Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-12-24 / 52. szám
12 2ooó. december 24-31. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS A karácsony(fa) környéke Százéves az A Luther Otthon ► „Kellemes karácsonyi ünnepeket, tanár úr!” - mondta diákkoromban a hetes az osztályfőnökünknek a karácsonyi szünet előtti utolsó órán. Emlékszem: a tanár úr erre levette a szemüvegét, mélyen a hetes szemébe nézett, majd halk, de határozott hangon azt mondta: „Fiam, kellemes csak a lábvíz lehet, a sze- retetet nem lehet a kellemes szóval jellemezni, ez a karácsony igazi tartalmát mélyen elfedi...” Félő azonban, hogy a mai fiatalok már a karácsonnyal kapcsolatos „felszíni” ismereteknek is híján vannak. Jézus Krisztus születésének napját latinul nativatis Domininek vagy natalis Domi- ninek nevezik. A nyugati kereszténység december 25-én, a keleti pedig január 7- én ünnepli a Megváltó születését. A két dátum közötti különbséget az magyarázza, hogy a keleti liturgiában a régi, Julián naptárat használják, amely a nálunk is bevett Gergely-naptárhoz képest tizenhárom napos késésben van. Jézus születésének éve lett az általánosan elfogadott időszámítás kezdete. Ami előtte volt, arra azt mondjuk, hogy Krisztus előtt, ami pedig ezt követően történt, arra azt mondjuk, hogy Krisztus után történt. Csakhogy: Jézus minden bizonnyal négy-öt évvel Krisztus előtt született! Ez úgy eshetett meg, hogy Dionysius Exiguus apát 525-ben dolgozta ki a Krisztus születésétől kezdődő és máig is érvényes időszámítást. Azóta azonban már tudjuk, hogy a derék apát néhány évet tévedett. Valljuk be: fél évezred távlatából nem is olyan rossz teljesítmény. .. Az evangéliumok nem nyújtanak támpontot arra nézve, hogy pontosan mikor, melyik hónapban született Jézus. Ezért aztán a kezdeti időszakban a keresztények többféle időponthoz kötötték: voltak olyan közösségek, ahol január 6-án, vagyis vízkereszt napján ünnepelték, másutt április 18-án vagy május 20-án. Aztán január 6-a lett - először Nyugaton, később Keleten is - az elfogadott dátum. A 325-ben ülésezett niceai zsinat határozott úgy, hogy december 25-én kell ünnepelni Jézus születésének napját. Azért döntöttek így a zsinati atyák, hogy ezzel is megpróbálják ellensúlyozni a Római Birodalomban az idő tájt igencsak népszerű Mithras-kultuszt, amely a téli napfordulón ünnepelte a napistennek a sötétség felett aratott győzelmét. Azt mondták: Jézus a sötétséget is, legyőzte, s ezzel a pogány kultuszt mintegy „megkeresztelték". Manapság karácsonyfa köré gyűlik a család, s ott adja át mindenki azokat az ajándékokat, amelyekkel örömet szeretne szerezni szeretteinek. Ezt a szokást Németországból vettük át még a 19. század elején. Ugyanis a fenyő télen is zöl- dell, vagyis akkor, amikor a többi növény mind lehullajtja a leveleit, „meghal”. Ennek a tulajdonságának köszönheti ez a szép tűlevelű örökzöld fa, hogy az örök élet jelképévé válhatott, és a halál felett győzedelmeskedő Jézus ünnepkörébe került. Pontosan nem lehet tudni, hogy mikor állították fel Magyarországon az első karácsonyfát, mint ahogyan azt sem tudjuk megmondani, hogy ki büszkélkedhet az elsőség címével. Ezt ugyanis több főúri család is a magáénak tudja. Báró Podmaniczky Frigyes visszaemlékezéseiben azt írta, hogy hazánkban a fenyőfaállítást édesanyja, a Németországból származó Nostitz Erzsébet honosította meg az 1800-as évek elején. Egy másik forrás ugyanakkor úgy tartja, hogy Mária Dorottya, József nádor felesége állított először karácsonyfát 1820-ban, mégpedig Pest-Budán. De az első magyarországi óvoda létrehozójáról, Brunzvik Téréiről is ugyanezt mondják néhányan. Mindegy. Bárkié is az elsőség, tény, hogy a 19. század második felére már az egész országban - amely akkor teljesen lefedte a Kárpát-medencét! - elterjedt a karácsonyfa-állítás szokása. ■ Jezsó Ákos Ki szeret engem? Karácsony táján különösen is sok szó esik a szeretetről - amelyet adunk, kapunk vagy éppen hiányolunk. Persze nemcsak az ünnepek idején fontos számunkra, hogy szeressünk, s szeretve legyünk, hanem egész életünkben, mégis a betlehemi csoda a forrása az igazi, tartalommal megtöltött szeretetnek. Erre azonban mindenkinek magának kell rádöbbennie. Ahogy egyik kedvenc történetem hőse is tette, aki éveken keresztül kérdezgette sóhajtozva: „Ki szeret engem?” Mikor kisgyermekként édesanyjához akart bújni, sokszor dorgálást kapott: „Majd akkor foglak szeretni, ha jó leszel, és nem hagyod szanaszét a holmidat!” Később azért korholták, hogy miért olyan kövér, pedig nem tehetett róla, hogy ebben is édesapjára hasonlított. Szeretett volna megfelelni az elvárásoknak, hogy ne ezt hallja: „Majd akkor szeretlek, ha...” A gyülekezetben is állandóan azt mondogatták neki, hogy mennyi szomorúságot okoz az Úrnak a bűnei miatt. Eleinte csak az úrvacsorái oltártól maradt el, később azonban a templomból is, pedig nagyon vágyott rá, hogy legalább Isten szeresse őt... Tizennyolc évesen férjhez ment, s mivel párjának egyetemistaként sokat kellett tanulnia, minden másról ő gondoskodott. Amikor aztán férje már a doktorira készült, egyszer kiszaladt a száján: „Ne gyere velem a kollégák vacsorájára, mert olyan kellemetlen, hogy neked még diplomád sincs!” Nagyon elszomorodott. Ám úgy érezte, hogy ha elvégez egy egyetemet, akkor a férjének nem kell majd többé szégyenkeznie miatta. De mire elvégezte, a férje összeszedte a holmiját, és elköltözött, mert elege lett abból, hogy ő karriert épít ahelyett, hogy vele és a gyerekekkel foglalkozna. Pedig SZÓSZÓRÓ lfiúságirovat-gazda: Győré Balázs ő pont miatta tette, és azért tanult, hogy a párja szeresse őt. Bánatában sehol nem találta a helyét, és nem tudta, mit tegyen. Úgy érezte, bármit tesz, az senkinek sem jó. Bármit vállal, azzal senkinek sem tud megfelelni. Hát őt soha senki nem fogja igazán szeretni? „Ki szeret engem?” - kiáltott fel. Karácsonykor képtelen volt elmenni abba a templomba, ahová azelőtt járt, mert nem bírta volna újra azt hallgatni, mi mindennel bántotta meg Istent. Beült hát az autójába, s egyszer csak egy falucskában találta magát, ahol éppen harangoztak. Gondolta, itt úgysem ismerik, ezért nyugodtan bemehet. A pici kis templomban egy kicsiny gyülekezetbe csöppent, ahol a lelkész arról beszélt, hogy Isten maga a szeretet, aki minden gyermekét - hibáival, vágyaival, törekvéseivel együtt - nagyon szereti. Nem úgy, ahogy néha a tanárok, a szülők vagy a szomszédok; nem úgy, hogy „szeretlek majd, ha más leszel”; hanem úgy, ahogy van. Akkor úgy érezte: valaki átöleli, pedig senki sem mozdult körülötte. Megértette, hogy Isten őt valóban feltételek és elvárások nélkül szereti, s nem teszi hozzá: „Majd csak akkor, ha más leszel...” Ezért küldte el Jézus Krisztust ebbe a világba, s ezért lehet a karácsony a megváltó szeretet ünnepe. ■ Hulej Enikő ► Az akkor még „egyetemes egyháznak” nevezett országos egyház 1906-ban, éppen száz éve vette használatba újonnan megvett és átalakított épületét. Az evangélikus székházban négy évtizedig vidám kollégiumi élet folyt, itt működött ugyanis az egyetemes egyház által alapított főiskolás fiúkollégium, a híres Luther Otthon. Vajon hányán tudják, hogy az ’56-os forradalom mártír honvédelmi minisztere, a neves felvidéki evangélikus családból származó Maiéter Pál diákkorában, a II. világháború idején fél évig itt lakott orvostanhallgatóként? Az 1909-től 1949-ig itt működő Luther Otthonra már csak az idősebb generáció tagjai emlékeznek. Az ősz hajú, életvidám Adamis Géza mérnök, a Luther Otthon volt szeniora máig összetartja, szervezi a volt kollégistákat. Sokat tudtunk meg továbbá a székházban talán leghosszabb ideig, ötvenhárom évig (!) dolgozó Giczi Magdi nénitől. Az otthon történetére vonatkozó kutatást Zomboryné Bazsó Rozália, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium tanára, a pesti evangélikus iskolák történetének kutatója végezte. A kezdetek Az I. emeleti tanácsterem festményeinek egyikén látható báró Prónay Dezső egyetemes egyházi és iskolai felügyelő 1902- ben vásárolta meg az egyetemes közgyűlés jóváhagyásával az Üllői út és Szentkirályi utca sarkán fekvő épületet. Az egyetemes közgyűlés által létrehozott házépítő bizottság pályázatán nyertes Francsek Imre neves műépítész tervei alapján 1906. november i-jére készült el a Szentkirályi utcai és az udvari részen az új, korszerű épület, illetve ekkorra fejeződtek be az Üllői úti épület szükséges átalakításai. Az újonnan épült épület udvari szárnyát az egyetemes egyház szükségleteinek megfelelően alakították ki. A földszinten helyezték el az akkor már száz éve a Deák téren működő egyetemes (országos) levéltárat. Az emeleti részen irodákat rendeztek be, a felső szinten pedig gyűlésteremnek is használt imaterem épült. Ez utóbbit - mely jelenleg a józsefvárosi gyülekezet templomaként szolgál - a pesti magyar evangélikus egyházközség költségén rendezték be. (Az egyetemes székház épületéről Csomortány Levente művészettörténész írt tanulmányt; az írás a közeljövőben jelenik meg a Credo című evangélikus folyóiratban.) Az új székház részben az egyetemes egyház ingatlanvagyonaként szolgált; a ház gondnoka évente tett jelentéseket az egyetemes közgyűlésnek. A lakások nagy részét és az utcai bolthelyiségeket bérbe adták, a sarkon vendéglő üzemelt. tek támogatásából fedezték. Átvették a korábban itt működő Szent Imre Kollégium berendezését is, 1911-ben pedig saját kezelésű konyha létesült. A Szentkirályi utcai épület sarkán, az 1. és II. emelet között nagybetűs felirat hirdette: „Luther Otthon”. Az intézmény alapításának célja az volt, hogy csekély díjazás ellenében a fővárosba kerülő és itt egyetemi és főiskolai tanulmányokat folytató evangélikus ijjúságnak otthona legyen, ahol nemcsak lakást és napi háromszori étkezést kapnak, hanem szeretetteljes lelki vezetésre, baráti közösségre is lelnek. Az otthonba jó erkölcsű, szorgalmas vidéki ifjakat (fiúkat) vettek fel. Előnyben részesítették a lelkészek, tanárok, tanítók és az egyházat szolgáló evangélikus családok gyermekeit. Az I. világháború alatt a lakók egy része bevonult katonának, 1914-15-ben az otthonnak csak 24 lakója volt. Az épület egy részében hadikórház létesült, de járvány miatt ezt hamarosan megszüntették. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején az épület - teljes berendezéssel - úgy menekült meg, hogy a benne lakó ifjak a Luther Otthont a maguk részére kisajátították. Az 1930-as években ösztöndíj-alapítványok is segítették a rászorulókat. 1921-ben a felvett 56 ifjú közül 21 jött lelkész-, 11 pedig tanárcsaládból; a felvettek közül 24 volt medikus, 17 műszaki pályán tanult. 1926-ban 48 hallgatóból 21 volt jogász, 16 bölcsész és 8 orvostanhallgató. Az 1930-as években már nőtt a bölcsészek aránya és a jogásznak tanulók száma. Intemátus és országos iroda egy épületben Az egyetemes közgyűlés fennhatósága alatt álló Luther Otthont felügyelőbizottság irányította. A napi ügyeket egy jeles tagokból álló „kisbizottság” intézte (tagja volt például Sándy Gyula műépítész, egyetemi tanár és Rátz László fasori igazgató). Az intézetet úgy kellett működtetni, hogy saját bevételeiből fenn tudja tartani magát. Az otthon igazgatójának tisztségét elsőként - 1909-től 1911-ig Lépcsőházi feliratok a harmincas évekből Az Üllői úti emeleti részen kezdetben a katolikus Szent Imre Kollégium működött. Az egyetemes közgyűlés 1908-ban határozta el, hogy az új székházban létrehozza „a magyarhoni ág. h. ev. keresztyén egyetemes egyház Luther Otthonát” - ahogyan a közgyűlési jegyzőkönyvben olvasható - a fővárosi főiskolákban tanuló evangélikus ifjak számára. Az otthon ténylegesen 1909. október i-jén nyílt meg az Üllői út 24. szám alatti épület I. és II. emeletén és néhány földszinti helyiségben. Az internátust az egyetemes közgyűlés által felállított Luther Otthon-bizottság szervezte meg, a berendezés költségeit az egyetemes egyház, az egyházkerületek és a gyülekezeGóbi Imre volt fasori gimnáziumigazgató, az egyetemes levéltár akkori vezetője töltötte be. Az igazgató az épületben ötszobás lakást kapott fűtéssel, világítással. Az intézet következő két igazgatója Kermenszky György egykori katonatiszt (1911-1927 között) és Vidovszky Kálmán vallástanár (1927-1932 között) volt. A Luther Otthon története ezt követően összekapcsolódik az egyetemes (országos) egyházi iroda működésével. Az I. világháború előtt az egyetemes egyház működését az egyetemes tisztségviselők (felügyelő, ügyész) és a különféle bizottságok munkája jelentette. Az élet azonban megmutatta, hogy egyre inkább szükség van az egyház sokirányú igazgatási és anyagi tevékenységének összehangolására, szervezésére. Egyetemes felügyelővé választása után ebből a célból létesítette báró Radvánszky Albert 1923- ban az egyetemes felügyelői irodát. Az irodát két évtizeden át Kuthy Dezső lelkész vezette mint az egyetemes egyház főtitkára. A mai országos iroda közvetlen „előzményének” az egyetemes felügyelői iroda tekinthető. Az egyetemes egyház fokozatos erősödésével párhuzamosan vált egyre inkább Budapest az egyházi élet központjává. 1932 és 1943 között Kuthy Dezső egyetemes főtitkár töltötte be a Luther Otthon igazgatói posztját is. Az egyeteA Luther-szobor az udvar közepén állt mes irodán vezették az otthon lakóiról szóló dossziékat, a szülőkkel folytatott levelezést. Hetenként egyszer Radvánszky báró, egyetemes felügyelő is bejárt az irodába. Kuthy Dezső dunáninneni püspökké választása után az otthon új igazgatója Vargha Sándor egyetemes főtitkár lett (1943-1948). A közösségi élet színterei A Luther Otthonnak önálló életre, demokratikus viszonyokra nevelő diákönkormányzata volt, melynek élén az ifjúság által évente megválasztott szenior állt. Az igazgató mellett a mindennapos ügyeket prefektusok végezték. Hosszú évekig Laki Tibor fasori tanár látta el e teendőket, majd az utolsó esztendőkben Kiss János lelkész követte őt. Az intézmény életét 1941-től diakonisszák segítették, akik háztartási munkát végeztek. A Luther Otthon nem volt nagy intézet, mindössze 27 szobával működött, közöttük 11 egyágyas, a többi 2-4 ágyas volt, összesen mintegy ötven diák részére. A lakók közösen használták a társalgót, ezenkívül 1200 kötetes könyvtárral ellátott olvasószoba, zongorával és har- móniummal felszerelt zeneszóba, illetve ebédlő állt rendelkezésükre. Kuthy Dezső minden évben a reformáció napján az akkor az udvar közepén elhelyezett Luther-szobomál bensőséges ünnepet szervezett. Rendszeresek voltak a vallási tárgyú, zenei, művészeti témájú előadások, amelyeken egyé- temi tanárokat, neves egyházi tisztségviselőket és másokat lehetett meghallgatni. Meghívták például Gombocz Zoltán nyelvészt, az Eötvös-kollégium igazgatóját; Raffay Sándor püspököt, Bajcsy-Zsi- linszky Endre országgyűlési képviselőt, Wolf (Ordass) Lajos lelkészt, későbbi püspököt. Az irodalmi esteken az akkori irodalom nagyjait hallgathatták a diákok, például Sinka Istvánt, Cs. Szabó Lászlót, Kodolányi Jánost. Az 1924-25-ös tanévtől bevezették a napi rendszerességgel megtartott áhítatokat. Vasárnaponként az imateremben megtartott istentiszteleten az otthon lakói „testületileg” vettek részt az egyetemi ifjúság számára rendszeresített alkalmakon, ahol többek között Gáncs Aladár, Scholz László, Hafenscher Károly, Kendeh György, Kemény Lajos, Zászkaliczky Pál, Gaudy László, Dezséry László, Grünwalszky Károly és Benczúr László is prédikált.
