Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-01-01 / 1-2. szám
‘Evangélikus ÉletS MELLÉKLET 2006. január 1-8. !► 7 UMENIKUS IMAHÉT A Krisztus-hívők egységéért 2006. január 15-22. Előszó Sok-sok feszültséggel megterhelt világunkban számos ökumenikus és vallásközi erőfeszítés éppen azt jelzi, hogy a vallások a megbékélést, a megértést és a harmóniát kívánják munkálni az emberek között. Ezek sorából kiemelkedik a krisztusiak egységtörekvése, akik éppen Jézus Krisztus kiengesztelő és megbékítő kereszthalálának és győzelmes feltámadásának hitében keresik egymással az egységet és szolgálják együtt az emberek és nemzetek békességét. Jézus Krisztus személyes jelenlétét ígéri, ahol ketten, vagy hárman az O nevében jönnek össze. A Megváltó személyes jelenléte az a fundamentum, amelyen egység, harmónia és békesség épülhet. Január harmadik hetében a magyarországi Krisztus-hívők is csatlakoznak a világ keresztényeihez, akik e krisztusi jelenlét jegyében imádkoznak a békéért és munkálják azt. Az ez évi Imahetünknek imádságos és igemagyarázó anyagát az írországi keresztények készítették. Katolikusok, protestánsok és ortodoxok. A híreket hallgató emberek legtöbbször azt hallják, hogy az ír protestánsok és katolikusok közötti feszültség a békétlenségnek a forrása. Sajnálatosan el kell ismemi, hogy az írországi konfliktusban résztvevők sokszor felekezetűk mentén is megkülönböztethetők. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy éppen az egyházak és a mélyen hívő ír keresztények azok, akik a megbékélésért igazán fáradoznak. Az imafüzet újabb bizonyítéka annak, hogy Krisztus követői Írországban és másutt sem lehetnek a konfliktus forrásai. Éppen ellenkezőleg. Ők azok, akik Krisztus jelenlétében a testvért látják egymásban. Erről így vall az ír helyzetjelentés: Túl vagyunk a sötét éjszakán, amely sokféle összeütközést jelentett kulturális és szellemi vonatkozásban.. . Megállapíthatjuk, hogy az írországi keresztények egy fájdalmas, de gyógyító munkában vesznek részt manapság a kiengesztelődés szolgálatára. Ez a feladata minden kereszténynek a maga környezetében. Ez a feladatunk nekünk is az esztendő minden napján. Az elmúlt imahetek összegyűjtött tapasztalatairól is olvashatunk füzetünk végén, amelyet az Ökumenikus Tanács Teológiai és Keresztyén Egység Bizottsága állított össze. Tanulmányozzuk ezt is nyitott szívvel. Az imahét istentiszteletein pedig mennyei áldásért könyörögjünk. Tegyük ezt mély reménységgel, hiszen naponta halljuk Krisztus ígéretét: Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük. Dr. Erdő Péter bíboros, prímás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke D. Szebik Imre evangélikus elnök p <oök, a Magyarországi Egyházak kumenikus Tanácsának elnöke Bevezetés az imahét témájába „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Mt 18,20) Több az, ami összeköt bennünket, mint ami szétválaszt. Ez a nagy felfedezés, az ökumenikus mozgalom törekvéseinek gyökere. A legnagyobb összekötő pont mindenekelőtt feltámadott Urunk jelenléte, aki megígérte tanítványainak, hogy velük lesz az idő végezetéig. Máté evangéliumának végén olvashatjuk Jézus ígéretét, miután követőit azzal a feladattal küldte ki minden néphez, hogy tegyék tanítvánnyá őket, megkeresztelvén az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében (Mt 28,19-20). Mert tudatában volt annak, hogy sokféle nehézséggel találkoznak majd, és ezért sem akarta őket árván hagyni a misszió szolgálatában (Jn 14,18). Megígérte, hogy velük marad, hiszen ő az Emmánuel, ami azt jelenti: velünk az Isten (Mt 1,23). Az evangéliumok beszámolnak azokról a különböző módokról, ahogyan feltámadott Urunk jelen van közöttünk: amikor igéjét hirdetik, megtartják evangéliumát, amikor az úrvacsorái kenyeret és bort kiosztják az ő emlékezetére, valamint a kisgyermekek, az éhezők, a foglyok, a közöttünk lévő legkisebbek közelében, minden felebarátunkban és azok jelenlétében, akik hordozzák a misszió küldetését és szolgálatát ebben a világban, imahetünk témája tehát a Mt 18,20-ból véve Jézusnak azt az ígéretét erősíti meg, amely a szöveg- összefüggésben található: „ahol ketten vagy hárman az én nevemben jönnek össze, ott vagyok közöttük”. Máté Jézus ígéretét abban a keretben adja elő, amely az egyház közösségének és életének rendjét is tartalmazza, hogy tudniillik gondunk legyen a legkisebbekre, azokra is, akik eltévedtek, és ugyanakkor a megbocsátásról is szól. A Máté evangéliuma 18. fejezete ugyanis keményen és igen határozottan beszél az ítéletről. Ezek a szövegek irányjelző szerepet töltenek be a keresztény közösségben, jelölvén a tanítványok felelősségét a keresztény közösség tagjai iránt. Ezek a mondatok egyensúlyban vannak olyan szövegekkel, ahol a hangsúly azon van, hogy Isten figyel a közösség minden tagjára. Meghív bennünket, hogy hajlandóak legyünk határtalanul megbocsátani, és utal Isten saját feltétel nélküli, határtalan kiengesztelésére is. Az idézett szakasz a korai keresztény közösségekben világos tanítást kínál arra nézve, hogy Jézus maga nem tartja közömbösnek mindazt, ami a közösség építésében történik. A közösség, amely egy személy körül gyűlik össze, és Jézus igéjére hallgat, tegyen meg mindent, és biztosítsa a harmonikus közösségi életet. Ez az a miliő, amibe az Úr meghívja hallgatóit, hogy bízzanak a közös imádság erejében, és végső soron az ő állandó jelenlétében azok között, akik az ő nevében jönnek össze. Az imahét idején és valóságban mindig az egységért mondott egész évi imádságainkban arra kaptunk meghívást, hogy az egység kegyelemből lehet a miénk, és hogy szükséges folyamatosan kérni ezt az ajándékot. Azokban a törekvéseinkben, amelyek ápolják saját közösségeink egységét és valamennyi Krisztus-követő egységét, jól tesszük, ha felismerjük annak jelentőségét, mit is jelent ökumenikusán összegyűlni és Jézus nevében imádkozni. Ha bármikor így cselekszünk, arra hív meg Urunk, hogy bízzunk az imádság erejében, Jézus Krisztus jelenlétében. Amint meg is ígérte ezt tanítványainak: „Bizony mondom néktek azt is, hogy ha közü- letek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kémek, azt mind megadja nékik az én mennyei Atyám” (Mt 18,19). Ami lényeges, az nem bőbeszédűségünk, hanem az a tény, hogy ezek a hangok imádságban egyesülnek. Sőt néma szavunk is arról beszél mindannyiunk szívében, hogy erősödést jelent, amikor összejövünk az ő nevében. Amikor imádkozunk, emlékezzünk arra, és adjunk hálát érte, hogy máris nagy haladás történt az elmúlt évtizedekben a Krisztus-követők egysége irányában: Jézus Krisztus valóban jelen volt közöttünk, Szentleikének erejével és velünk együtt imádkozott Atyjához. Az ígéret, hogy Jézus közöttünk lesz, nem korlátozható az istentiszteleten egybegyűlt közösségre. A há- romságos Isten szeretete Jézus Krisztusban testesült meg. Miatta és rajta keresztül élhetünk olyan életet, amiben a közösség a Szentháromságban gyökerezik. A Szentlélek jelenlétén keresztül a feltámadott Úr velünk kíván lenni minden időben és minden helyen. Tanácsot akar adni, elkísér az úton, belép otthonainkba, munkahelyeinkre, megújítja örömünket, hogy jelenlétével az Atya szívéhez vezessen bennünket. Azt akarja, hogy megérezzük Isten közelségét, Isten erejét, Isten szerete- tét. Úgy akar közöttünk lenni, hogy ő maga tesz bizonyságot általunk, hogy szeretete és élete otthonunkban és munkahelyünkön, az iskolában és szomszédaink között valóságos legyen - erről tesz tanúságot. Érdemes arra is emlékezni, hogy a történelemben Jézus nevében nemcsak olyan események történtek, amelyek az ő tanítására vagy életstílusára és halálára emlékeztettek. Egyéni és közösségi történetünk több okot is szolgáltat a bűnbánatra, megtérésre. Jól tesszük, ha elolvassuk Mt 18,20-at annak fényében, amit János evangéliumában olvasunk a szeretet új parancsolatáról: „Ez az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 15,12) és „ ez által ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” 0n 13,35). Jézus jelenléte, ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, szorosan kapcsolódik ahhoz a szeretethez, amelyben valósul, hogy egymást, a „kettő és három” valóban szeresse. Jézus nevében összejönni azt jelenti, hogy részesedünk abban a szeretetben, amit ő hozott erre a földre. Ezt a szeretetet nem lehet a filantrópiára (általános emberszeretet) korlátozni, vagy akár a szolidaritásra és a jóakaratra. Ez a szeretet több mint barátság vagy ro- konszenv. Ez egy önátadó, szenvedésre is kész szeretet, olyan valóság, amely mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr (iKor 13,7). Olyan szeretet ez, amely tapintatot, türelmet is jelent, mert Urunk jelenlétében fegyelmezettek leszünk, és olyan irányba fordul életünk, amerre ő vezet bennünket. Mivel befogadók vagyunk, Jézus jelenléte lehetővé teszi közöttünk, hogy ezt mi keresztények megéljük az ökumenikus mozgalomban, és ez kísérjen el még teológiai kutatásainkban is az egység érdekében. Ez egyúttal ^zt is jelenti, hogy osztozunk és tanulunk egymás lelki hagyományaiból, szokásaiból, felismeréseiből, míg együtt építjük szolgálatunkban Isten királyságát e földön. Jelenti azt is, hogy vállaljuk a kultúrák egymásra utaltságát. Együtt tanulunk arra tekinteni, ami pozitívum a felekezeti hovatartozásunk részleteit illetően, vagy etnikai közösségünkben, történelmünkben és egyházjogunkban - különben könnyen megoszthatnánk az egyes keresztény felekezeteket. Törekszünk arra, hogy jobban megbecsüljük mindazt, ami összeköt bennünket, inkább, mint ha arra tekintenénk, ami szétválaszt. Az élet ökumenizmusa közös imádságban, közös tanúságtételben, közös misszióban jelentkezik, ahol csak lehetséges, mivel egyre jobban együttesen osztoznak a Szentlélektől áthatott életben. Idetartozik, hogy megosztjuk életünk egyszerű részleteit is egymással, mivel egyre inkább tudomásul vesszük, hogy testvérei vagyunk egymásnak a Krisztusban, és Krisztus jelenlétét üdvözöljük a másik testvérben. Semmi sem jelentéktelen, ha szeretetből tesszük. A szeretet egyetlen cselekedete vagy egyszerű tanúságtételünk, együttmunkálkodásunk Jézus nevében, imádkozásra összejövetelünk sem céltalan vagy értéktelen Urunk kívánsága szerint, hogy tudniillik tanítványai eggyé legyenek. A legegyszerűbb cselekedetek is csendesen fejezik ki készségünket, hogy egymást valóban szeressük, Jézus szeretetének mértéke szerint, és így beszéljünk e világban, amely gyakran képtelen meglátni Isten jelenlétét és közömbös Isten tervei iránt. Egy írországi ökumenikus csoport felelős az ez évi imahét anyagának előkészítéséért, amely tudatosan merített Írország gazdag lelki örökségéből. Ez az ősi kereszténységben gyökerezik és így minden keresztény felekezetben és tradícióban megtalálható és megosztható. Az előkészítők tudatában voltak annak, hogy a keresztény egyházak torzultak azokban a konfliktusokban és feszültségekben, amelyek az írországi életben is jelen voltak az elmúlt évszázadokban. Ezek bizony mély sebek, amelyeket a keresztény megosztottság fájdalmas jelenléte okozott itt. Az elmúlt huszonöt esztendőben már harmadszor állítjuk össze az imahét szövegét úgy, hogy azt Írországban készítették elő. Mindez egy olyan háttérben történt, amelyben csökkent az erőszak szintje, és növekedett a reménység a Krisztus békességében. Ha ismerjük Írország gazdag, de bonyolult történelmét, úgy világos, hogy a fogalmazóknak miért volt oka arra, hogy éppen Máté 18,20-at válasszák központi bibliai textusként, és hogy ez legyen a 2006-os keresztény egységért imádkozó hét alaptémája. Először: Fel akarták hívni a figyelmet Jézusra, mint egységünk forrására, hangsúlyozva azt, hogy ő már eddig is megmutatta az utat számunkra, hogy miképpen haladjunk az egység irányába, és olyan eszközöket használjunk fel erre, amelyeket Isten kíván tőlünk. Másodszor: Míg a reménység arra késztet, hogy nagy gesztusokat és kezdeményezéseket tegyünk a béke érdekében, a szerkesztők arra is rá akartak mutatni, hogy az egyszerűség - amikor csak ketten vagy hárman jönnek össze Krisztus szeretetében - milyen hathatós eszköze lehet a megosztott népek és közösségek viszonyának javításában. Gyakran tapasztaljuk, hogy kicsiny összejövetelek, helyi kapcsolatok és kialakult barátságok erőteljes kezdeményezést jelenthetnek a béke szellemének és a kiengesztelődésnek megteremtésében. Írország közelmúltbeli története sok ilyen tapasztalatot mutat és erről tanúskodhat. Harmadszor: A szerkesztők tudatában voltak annak, hogy a jövő iránti reménység, a jelen békessége és kien- gesztelődése szükségszerűen feldolgozza a múlt kínos emlékeit, sérelmeit és panaszait. A tanítványság arra indít bennünket, hogy segítsünk abban, miként lehet alkalmas utakat találni a múlt sebeivel való foglalkozásban és abban is, hogy közös bizonyságtétellel keressük és válasszuk ki azokat az ösvényeket, amelyek a kien- gesztelődéshez vezetnek. Ebben a szellemben minden Krisztus-követő, aki felhasználja az imahét forrásait, igyekezzék arra, hogy az imádságban, a kölcsönös szeretetben keresse a megértést a különbségek ellenére is. így lehetünk a kiengesztelődés egyre erőteljesebb jelei és tanúi annak, hogy a Krisztus szeretetének jelenléte gyógyító hatású. Az ajánlott bibliai szövegek és magyarázatok a nyolc napra azt a célt szolgálják, hogy az ő nevében összejöttek figyeljenek Jézus meghívására. Az első nap felhívja a figyelmet arra, hogy mit jelent Krisztushoz tartozni, tudniillik, hogy így tartozunk egymáshoz is, így osztozhatunk a közös kincsekben, amely már a keresztség közös elismeréséből is fakad. A második nap elmélkedést kínál fel az alázatos, egyszerű szolgálatról (például egymás lábának megmosása). Az egyszerűség fontos eszköz lehet az egyház egységének építésében. A harmadik nap az együttes imádság jelentőségére mutat. Egyúttal emlékeztet Jézus imádságára is, amit tanítványaiért mondott, hogy egyek legyenek, mert addig nem voltak egyek az ő nevében: Jézus közöttünk való jelenléte arra kötelez, hogy vele és egymással közösségben legyünk. A negyedik nap témája az emlékezet gyógyítása, a bűnbocsánat felajánlása és elfogadása, mert ezek az alkotóelemei a Krisztusban való egység felfedezésének és igényének. Az ötödik nap Isten jelenlétére összpontosít, mint ami a békének és stabilitásnak a forrása, egyúttal a bátorságnak, az erőnek az alapja is. Ez késztet bennünket, hogy a béke útjait keressük. A hatodik nap témája lehetőséget nyújt arra, hogy a misszió kettős mozgására figyeljünk: összegyűjtésünkre és küldetésünkre. Mindkettő ugyanazt a célt szolgálja, hiszen az Atya akarata, hogy megerősítsük a gyengéket és hirdessük, hogy Isten országa közel jött hozzánk. A hetedik nap kihívást jelent számunkra, hogy úgy tekintsünk felebarátunkra, sőt az idegenekre is különbözőségeikkel együtt, mint testvéreinkre, felismerve bennük Krisztus jelenlétét. Ezáltal nyerünk alapot egy átfogó és elkötelező ökumenikus feladat végrehajtására. A nyolcadik nap előretekint zarándokutunk végére, Krisztus jelenlétének teljességére. Amíg úton vagyunk, felfedezhetjük útitársainkban a Krisztus-követőkben, hogy ők sem idegenek már, hanem társaink a közös úton. Megláthatjuk bennük azokat, akikkel majd együtt állunk Krisztus színe előtt az utolsó napon.
