Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-12-10 / 50. szám
‘Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2006. december 10. 5 Aranykor - árnyak közt Kiállítás az Evangélikus Országos Múzeumban ► Meddig tartott az 1956-os forradalom? Általában november 4-ét tekintik a forradalom végének, de mértékadó történészek gondolják úgy, hogy ekkor valójában a forradalomnak az év végéig tartó második szakasza kezdődött el. Az evangélikus egyházban november 4-én ért véget a forradalom: 1958. november 4-én, Káldy Zoltán püspök beiktatásának napján. Az „evangélikus ’56” pedig már valamikor július-augusztusban elkezdődött: az Egyházak Világtanácsának a galyatetői konferenciáján, a fóti és gyenesdiási lelkészértekezleteken, a nagybaráti találkozón. Az Evangélikus Országos Múzeum november 28-án megnyílt kiállítása ezt az korszakot szeretné bemutatni. A kiállítás címe: Aranykor - árnyak közt arra a feszítő kettősségre utal, hogy a diktatúra legsötétebb napjai között élő országban az evangélikus egyház számára megadatott egy rövid, de intenzív virágzás Or- dass Lajos második püspöksége idején. A kiállítás dokumentumok, fotók, néhány korabeli tárgy segítségével próbálja meg közelebb hozni a látogatóhoz a kor hangulatát. A fényképek egy része 1956 egyik legvonzóbb arcát mutatja meg: az újrakezdés bizalma csillog teológusok és lelkészek tekintetében. A korszak állásukba visszatért, tapasztalt vezetőinek arcáról azt is leolvashatjuk, hogy az egyház előtt álló új lehetőségek kihasználása embert és hitet próbáló feladat volt. Az „evangélikus 1956-ot” elsősorban nem a küzdelmek jellemezték, hanem az egyház új lehetőségeinek hatékony kihasználása. Látunk olyan fotókat, dokumentumokat és emléktárgyakat is, amelyek az evangélizáció újjáéledését, az Evangélikus Teológiai Akadémia átalakulását vagy a korábban hallgatásra ítélt lelkészek egyházi munkába való visszatérését rögzítik. Fontos része volt a korszaknak a nemzetközi kapcsolatok újjáéledése és fellendülése is. Talán az én korosztályom az utolsó, amelyik még érti, hogy miért volt olyan nagy jelentőségű, hogy néhány teológus részt vehetett egy, az NDK-ban rendezett konferencián. „Egzotikusabb” utak emlékeit is láthatjuk. A Lutheránus Világszövetség (LVSZ) min- neapolisi nagygyűléséről Ordass Lajos Luther-kabátját, hivatalos és amatőr fényképeket, illetve Le Havre és New York között közlekedő, a küldöttség tagjait szállító hajók képeit tekinthetjük meg. Láthatunk fotókat a hazánkban járt külföldi delegációk résztvevőiről is. Az „aranykor árnyát” a nemzetközi kapcsolatokban egy Szabó József vezette magyar küldöttség kínai látogatása és a kínai egyházi vezetők viszontlátogatása jelentette. Visszaemlékezésekből tudjuk, A kiállításhoz kötődően mutatták be az Evangélikus Gyűjteményi Kiadványok sorozat harmadik darabját „Együtt az ország népével” - Evangélikusok 1956-ban című könyvet. Felvételünkön ár. Balogh Margit történész látható. hogy a kínai delegáció rendre feljelentette az Állami Egyházügyi Hivatalnál (ÁEH) a magyar evangélikusokat „nacionalizmusuk" miatt. A legbeszédesebb kép talán az, ahol a pekingi Tienannen téren egy nagygyűlésen láthatjuk a résztvevők között a magyar egyházi küldöttséget, a dísztribünön pedig Kádár Jánost. 1957-58 dokumentumai is azt a nagyon nehéz történeti helyzetet mutatják meg, amelyben egyházunk akkor élt: olvashatunk többek között az ÁEH elnökének szóló köszönőlevelet a teológiai akadémia békekonferenciáján való részvételéért vagy a másológépek nemzeti ünnepek előtti kötelező elzárásáról szóló körlevelet. Hogy minek köszönhető, hogy az evangélikus egyház 1958 közepéig viszonylag nyugodtan végezhette szolgálatát, amikor az országban és a testvéregyházaknál már végbement a „visszarendeződés”? Ez a kis kiállítás nem tud, de nem is akar megnyugtató, tudományos, történészi választ adni a kérdésre. Elégedjünk meg a „tudománytalan” válasszal: az Úristen kegyelme engedte meg, hogy így legyen. ■ Dr. Kertész Botond Az Aranykor - árnyak közt című kiállítás 2007. április 15-éig tekinthető meg az Evangélikus Országos Múzeumban hétfő kivételével mindennap 10-től 17 óráig. Dr. Juhász Géza visszatekint... Önálló hangon ’56-ról Az idén érthetően számos könyv jelent meg az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) 50 év -1956-2006 címmel adott ki a forradalomról szóló, a forradalom előtt tisztelgő kötetet. Amikor 1986-ban a szabadegyetem ugyancsak egy könyvvel (Harminc év - 1956-1986) emlékezett meg a harmincadik évfordulóról, ez ritkaságszámba ment. Fel is merült a kérdés, hogy indokolt-e a mai vállalás, hiszen itthon is mindenki számára szabaddá vált az emlékezés. Igen helyesen tették a szerkesztők, hogy jelen munkában informatívan összegezték a korábbi művet. Ily módon az EPMSZ szellemisége, a diktatúra évtizedeiben betöltött missziója is megelevenedik a mai olvasó előtt. Jól döntöttek, amikor vállalták az újabb könyv megalkotását. A sokszínűségben önálló hangot ütöttek meg; nem egyszerűen még egy, a forradalomról szóló könyvvel találkozunk, hanem egy sajátos színnel. A könyv egyik kimagasló értéke ugyanis az 1956 a Kárpát-medencében - és azon túl című fejezet. Kitűnő tanulmányok foglalkoznak a forradalom romániai, szlovákiai, kárpátaljai, jugoszláviai és észtországi hatásaival, vonatkozásaival; joggal nevezhetjük őket hiánypótló dolgozatoknak. A kötet előszavát Mádl Ferenc volt köz- társasági elnök, a bevezető tanulmányt pedig az egyik szerkesztő, Bállá Bálint Berlinben élő szociológiaprofesszor írta. Képet kapunk a kezdetekről, és érdekesek a kortársak visszaemlékezései. Ezek közül kimagaslik Szőllősy Pálnak (Zürich) az 1956 Veszprémben című, tudományos értékű munkája. Egyházi szempontból kétségkívül - és mondhatjuk, természetesen - az Egyházak a diktatúra alatt és után címet viselő blokk a legértékesebb. Kitűnő tanulmányok foglalkoznak a katolikus, a református, az evangélikus egyházzal és a zsidó felekezettel. Ez utóbbi is - Magyar zsidó politika és a zsidó felekezet az ’5 6-os forradalom után - ritkaságszámba menő, hiánypótló munka. Az evangélikus egyházról Gémes István írt igen magas színvonalú, alapos, tárgyilagos dolgozatot (Theatron tó koszmó... A Magyarországi Evangélikus Egyház 50 éve, 1956-2006). A múlt eseményeinek, a diktatúra időszakának ismertetése mellett korrektül elemzi a rendszerváltozást követő egyházi életet, és a jövőt érintő következtetések levonására is vállalkozik. Fontos megállapítása, hogy szükség volna az egyházszervezet egyszerűsítésére, mert a jelenlegi struktúra létszámunkhoz képest túlméretezettnek látszik. Végül kiemelem a kötetből Fritz P. Molden Csata Budapestért című írását (fordította: Kanyó Tamás). Az osztrák újságíró Budapesten volt a forradalom napjaiban, írása először jelenik meg magyar nyelven; szívszorító, lebilincselő olvasmány. Jó, hogy az EPMSZ a kötet megszerkesztése, kiadása mellett döntött. A kiadvány rendelkezik a sokszerzős könyvek sokszínű értékeivel - persze a hiányosságok is a több közreműködő okozta nehézségekből adódnak. Az irodalmi, történelmi értékű, profi módon megírt fejezetek mellett találhatók amatőr zsengék, de ebben az esetben ezek is sajátosan erősítik az összképet. A forradalom és a szabadságharc az egész nemzet ügye volt. Túl a részleteken erről üzen az 50 év -1956-2006 című kötet. ■ Frenkl Róbert 50 év - 1956-2006. EPMSZ, Bázel-Buda- pest, 2006. Ara 3300 Ft. Megvásárolható a Luther Kiadó könyvesboltjában (1085 Budapest, Üllői út 24.) is. „Egy is túl sok” ► Dokumentumfilmet nézünk egy konferencia záróestéjén. Négy arcot látunk felváltva, hatvan év körüli férfiak arcát. Mintha kiöregedett hippiket látnék; bozontos, őszbe hajló szakáll, laza öltözet. A névaláírás cáfolja a vizuális benyomást: mind a négyen türingiai (vagyis német demokratikus köztársaságbeli) evangélikus lelkészek voltak a hetvenes évek elején. Négy egykori kolléga, barát - az egyik közülük azonban a „Stasi” (az NDK titkosszolgálata) ügynöke volt... Megrázó a történet. Néhány lelkész a hetvenes évek elején „békekört” hozott létre. (A keletnémet lelkészek békemozgalma - ellentétben a magyar „békepap- sággal” - önkéntes, ellenzéki csoportosulás volt.) A beépült kolléga jelentései alapján a kört szétverték, a benne részt vevő lelkészeket addig zaklatták, amíg felhagytak „államellenes” tevékenységükkel. Az egyikükre akkora nyomás nehezedett, hogy a lelkészi pályát is elhagyta, ma újságíró Berlinben. A legtanulságosabb a beszervezett lelkész arckifejezése. Illegális szórólapterjesztés miatt három hónapig ült teológuskorában a Stasi börtönében, szabadulása idején szervezték be. Hetenként találkozott tartótisztjeivel, és csak a fal leomlása után egy hónappal szakította meg a kapcsolatot vele az összeomló Stasi. Arcán végig zavart félmosoly, egy szinte a skizofréniához vezető kettős élet lenyomata. Lelkészként az ellenzéki köröket szervezte, ügynökként minderről első kézből tájékoztatta a titkosszolgálatot. Az NDK rendszerének abszurditása, hogy ügynöki munkájáért a többé- kevésbé rendszeres anyagi juttatások mellett soha fel nem tűzhető kitüntetéseket is kapott. A filmet 1992-ben forgatták. A riporter utolsó kérdésére azt válaszolta a volt ügynök, hogy a közeljövőben át kell gondolnia az életét. A történet végét a filmet bemutató lelkész kollégától hallhattuk. A volt ügynök hat évig egyházi szolgálatban maradt, de nem lelkészként dolgozott. Hat év után megpályázott egy lelkészi állást. A bemutatkozó prédikáció után hazafelé jövet rosszul lett a vonaton, három hétre rá meghalt. Ha ez egy játékfilm lenne, azt mondanám, hogy hatásvadász befejezés. De ezt a „filmet” az Úristen rendezte... A bevezetésben említett konferenciát a türingiai tartományi egyház tartotta szeptember utolsó hétvégéjén abból az alkalomból, hogy a Stasi-múltat feldolgozó bizottság tizenöt éves munkájának eredményét vaskos tanulmányban foglalta össze és jelentette meg. A jogászokból és lelkészekből álló bizottság megállapította, hogy az 1990-ben szolgálatban lévő vagy már nyugdíjazott, de 75. életévüket még be nem töltött lelkészek és egyházi alkalmazottak között húszán voltak a Stasi ügynökei. Ez az érintettek 2,58%-a. A kutatás jelenlegi állása szerint a társadalom 3%-át szervezték be ügynöknek, a türingiai egyházi helyzet tehát valamivel jobb volt, mint az országos átlag. Christoph Kahler püspök azonban leszögezte, hogy „egy ügynök is túl sok” lett volna az egyházban. Ügynököket találtak a lelkészek és a különböző egyházi hivatalok alkalmazottai között is (sofőrt éppen úgy, mint egyházi tanácsost vagy irodai alkalmazottat). A lényegében teljesen épen megmaradt állambiztonsági iratoknak köszönhetően biztonsággal megállapítható, hogy ki az, akit csak megpróbáltak beszervezni, s ki az, aki valóban együttműködött az államvédelemmel. Meg tudom erősíteni országos felügyelőnk néhány hónappal ezelőtt megjelent „filmkritikájának” megállapítását: az ügynökkérdés történeti, legfőképpen pedig emberi feldolgozása még Németországban is a jövő feladata (lásd Profile Gergely: Filmélmény?, Evangélikus Elet, 2006/40. szám). Hazai helyzetünkhöz kísértetiesen hasonló problémákról számoltak be a konferencia előadói és hozzászólói. Mi történik az áldozatokkal, ki törődik lelkigondozásukkal? Miért csak a sokszor megfélemlített, megzsarolt ügynökökkel foglalkoznak a kutatók, a társadalom, miközben a rendszer egykori működtetői és fő haszonélvezői köszönik szépen, jól vannak? (Annyi különbség azért van, hogy az egykori Államvédelmi Minisztérium és az állampárt tisztségviselői Németországban nyilvános, állami tisztségeket nem tölthetnek be. Kiépített kapcsolati hálójukat azonban a magángazdaságban is kitűnően tudják kamatoztatni.) Németországban a Kelet és a Nyugat ellentéte is bonyolítja a kérdést: mi jogon ítélik meg „odaátról” a rendszerrel együttműködőket azok, akik csak egy történelmi véletlen folytán kerülték el a „létező szocializmus” borzalmait, sőt a hatvanas évek végén marxista, bolsevik, maoista vagy anarchista eszmék lelkes híveiként küzdöttek a kapitalizmus megdöntéséért? A német társadalom a múlttal való kíméletlen szembenézés útját választotta. A konferencia azt tanúsította, hogy ez az út sem könnyű és fájdalommentes. A hosszú elhallgatás után nálunk most tépődnek fel a sebek. Ez akkor is fáj, ha kímélettel, empátiával és egyházszeretettel tesszük. Még jobban fáj akkor, amikor tisztátalan kézzel és szándékkal, a szakmai és emberi tisztesség elemi szabályait felrúgva végzik el mások a „műtétet”. Az Úr legyen hozzánk irgalmas, és adjon nekünk bölcsességet, hogy egyházunk megtisztulva és megerősödve kerüljön ki múltjával való küzdelméből. ■ - kertész„Betyártanyává” változott - persze csak átvitt értelemben - november 30-án a Magyarországi Evangélikus Egyház országos irodájának földszinti tanácsterme. A 19. század dél-alföldi „szervezett bűnözéséről” és annak egyik legismertebb alakjáról Poós Zoltán író beszélgetett Szentesi Zöldi Lászlóval (képünkön), a Rózsa Sándor - Legenda és valóság című kötet szerzőjével. A szentesi születésű újságíró - a Protestáns Újságírók Szövetségének titkára, a Magyar Nemzet külpolitikai rovatának munkatársa - olyan meglepő titkokat árult el a „betyárkirályról”, mint például hogy Rózsa Sándor mélyen hívő katolikus volt (még a böjt megtartását is megkövetelte a betyártársaitól), és minden vágya az volt, hogy pandúr lehessen... Az először 1999-ben megjelent könyv második kiadásának bemutatóján a hamisítatlan dél-alföldi hangulat megteremtéséről Zöldi László- né, a szerző édesanyja gondoskodott, aki tekerőmuzsikával kápráztatta el a résztvevőket. ■ Vitális Judit A kötet megvásárolható a Luther Kiadó könyvesboltjában (1085 Budapest, Üllői út 24.) is. Ara 2200 Ft.
