek tovább. Bar- ■ na szemű gyerek, valahol. Szurtos kezét nyújtja: „Bácsi, adjon valamit! Éhes va­gyok...” A szelet kenyeret pillanatok alatt magába tömi. A csokira néz, a meg­lepetésre. Gyorsan a zsebébe rejti. Hogy jutott ez a gyerek ide? Otthona? Szülei? Gondoskodik róla valaki? Temetés. A ravatalon egy asszony: Ci­pő orrára szegezett tekintetek, halk sírás, könnyek. Fenyőillat, virágok, alig hallha­tóan elsuttogott mondatok. Majd csönd, énekszó, a szertartás egyhangúan kopo­gó mondatai. Vigasztalás, megbocsátás, feltámadunk! S ekkor előlép a férfi. Rá­borul a koporsóra, úgy zokog, ahogy fér­fiember nem szokott. „Már nem tudok tőled bocsánatot kérni! Már nem tudok tőled...” - ugyanazt hajtogatja. Évekkel ezelőtt hagyta el a feleségét a másikért, a fiatalabbért. S most ki fog megbocsátani? Hol a megtisztulás? S a fdmek könyörtelenül peregnek to­vább. Nincs menekvés. Jönnek a hírek családi válságokról; a hittanos csoport­ban egyre több az olyan gyermek, aki­nek csak édesanyja van. Mit élhettek át, amíg a bíró pontot tett a válóper végére? Gyermeklelkek láthatatlan sebei. Mo- solytalan emberek az utcán, a tévéből csak rossz hírek ömlenek, háború, pusz­títás. Irakban egyes források szerint már a hatszázezret is meghaladja a halottak száma - ez lett a nagy békecsinálásból. S riasztóak az arról szóló hírek is, hogy mit művel az ember a világgal, Isten te­remtett világával. Fajok seregét pusztí­totta ki, megmérgezi a levegőt, a vizeket, egyre ijesztőbbek a viharok, elmarad a tavasz meg az ősz. Gyerekkori nagy- nagy havakról álmodunk, ugye, így ka­rácsony táján... Mindezt mi vittük végbe? Ne vigasztal­juk, ne áltassuk magunkat azzal, hogy mindig csak a másik követi el a rosszat. Örök kísértés Ádámra és Évára hárítani a felelősséget; igen, ők rontottak el min­dent. Nem. Én, te, ő - mi rontottunk el mindent! És tesszük ezt naponta. Amikor eldobjuk a csikket, az erdő szélére ürítjük a szemetesünket, szavainkkal szurkáljuk a házastársunkat, vagy nem kérdezzük meg a gyermekünktől: „Mondd, milyen napod volt ma?” És akkor az ember leül, mert kará­csony van. Mert most ünnepelünk. És hallja, elolvassa Ézsaiás könyvének tizen­egyedik fejezetét. Egy kisfiú jut az eszembe, aki ott állt réges-rég az oltár előtt, egyik kezében kicsiny fenyőgally, a másikban égő gyertya. Mellette a többi gyerek, az élő karácsonyfa szereplői. S hangzanak a Biblia szavai. Jövendölések és a nagy beteljesülés. A kisfiú kedvence mindig a farkas meg a bárány, a borjú és az oroszlán volt. No meg a kisded a vipe­rával! Ezt a részt várta mindig. Mert ezt olyan jó volt elképzelni... A messiási bé­ke. Az igazi békesség. A valóság elkeserítő. Mert arról szól, mire megyünk Isten nélkül. Az Isten nél­kül élő ember valójában hadban áll. Hadban áll Teremtőjével, de hadban áll a teremtett világgal is. Önző, csak a maga haszna érdekli, ezért rombol és pusztít mindent maga körül. Rombolja a termé­szetet, bomlasztja az emberi kapcsolato­kat. A szeretet ünnepén is csak azt tudja szeretni, akitől valami viszonzást vár. Az Isten nélkül élő ember megtagadja Teremtőjét - meg lehet-e tagadni az édesanyánkat vagy az édesapánkat? Az ember arra is képes, amire Isten többi te­remtménye sohasem: ok nélkül ölni, öl­ni a gyilkolás öröméért. De Isten mindezek ellenére sem mon­dott le a világról. És nem adta föl: meg akarja menteni legdrágább alkotását, az embert. Engem, téged, őt - és minket mindannyiunkat! Erről szól a kará­csony, Isten nem adja fel egykönnyen! A Megváltó, a nagy megoldás már meg­AZ ÜNNEP IGÉJE született. Sőt itt járt, szenvedett és meg­halt értem, érted, érte - és értünk! Jön a Messiás, és helyreállítja azt, amit tönkre­tettünk. Békét teremt Isten és ember, ember és ember között. És ami hihetet­len, ő hozza el az egész teremtés békéjét is. Azt az új világot, ahol az oroszlán majd valóban szalmát legel, a párduc ba­nánt majszol, és a medve is mindig beéri a mézzel. De jó is lenne, ha ott lehet­nénk, minél többen! Isten már lépett. Most te jössz. ■ Lupták György Imádkozzunk! „Adj nekem, jóságos Jézusom, téged megértő értelmet, téged átélő érzelmet, hozzád siető lelket, tehozzád buzgó bensőséget, rád bukkanó bölcsességet, téged felismerő vilá­gosságot, érted égő szeretetet, benned élő szívet, téged dicsérő tetteket, a. te szavaidra hallgató fület, a te szépségedet szemlélő szemet, a teföl- ségedet magasztaló nyelvet, neked kedves élet­módot, tőled jövő, bajt eltűrő békességet, hoz­zád vágyó kitartást, és adj, Jézusom, boldog halált! Jutalmazz jelenléteddel, fényes feltáma­dással, és az örökké boldog életben add jutal­mul önmagadat!" Ámen. (Szent Benedek min­dennapos imádsága a kereszt előtt)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents