Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-12-10 / 50. szám
6 2 oo6. december io. PANORÁMA ‘Evangélikus Élet®> Sebfeltárás - a gyógyulás reményében interjú Mirák Katalin történésszel, egyházunk tényfeltáró bizottságának tagjával ► „A sebfakasztás mindenképpen fáj! Valaki egyszer sebfeltáró bizottságnak is nevezett bennünket... De a megtisztított seb már be tud gyógyulni” - mondja Mirdk Katalin. A testület a történettudomány módszereivel, levéltári kutatásokat végezve vizsgálja a Magyarországi Evangélikus Egyház történetének 1945 és 1990 közötti szakaszát, különös tekintettel a diktatúra állambiztonsági szerveihez fűződő kapcsolatokra. A kutatót pályájáról és a múltfeltárás folyamatáról Ittzés Szilvia kérdezte.- Kezdjük az elején: mi vonzotta a történészi pályához?- Leginkább Rákoskeresztúrnak volt ebben szerepe, ahol születtem és felnőttem. Budapesti kerület, mégis sokáig igazi falu maradt. Mestergerendás, vert falú öreg parasztházban éltünk. A lakótelep-építéssel együtt aztán két évtized alatt eltörölték a föld színéről az egész falut. A gyülekezetünk valóságos szétszóratását élte át. Az akkori lakásépítési politika hátsó szándékait gyerekként ugyan még nem értettem, de azt éreztem, hogy itt valami helyrehozhatatlan történt. Azt hiszem, ez volt életem első meghatározó történelmi tapasztalata. Kisgyerekként nagyon szerettem nagyszüleim történeteit. A történész érdeklődése persze nem áll meg a kíváncsiskodásnál, más irányt kell vennie. Izgalmas felfedezőmunka a puszta tények megismerése, de még izgalmasabb az összefüggéseket észrevenni. Meglátni, hogy az egyértelmű sokszor mennyire összetett. Természetesen mint tudománynak ennek is sok buktatója van. Veszélyes lehet például, ha egy alapkoncepció igazolásához akarok adatokat gyűjteni, és ami nem támasztja alá a tézisemet, azt egyszerűen félreteszem.- Mindez talán még jobban áll a mostani munkájára...- Valóban. Ráadásul az a kutatási tevékenység, amelyet az utóbbi tizenöt évben végezhettem, egészen más lelket kívánó szakmai munkát jelent, mintha régebbi korral foglalkoznék. A felgöngyölt szálak máig húzódnak, ami különben a 20. századi kutatási témák majd mindegyikére igaz. Ez azt jelenti, hogy számos hozadéka is van a kutatásnak: a mában is élő kapcsolatok és az eleven emlékezet gazdagítják, de nehezítik is a munkát.- Mit tud kezdeni a történész, aki alapvetően dokumentumok alapján tájékozódik, az élő emlékezettel?- A tanúknak, azoknak, akik átélték.a korszakot, a személyes emlékeit nem lenne szabad veszni hagynunk. Ezek elengedhetetlen kiegészítői egy korszak hitelesebb megismerésének. Érzelmi háttérként elmélyítik a tanult ismereteket. A szemtanúk mindig mondhatnak újat, egyszerűen azért, mert a közeg, a hallgatóság változik meg. Amikor már nem evidens az újabb generációnak, hogy például mit jelentett túlélni a világháborút, akkor azt ismét meg kell számukra fogalmazni. Ez a késztetés előhozhat soha el nem mondott élményeket, és maga a tanúságtevő is rákényszerül, hogy újraértékelje élete egy darabját. A személyes tapasztalatok sokszor olyan válaszokat is megadnak, amelyeket az írott dokumentumokban hiába is keresünk. Kialakult módszere van már annak, hogy az úgynevezett oral history, vagyis az „elmondott történelem” nyersanyagát miként lehet szakszerűen felhasználni.- Tizenöt évet említett. Mivel foglalkozott ez idő alatt?- A pártállam és az egyházak kapcsolata már korábbi kutatásaimban is felbukkant, és fokozatosan megérlelődött bennem, hogy igazából ezzel a témával szeretnék foglalkozni. Szakdolgozataimat - az elsőt még 1989-ben - a fasori gimnázium államosításáról, illetve Sztehlo Gábor életéről írtam. Ezek igazán jó „tanulótémák” voltak. Az igazi mély vízbe ezek után kerültem: Nem voltam egyedül címmel a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség egy kétkötetes, interjúkat tartalmazó kiadványt jelentetett meg: ennek a szerkesztése volt a feladatom. Idős testvéreket szólítottunk meg benne, akiket tiszteltünk, szerettünk, és úgy tekintettünk rájuk, mint az egyházellenes időszak áldozataira. Az interjúkészítés előtt az akkori lehetőségekhez képest alapos levéltári kutatást végeztünk. E „papíralapú tudással” felvértezve ültünk le velük beszélgetni. Míg hallgattam őket, az járt a fejemben, hogy a ráncos arc mögött milyen gazdag, eleven emlékezet élhet, és az egykori szenvedést semmi sem tudja jobban elénk idézni, mint az, aki átélte. A kötetekért sok kritikát is kaptunk, elsősorban azt, hogy evangélikus martirológiát gyártottunk. Ma is úgy látom azonban, hogy akkor, nagyon fiatalon elkezdtük az egyházi múltfeltárást. Jól éreztük meg, hogy először a még élők felé kell fordulnunk, akik megszenvedték a pártállami korszakot. A kilencvenes években hirtelen hatalmas mennyiségű visszaemlékezés, cikk, tanulmány jelent meg, elsősorban nem egyházi kiadásban. A hivatalos koszorúzások, 4 rehabilitálások ideje is volt ez, de mintha kezdetét vette volna az áldozatokról való kollektív megfeledkezés is.- A „Mevisz-kutatócsoport” folytatta a munkát az interjúkötetek után is...- A Túróczy-emlékkönyvet közösen állítottuk össze, azonban Kapi Béla püspök önéletírásának szerkesztését már önállóan végeztem. Igazi élmény volt, hogy az utódok olyan lelkesen és sok áldozatot vállalva támogattak! A Túróczy-kötetben már evangélikus vonatkozású állambiztonsági iratokat is közöltünk. Kapi Béla írása pedig pontos látkép a 20. század első feléről - persze püspöki felülnézetből. Az ő írása ismét rádöbbentett, hogy 45 után azért is működhetett az egyházak polarizálásában olyan „eredményesen” az állambiztonság, mert az előző korszak gyengeségeire is építhetett. Például környezet- tanulmányt készítettek a kiszemelt emberek családjáról, előéletéről, korábbi botlásairól, és tudták, kit mivel lehet megszorítani. A beépített ügynökökön keresztül próbálták egymás ellen fordítani a korábban békésen egymás mellett élő mozgalmakat, irányzatokat, illetve fenntartani a már korábban is létező megosztottságot vagy épp az anyagi jellegű konfliktusokat, szítani a felekezetek közötti viszályt. A tartótisztnek minden esetben értékelnie kellett az elhárítás szempontjából az ügynök jelentését. Sokszor ez olvasható: „Az egyház bomlasztásá- hoz az ügynök javaslata célravezető”, „a [...] vonal biztatásával az ÁEH tovább mélyíthetné az evangélikus egyház belső személyi viszályait. ..”, „XY magatartása kedvező szituációt teremt számunkra, mert egy állandó belső feszültséget idéz elő.” Visszatérve még a tizenöt évhez: talán egyik indoka is bizottsági tagságomnak, hogy amikor 2001-ben Túróczy püspökről gyűjtöttem anyagot, véletlenül és akaratlanul egy másik anyag is kezdett összeállni: Kékén András ügynöki jelentései. Ez a váratlan felismerés megrendített, és hirtelen hatalmas lelkiismereti nyomás nehezedett rám: mit kezdjek ezzel a nem kívánt tudással? Ebből a helyzetből akkor semmilyen kiutat nem láttam.- Nevezhetjük ezt a „titkok korszakának?- Igen, ez az eset szinte lenyomata annak a négy-öt évvel ezelőtti időszaknak, amikor csak néhányan, egymástól függetlenül hordoztunk magukban ilyen terhes tudást. Akkor merült fel az azóta is alapvető és tisztázatlan kérdés: mi tartozik a nyilvánosságra? Egyáltalán, mi jelenti a nyilvánosságot? Azt hiszem, csodálatos lehetőséget adott a Deák téri gyülekezet azzal, hogy a képviselő-testület nyilvános közösségi teret teremtett, amely elé letehette a terhét a tudás birtokosa. A közösség tehát nem zárkózott el a szívszorító információk elől. Mindenképpen megkönnyebbülést jelentett ez a magamfajta kutatónak is. Hasonlóképpen a budaváriak hozzáállását is példaértékűnek tartom, hiszen ügynökügyben érintett egykori lelkészeikkel kapcsolatban képesek voltak egy közös nyilatkozatot megfogalmazni és gyülekezetként megszólalni. Állásfoglalásukat közölte az Evangélikus Élet. (Nyilatkozat címmel olvasható a lap 2006/25. számának 10. oldalán. - A szert J- Azt mondta: megrendült, amikor felfedezte egyházunk múltjának árnyoldalát.- Munkám során megtanultam, hogy a kezdeti érzéseket hagyni kell elmúlni. Idővel persze hozzá is lehet szokni az iratokból áradó elviselhetetlen „légkörhöz”. Ezek a dokumentumok a kutatókból - belőlem is - először igen erős indulatokat válthatnak ki. Szinte természetes reakció ez, hiszen az embert megdöbbenti mindaz, ami a szeme elé tárul: az állambiztonsági gépezet működése, a függőség kialakításának technikái, a bizalmatlanságkeltés vagy az egyház, a személyiség és a lélek rombolásának módszerei. Riasztó az a teljesség, ahogyan minden területet - teológia, gyülekezeti munka, gyermekmunka, ifjúsági élet, oktatás, ökumené, külkap- csolatok és így tovább - kontrolláltak. Nem kevésbé megrázó élmény a hivatásosok és az ügynökök személyes gondolatait olvasni. A hivatalos szövegeken ma is átsütnek az egykori érzelmek! De a legmegdöbbentőbb nem ez, hiszen a belügy működéséről eddig is sok mindent tudtunk vagy sejtettünk; a meglepetést nem ezek okozzák. Az igazi megpróbáltatás azzal szembesülni az iratokon keresztül, hogy egykori vezetők, lelkészek - saját akaratukból vagy akaratlanul - miként váltak mindinkább eszközzé. Hogyan voltak képesek egyházi emberként egy idő után „kétfelé” gondolkodni: azonosulni az ateista állam érdekeivel, és azokat képviselni saját egyházukban. Hogyan tettek elsődlegessé Krisztus egyházától idegen egyházpolitikai érdekeket, szempontokat. Olykor mindezt a legalapvetőbb emberi magatartásbeli normák - mint a barátság, kollegialitás, szavahihetőség, titoktartás - semmibevételével. Mindez hihetetlenül hangzik, de az írott jelentések önmagukért beszélnek. Végül hogyan lehet mindezt hitünk szerint, szeretetben elhordozni?- Valóban lehet az indulatokat kezelni? Hiszen itt régi sérelmek kerülhetnek elő, sebek fakadhatnak fel, elfelejtettnek hitt kérdések merülnek fel ismét...- Legalábbis meg kell próbálni. Különben olyan félelmet generálunk, ami gátja lesz minden feloldódásnak a későbbiekben. Ezért kell a kutatónak időnként felnéznie a dokumentumokból és szembesülnie a konkrét személlyel, aki a kutatása tárgya. Bármilyen nehezünkre esik is, nyitottnak kell lennünk a személyes találkozásra, hogy ne „papírembereket” építsünk fel, elméleti teóriák alapján. Szerintem ezért nem szabad például egyetlen levéltár anyagából „megírni” egy ember hálózati tevékenységét. Csak Budapesten létezik legalább három-négy olyan gyűjtemény az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárán kívül, amelynek az ismerete szükséges, és ezután következnek még a megyei levéltárak! Itt valóságos személyekről van szó. Ma is élnek, vagy ha nem, akkor él a családjuk, a volt gyülekezetük, a falubelijük, élnek a tanítványaik, barátaik. Ügynökmúltjukat mindenképpen meg kell ismernünk, bár legtöbbjüknek nyilván nem ez az elsődleges jellemzőjük. Tudatosan törekednünk kell arra is, hogy aki esetleg ellenszenves, a papírok ismeretében ne váljék a kelleténél negatívabbá a számunkra, de a különben szeretett személyt se mentsük fel az indokoltnál jobban.- És a fellépett sebek? Lehet-e sebeket „tárgyilagosan” felszaggatni, és szükség van-e egyáltalán erre?- Nem lehet. A sebfakasztás mindenképpen fáj! Valaki egyszer sebfeltáró bizottságnak nevezett bennünket... De a megtisztított seb már be tud gyógyulni. Az iratok azt mutatják, hogy az ügynökkérdés egyházunk egészét érintette. Akár akarunk erről tudni, akár nem. Azt a sokkot, hogy egyházi emberek révén - köztük sokak által szeretett és tisztelt személyek is vannak - az államapparátus ilyen mértékben irányította az egyház életét, és lefedett minden területet, sőt ráadásul mindez dokumentálva van, mindenkinek fel kell dolgoznia. Mindez most világossá kezd válni; senki sem maradhat mentes a szembesüléstől. Nem csupán sötét gazemberekről vagy megtévesztett ártalmatlanokról van szó, hanem a mindenkori meggyalázottak szégyenérzetéről is. Ráadásul nem működött az egyházon belüli védelem, igazi fra- ternitás, nem volt, aki figyelmeztesse a lelkészt, a laikust, hogy mit tegyen, ha meg akarják környékezni. Sokan belekényszerültek a hálóba, ami később még szorosabbra fonódott körülöttük. Mások talán egyre kevésbé vagy egyáltalán nem is érzékelték a szorítást, és csak utólag látják, hogy minek a részei voltak. Jó, ha tudjuk, hogy a bizottság ennek a feldolgozásnak csak egy bizonyos szeletét végzi, közegyházi megbízás alapján. Vagyis ez nem csupán szakmai ügy, de nem is csak az egyházvezetésé, hogy kifelé elmondhassuk: mi már milyen elöl járunk! A közös feldolgozáshoz elengedhetetlen, hogy leüljenek az apák a fiaikkal, a férjek a feleségükkel, a gyülekezeti vezetők az egyháztagokkal - vagy fordítva. Néhány esetben ilyen történt is már, de egyelőre nem látom, hogy a magánszférán kívül milyen nyilvános tere lesz a közös feldolgozásnak. Bizottsági tagként nekem is volt már részem megrendítő és katarti- kus személyes beszélgetésben, amikor az előkerült „papírok” nyomán valaki megkeresett. Ilyenkor a megnyilatkozás puszta tényén túl a konkrét információk is nagyon fontosak, hiszen elsősorban az érintettek tudják a hiányzó részeket kitölteni. A kutató sokszor csak találgat, vagy elképzeli, mi hogyan történhetett.- Az látszik már, hogy valójában mennyit árthatott valaki az együttműködésével?- Talán nem járunk jó nyomon, ha csak az egyéni sorson ejtett sebet tekintjük valódi károkozásnak. Az eddig feldolgozott több ezer oldal alapján már világosan látszik, hogy nagyon sokféle ügynök és különböző jellegű ügynöki feladat létezett. Példa és iratanyag mindegyik típusra van. Volt, akit elsősorban személyek megfigyelésére használtak, mert erre tartották alkalmasnak. Másoktól inkább általános han- gulatjelentéseket, úti beszámolókat kértek, mivel pozíciójuk leginkább ezt tette lehetővé. A legmegbízhatóbbaktól koncepcionális elemzéseket és javaslatokat is elvártak. A feladatfajták persze általában egy-egy ügynök esetében is keveredtek. Nehéz azonban eldönteni, hogy ki mivel ártott többet. Ha valaki ügynökként a kollégája, iskolatársa, gyülekezeti tagja személyes életét negatívan befolyásolta, ezt nehezen lehet jóra magyarázni. Ma is ez, és a kortársak számára is ez volt a legnyilvánvalóbb, egyben a leginkább félelmet keltő. Nehezebb tetten érni, ha valaki ügynöki feladatként az egyház polarizálásán vagy a bizalmatlanság fenntartásán „munkálkodott”. Hogy ne legyen jó lelki közösség, hogy ne lehessen felszabadultan együtt dolgozni, hogy a legjobb barátoknak is tartaniuk kelljen egymástól. A legnehezebb azokról véleményt mondani, akik tehetségüket, tudásukat arra is használták, hogy az egyház lényegébe, azaz a tanításába, a teológiájába beleépítsenek vagy akár a fölé emeljenek külső, egyházidegen'szempontokat. Mindezt itthon és külföldön is képviselték. Ez a legkevésbé nyilvánvaló és tetten érhető. Az általánosan hangoztatott ellenérv az, hogy sok mindent épp az egyház érdekében vállaltak.- Az utóbbi hónapokban a világi sajtóban is lehet olvasni arról, hogy egyházunkon kívül is intenzíven kutatják az evangélikus egyház és a pártállam kapcsolatát. Mennyiben más egy egyházon belüli bizottság, amelyben egyházukat szerető tagok dolgoznak?- A történelmi egyházakat egyrészt folyamatosan az a vád éri, hogy nem hajlandóak saját múltjukkal foglalkozni, illetve szembesülni vele. Ez részben igaz. Mások úgy vélik, hogy a múlt kutatása helyett inkább a jelennel és a jövővel kellene ennyit foglalkozni. Pedig a kettőt nem lenne szabad egymás ellen kijátszani. Számos ponton nem értek egyet Majsai Tamás Élet és Irodalom-beli sorozatával, számomra mindez mégis inkább pozitív értelemben vett provokáció, viszonyítási alap. Rákényszerít, hogy végiggondoljam, miben kell nekünk egyházi bizottságként másnak lennünk. Mert mi a helyzet? Ugyanabban a levéltárban kutatunk, az említett dokumentumokat mi is ismerjük, az általa megnevezett ügynököket egy-két kivétellel már mi is azonosítottuk. Egyelőre nem ismerünk olyan tényt, amely meggyőzően cáfolná az előkerült iratok hitelességét. A bizottságnak nem feladata, hogy bárkit is megvédjen „a mieink közül”, miként az sem lehetséges, hogy a megismert tényeket újra elzárjuk a nyilvánosság elől. Valószínű az is, hogy a hatalmas iratanyagból mi is hasonló következtetésekre jutunk, mint amilyenek az említett hetilapban megjelentek. A szakmai mérce tehát alapvetően nem lehet más. Mégis, szeretnénk máshogy csinálni: több szemponttal, több mérlegeléssel, több forráskritikával, több dokumentumot részletesen idézve és más műfaj keretében, hiszen a rövid publicisztika nem is alkalmas minderre. Kevesebb találgatással és feltételezéssel, elviselhetőbb és közérthetőbb stílusban. Több megértéssel, kevésbé sietősen, és nem azért, hogy elítéljünk valakiket, hanem a közösség érdekében. Az a kutató, akit nem az egyéni karrier vágya vagy a szenzációéhség hajt, ráadásul aki mögött élő egyház áll, sokkal gazdagabb. Persze az egyházi kötődés sokszor meg is nehezíti a munkát, hiszen egy-egy újabb nyilvánosságra kerülő név egyben a személyes kapcsolatok próbája is. Mindemellett meg kell mondanom: a valós helyzet azért nem ilyen megnyugtató; az érintettek közül többen is jelezték, hogy azért sem állnak „vallomással” egyházunk nyilvánossága elé, mert az nem fog megtartó közösségként működni, hanem úgy ítél majd, mint a világ. A minket megbízó egyház mégis Krisztus követésén alapszik, megtartó ereje pedig Urunk irgalma, aki elítéli a bűnt, de megmenti a bűnöst szeretett Fia élete árán. Mindez olyan plusz tőke, amely kutatónak, áldozatnak, hozzátartozónak, gyülekezeti tagnak egyaránt „rendelkezésére áll”.
