Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-12-10 / 50. szám
Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2006. december 10. m- 7 A négyszáz éves történelem legnehezebb évtizedei Amerikai könyv a magyar evangélikusok kommunizmus alatti küzdelméről Alig néhány hónapja, hogy az amerikai tudományoskönyv-piacon egy igen jelentős munka látott napvilágot. Ez a fekete borítójú, kemény kötésű könyv hazai evangélikusságunknak a kommunizmus alatti küzdelméről szól. A szerző, H. David Baer professzor a Texasi Evangélikus Egyetemen, ahol teológiát és filozófiát ad elő. Neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen évekig Magyarországon élt, megtanulta anyanyelvűnket, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen is kutatott, cikkét olvashattuk a Keresztyen Igazságban. Felesége magyar, így családjával együtt gyakran látogat Budapestre, ebben a tanévben is éppen hazánkban tölti kutatói szabadságát. Könyve eredetileg az észak-amerikai Notre Dame Egyetemen megvédett disszertáció volt. A jelen kiadáshoz Ter- ray László írt előszót, a hátsó borítón pedig George Weigel, Paul Mojzes és Harmati Béla ajánlja a művet az olvasónak. A jelen sorok írója szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a szerző jóvoltából a könyv egyik első olvasója lehetett. Ezt a kötetet azonban nem elég elolvasni, hanem inkább tanulmányozni kell: a szerző gondolataival való egyhetes párbeszéd után nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy érdemes időt áldozni erre a tevékenységre, mert az olvasónak ezáltal igazán komoly szellemi élményben lehet része. A nagyszerű könyv első számú érdeme, hogy eloszlatja azt a mítoszt, hogy a közelmúlt történéseiről csak egyháztörténészek hivatottak „tudományosan" nyilatkozni. Műfaját tekintve Baer leginkább „etikai értekezésnek” nevezi művét, az „erkölcsi érvelésről szóló tanulmánynak” (4. o.), amely szükségszerűen érintkezik a történelemmel, ám kérdés- felvetései és megtalált válaszai alapvetően erkölcsi természetűek. Az etika a bölcselethez tartozik, a bölcsesség pedig mindenkihez szól, ezért e könyvnek nincs illetéktelen olvasója. Másik nagy érdeme a munkának, hogy valóban elfogulatlanul szól a magyar evangélikusok küzdelméről: a szerző nem tartozik semmilyen irányzathoz, s így esetleges előítéleteivel és preferenciáival nem terheli az olvasót. Tudatosan a „fair” megközelítést képviseli, a felvonultatott érveket mindig több oldalról vizsgálja meg, s saját értékítéleteiben mindig szigorú logikát és megfontoltságot követ. Üdítő ilyen „tiszta lappal” indulni saját múltunk megismerésében és kiértékelésében. A szerző szerint a kommunizmus időszaka a magyar evangélikusság négyszáz éves történetének minden bizonnyal legnehezebb korszaka volt (61. o.). A könyv azokat a megoldási kísérleteket mutatja be, amelyeket egy diktatúra ördögszekerére keveredett kis szórványegyház egyes vezetői megpróbáltak felmutatni annak érdekében, hogy bizonyítsák: a váratlan helyzetben is élhet az egyház. David Baer négy típusmodellt mutat be tömören, s mindegyikhez teológiai exkurzus formájában fűz megjegyzéseket. Az ideáltípusokat egyes püspökök képviselik. Elsőként Túróczy Zoltán életútját és egyházvezetői portréját rajzolja meg. Ezt a modellt a Reményik Sándor versével fémjelzett „ahogy lehet” eszméje vezérli. (A szerző érdeme, hogy az angol nyelv egyik idegen kifejezéseként fogadja be és honosítja meg a szerkezetet.) Némi kritikánknak is hangot kell itt adnunk: úgy látjuk ugyanis, hogy Veöreös Imre szerepét ebben az irányzatban Baer némileg felnagyítva látja: a valóságban Veöreös Imre nem Túróczy-formátumú egyházvezető volt, hanem csupán - kétségtelenül tehetséges - publicista, aki írásaival támogatta az evangélizáció és az ébredés püspökét. Elképzelhető, hogy a szerzőnek Veöreös Imrével való személyes beszélgetései döntő szerepet játszottak nézetei formálódásában. Ugyanakkor korrekt módon megállapítja, hogy az egyházi nyelvbe Veöreös Imre cikkei adoptálták a világi politika olyan jelzőit, mint például a „reakciós" (53. o.). Bár kronológiailag indokolt, némileg mégis zavaró, hogy Ordass irányzatának tárgyalása csak a harmadik fejezetben történik meg, hiszen Túróczy 1948-as kontextusa Ordass nélkül aligha érthető meg (38. o.). A kollaboráció típusát az „elrontott ahogy lehet” jellemzi, s ennek az irányzatnak a képviselői Dezséry László püspök és Reök Iván egyetemes felügyelő. Reök szerepében David Baer a bibói „hamis realista” megvalósulását látja, azét, aki a közösség félelmére apellálva a valóság nyelvét használja annak érdekében, hogy szükségszerűnek állítsa be a diktátornak való behódolást (49. o.). Értékes észrevétele a szerzőnek, hogy Veöreös Imre cikkei akaratlanul is a kollaboráció útját segítették, hiszen írásaiban Veöreös a lutheri kettős birodalomra és a református testvéreinktől átvett „ítéletteológiára” hivatkozva kívánta eliminálni az egyház reakciósnak mondott világi vezetőit. A kollaboráció a szocializmus teológiai igenlésében éri el tetőpontját; ennek markáns példája Dezséry László 1948-as Nyílt levele, amelynek manipulativ szándéka abban is megnyilvánult, hogy megpróbálta a maga oldalára állítani az egyház pietista lelkészeit (56. o.). A könyv harmadik fejezete mutatja be az 1956-tól 1958-ig tartó (ténylegesen második) Ordass-korszakot, amely a szerző szerint a tanúság típust képviseli. Ennek a modellnek a teológiai alapja a kereszthordozásban megnyilvánuló Krisztus-követés és a szenvedő egyház ekkleziológiája. A fejezet történeti része igen szerencsésen tárja az olvasó elé azt a kontrasztot, amely az 1956-os tavaszi, nyári, kora őszi események, a baráti találkozókon, lelkészkonferenciákon megnyilvánuló, új életet ígérő élénkülés és az 1958-ban történtek, az egyre sötétedő s előbb-utóbb legjobbjainkat is demoralizáló események között mutatkozik meg. Helyesen mutat rá a szerző, hogy Ordass a mártírsorsot csak önmaga útjaként ismerte fel, lelkészeitől ugyanezt nem várta el. Az viszont valószínűleg igaz - tehetjük hozzá -, hogy Ordass több tartást remélhetett a lelkészi kartól, s bizonyára legrosszabb álmaiban sem gondolta volna, hogy még a választottak közül is milyen sokan esnek áldozatul a hatalom megtévesztő kegyeinek a „puha szocializmusban”. Ordasst David Baer „valóságos” embernek nevezi, aki egész életével élte meg a „valódi élet elveit” (76. o.). Ordass teológiai modelljét az etika nyelvén „deontológiai” modellnek lehet tekinteni, amelynek lényege a szilárd következetesség, amely tettének tisztaságában és igazságában bízva tudatosan nem kíván számolni e magatartás esetleges negatív következményeivel (77. o.). Etikusok „non-konzekvencializmus- nak” is nevezik ezt az erkölcsi magatartást. A dinamikus, pragmatikus beállítottságú közszereplők általában felelőtlennek tartják ezt a hitvalló mozdulatlanságot. Ordass és a deontológiai modell képviselői azonban úgy látják, hogy nekünk nem kell aggódnunk a következmények miatt, hanem Isten cselekvésének is kell teret engednünk; a mi dolgunk, hogy Isten hangját felismerjük, s a lelkiismeretünk alapján annak engedelmeskedjünk. A gondviselésbe vetett hitet tagadjuk meg, s az isteni szabadságot korlátozzuk, ha minden lépésünk kiszámítható következményei alapján akarunk cselekedni. A tanúság modelljét nem a túlélés pragmatikus morálja irányítja, hanem az engedelmesség biblikus teológiája. Amerikai szemmel érthető, de magyar szemmel nézve meghökkentő, hogy az alkalmazkodás és a következetesség dilemmáját David Baer a magyar történelemből ismert labanc-kuruc ellentétpárral jellemzi, így a kompromisszumot kötők és a kollaboránsok a „labanc”, míg az elvi hűséget képviselők (tehát Ordass) a „kuruc” archetípusát jelenítik meg. Baer tipológiája elvileg elfogadható, ám a magyar köztudatban a „kuruc” elnevezés olyan nemzeti, sokszor emocionális politikai fellépést takar, amely a legmesszebb áll Ordass nordikus, misztikára hajló lelkialkatától. Baer hangsúlyozza, hogy noha Ordass lelkülete az 1958-ot követő évtizedekben mintegy élő lelkiismeretként ott lebeg az evangélikus egyház felett, mégis, ez a modell egy elvi ideáltípus maradt, amelyet az egyház ténylegesen sohasem vállalt fel és nem követett. Ittzés Gábor tömör kijelentése jut ezzel kapcsolatban eszünkbe: „Sajnos!” (Keresztyén Igazság, 9. szám.) A negyedik modellt Baer diakónia típusnak nevezi. Ezt Káídy Zoltán püspök képviselte, aki a szerző szerint tudatosan számolt az egyháznak a kádári restauráció idején beszűkült „mozgásterével”. A szerző igyekszik megérteni Káldyt és a diakóniai teológiát; elismeri, hogy a püspök szerette az egyházát, és „fair” módon megállapítja, hogy tagadhatatlanok azok az érdemek, amelyeket Káldy felmutatott, s amelyek az infrastruktúra fejlesztésében, az új énekeskönyv és bibliafordítás megjelentetésében, az új kommentársorozat indításában, az épületek renoválásában, az új építkezésekben nyilvánultak meg. Ugyanakkor az egyház nemcsak infrastruktúra, hanem spirituális valóság is, s Káldy durva stílusával, diktátori hajlamával, lelkészei megalázásával komoly sebeket ejtett egyháza spirituális testén. Legnagyobb bűne azonban, hogy a szolgálat eszméje „szikofanciává”, azaz talpnyaló szervilizmussá korcsosodott (100. o.), amely az állam felé hízelgő, a lelkészek felé taposó magatartásában nyilvánult meg. H. David Baer Megrendítő, ahogyan a szerző ismerteti a Zászkaliczky család és a bátor fóti gyülekezet meghurcoltatását, amelyet Zászkaliczky Pál esperes, püspökhelyettes 1962-ben bekövetkezett halála után kellett elszenvedniük. Találóan írja, hogy Káldy számára az épületek nem jelentettek fenyegetést, a lelkipásztorukhoz hűségesen ragaszkodó gyülekezetek viszont annál inkább (103. o.). Káldy számára Ordass mindig is morális fenyegetést jelentett. Az 1984-es budapesti evangélikus világgyűlés ezért válhatott élet és halál kérdésévé Káldy számára. Ha ugyanis a világ evangéli- kussága megválasztja őt elnökének, akkor egy pillanat alatt annullálódhat az ő morális illegitimitása, s megszűnik az a vád, hogy ő méltatlanul ült be Ordass székébe, aki „csak” alelnöke volt a világ- szövetségnek. Ordassról szóló esszémben (A megállás szimbóluma) Káldy Zoltánt III. Richárd jellegű Shakespeare- hőshöz hasonlítottam, aki a vélt győzelme pillanatában szenvedi el a vereséget; aki a szerencse történelmi kerekén felkerült, ám alighogy elérte a hatalom sóvárgott csúcspontját, azonnal a mélybe zuhant. A tragédiát az fokozza igazán - írtam 1988-ban -, hogy a lázadó angyalok sok más angyalt is sikeresen megkísértettek, megfelelő pillanatban a magasba kiemeltek, de zuhanásukkor őket is magukkal rántották a mélybe. Káldy váratlan „győzelmi vereségét” Dóka Zoltánnak a Lutheránus Világszövetség elnökségéhez írt 1984-es Nyílt levele is okozta. Baer a Dóka-levelet is immár a kedvező térbeli és időbeli távolságból, kellő árnyaltsággal értékelheti. Elismeri a levél tartalmi igazságait, de a megfogalmazását pongyolának („poorly formulated”) minősíti. Teológiailag nem tartja elfogadhatónak, hogy a diakónia csak periferikus fogalom lenne az Újszövetségben, s'a megfogalmazást pontatlannak véli, ráadásul következetlennek is, hiszen a levélíró lelkész éppen a „teológiai terrort” gyakorló püspök engedélyével tartózkodott Nyugat-Németország- ban, ahonnan a levelét írta. A jelen recenzió keretei között részletesen nem ismertethetjük azt a logikai bravúrt, amellyel Baer Václav Havel- nak a mindenkor megalkuvó zöldségkereskedőről szóló találó képeit is alkalmazva a diakónia típus buktatóit elemezi (110-122. o.). Elismeri, hogy Káldy a számára adatott történelmi mozgástérben egy sajátosan összetett játékot játszott, ám a szerzőnek igazat kell adnunk abban, hogy Káldy nem volt eléggé nagy formátumú figura ahhoz a szerephez, amelyet el akart játszani, s ezért végül is egy szánalmas „sebváltó” maradt csupán a kommunizmus magyarországi gépezetében (122. o.). A könyv konklúziójában David Baer a rendszerváltozást követő éveket is árnyaltan elemezi. Példaként említhetjük, hogy morális legitimitása elismerése mellett kritikusan szól az Ordass Lajos Baráti Körnek például az 1990-es püspökválasztás kapcsán kinyilvánított „abszurd” törvényértelmezéséről (125. és 126. o.). Korábban Vajta Vilmos Ordass- értékelésének hangsúlyaival is vitatkozott (85. és 144. o.). A könyv záró lapjain a kívülállás és a distancia tudományos erényeit villantja fel a szerző. Rámutat, hogy a magyar lutheránusokat a kommunizmus évtizedeiben ez a két kérdés foglalkoztatta: „Hogyan tudunk fennmaradni?” és „Miképpen lehet az egyház egyház?” Az első kérdésre az evangélikusok magyarként próbáltak választ adni, és a történelmi példákból kívántak meríteni. A másik azonban ízig-vérig teológiai kérdés volt, amelyre a bibliai és a lutheránus hitvallási iratokban keresték a választ. A bemutatott típusok közül a kollaboráció típusa volt a legveszélyesebb, hiszen - a szerző szerint - a Rákosi-korszakban az az egyház, amelyet a kollaboráns püspökök képviseltek, megszűnt egyház lenni (128. o.), de a diakónia típusa is talpnyaló szervilizmussá degenerálódott (128. o.). Végső soron mindhárom (kompromisszumos, kollaborációs, diakóniai) modell az ahogy lehet egy-egy változataként fogható fel. Mindhárommal szemben áll a tanúság típusa, amelyik az első kérdést („Hogyan lehet fennmaradni?”) ab ovo félresöpri, s azt vallja, hogy azáltal vagyunk egyház, hogy vállaljuk a szenvedést. A fennmaradásunk egyedül Isten kezében van. Ám ezt a modellt - mutat rá Baer - Ordass csak magára nézve tekintette követendőnek. Ezért kérdéses a szerző szerint, hogy abszolutizálha- tó-e ez a modell. Baer szerint az is megkérdőjelezhető, hogy valóban szenve- dett-e az egyház mint közösség. Számára az egyének szenvedése nem tekinthető azonosnak az egyház szenvedésével. David Baer könyvének megjelenése után jelent meg Majsai Tamás cikksorozata az evangélikus egyház ügynökeiről az Elet és Irodalom című hetilapban. Ittzés János püspök az Evangélikus Elet 2006. október 15-i számában arról szólt, hogy „mostantól semmi sem ugyanaz”. Megalkuvásainkat és árulásainkat nem leplezhetjük tovább. A recenzensben ott motoszkál a kérdés: módosultak-e - s ha igen, mennyiben - David Baer nézetei a cikksorozat által feltárt szomorú tények után? A könyv olvasása során Bibó István sorai juthatnak eszünkbe: „eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” - eltorzult evangélikus egyház, zsákutcás magyar küldetés. David Baer könyvének olvasása közben igencsak átéljük, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház felett bizony sokszor ott lebegett és lebeg Isten ítéletének kardja, s hogy még ma is vagyunk és élünk, az kizárólag az isteni kegyelemnek köszönhető. Azt is írja, hogy Ordassnak a „valóságos ember” („real man”) volt a példája, a története azonban továbbra is isteni imperativus, „tövis” marad a földi ván- dorútját járó egyház számára. Baer úgy fogalmaz, hogy csak egy nagy egyház adhatott egy ilyen nagy embert, mint Ordass. És ez annak a jele, hogy Isten mégsem hagyta el ezt az egyházat. Szégyenletes botlásaink és árulásaink után ez és egyedül csak ez az isteni kegyelem ad erőt ahhoz, hogy ismét felállhassunk, és bizalommal elinduljunk a történelem egy új fejezetébe. Köszönet ezért a szerzőnek, hogy megírta nekünk, értünk és helyettünk ezt a könyvet! ■ Fabiny Tibor (ifj.) H. David Baer: The Struggle of Hungarian Lutherans under Communism. Texas ASM University Press, 2006.160 oldal.
