Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-02-05 / 6. szám

‘Evangélikus ÉletS

PANORÁMA

2006. február 5* >► 7

Tartozni valahova

■ Szabó Lajos

„Taníts meg élni a szél és a nap erejével

és a többi teremtményt is élni hagyni."

(Dorothee Solle)

Bevezető gondolatok

Mielőtt a repülőgép felszáll, mindig izgalommal telve élem át azt, hogy hova is tartozom. A meghatározó kapcsolatok, mint a család, a társak vagy a barátok, némi aggodalom kíséretében ugyan, de azonnal eszembe jutnak. Az is érdekes, hogy a beszállókártya alapján ki kerül mellém a repülőgépen, és milyen beszélgető vagy hallgató kapcsolat alakul ki közöttünk az utazás során. A felszálló repülőgépen nagyon közel kerülnek egymáshoz az utastársak, akik addig egyáltalán nem ismerték egymást.

Legutóbb a Berlinbe induló gépen először csak néhányan ültünk, és technikai okokból még a földön majdnem egy órát vártunk. A feleségemmel utaztunk. Nem kaptunk egymás mellé helyet, de a folyosó két oldalán ülve két irányban is volt kommunikációs esélyünk. Az ablaknál egy, a harmincas évei vége felé járó hölgy olyan feltűnően figyelt, hogy szinte már zavart. Egy idő után, a késés okát taglaló beszélgetés közepette megszólított: „Én ismerem magát valahonnan. De vajon honnan?” Sorolgatom válaszul eddigi életállomásaimat, egy ponton közbekiált: „Ez az! Gyenesdiás! Országos ifjúsági konferenciák. Én is evangélikus vagyok. Emlékszem magára, huszonhárom éve volt, de felejthetetlen.” Majd beszálltak a gépbe azok a libanoni utasok - mintegy ötvenhármán -, akikre vámunk kellett. A néhány korábbi utas, valamint a másik kultúra zajos képviselői között egy újabb fajta összetartozás bizalmi, kétkedő vagy sorsszerű helyzete alakult ki.

De eszembe jut egy ma már csaknem kilencvenéves férfi is, akivel nemrégen beszélgettem egy esetleges találkozásról. Minden naptárnézegetést megelőzött egy mondata: szerdán nem lehet, mert már harminc éve összejárunk négyen, és minden aktuális kérdést megbeszélünk a barátaimmal. Később kiderült, az egyik barát édesapám nyolcvanhat éves testvére. A barátság összetartó ereje túléli a változásokat, az ideológiákat és a hétköznapi, sokszor teljesen indokolatlan harcokat a nemzet, a család és a munkahely kapcsolataiban. Az összetartozás megéléséhez elengedhetetlen kellék a külső körülmények biztosítása és a belső elhatározás megőrzése, a jó, kevésbé jó és a kifejezetten zord napok alatt is. Erre is gondolhatott Ady Endre az odatartozásért küzdő soraiban: „De jaj, nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. / Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.”

Nem a látszat, hanem a belső kötődés

Legtöbbször irigyelni szoktuk azokat az embereket, akik körül állandóan nagy a nyüzsgés. Talán azt is megfogalmazzuk magunkban: az ilyen élet az igazán sikeres. Annyiféle szállal kapcsolódik valaki az emberekhez, hogy szinte követhetetlen. O az a típus, akinek minden lehetséges helyen és elképzelhető helyzetben ott kell lennie, mindenütt vannak ismerősei, van szava és súlya a kisebb és nagyobb csoportok köreiben egyaránt.

Az érdeklődés mélységét, a kapcsolat őszinteségét vagy a kötődés stabilitását kívülről lehetetlen megítélni. Nem lehet belelátni a másik ember kötődéseibe, legfeljebb az események, a viselkedés vagy elejtett és egyben sokszor el is rejtett szavak mutatnak meg valamit. Alapvető gondolatunk azonban legtöbbször mégis az, hogy minél több kötődéssel, minél több társasági kapcsolattal rendelkezik valaki, annál stabilabb az életútja, és annál nagyobb az esélye arra, hogy eligazodjon élete útvesztőiben. A külső szemlélő számára úgy tűnik, az ilyen típusú személyiséghez mindig jönnek az emberek, és ő maga is mindig könnyen talál nyitott ajtót másoknál. Sohasem marad egyedül élete kérdéseiben. A másokhoz való odatartozás számára pozitív életforma.

Mit jelent valójában az odatartozás?

Mindenekelőtt kötődést. Mélyebb értelemben a többiekkel, a másikkal való azonosulást. Olyan összetartozás érzését, amely fontos, amely nélkül nem szívesen megy valaki tovább az élete útjain. De jelent védelmet, védettséget is: nem egyedül és nem önmagámban kell feldolgoznom, felvállalnom a nehéz kérdéseimet, hanem lehetőség nyílik a közös megbeszélésre és a kölcsönös vélemény- formálásra is. Van hova megérkeznem az élet mindennapos rohanása, zajai és feszültsége közepette, és van honnan naponként elindulnom.

Az odatartozás kapcsolatot jelent. A keresztény gondolkodás rendjében ez mindig a felebarát, az én és az Isten hármasának alaphelyzetében ragadható meg, és ezen is épül fel. Az odatartozás a másikhoz való viszonyulást jelenti, de a keresztény etika alapgondolata szerint ebben a viszonyban - legyen az családi, gyülekezeti, munkahelyi vagy társadalmi odatartozás - mindig az Istenhez való viszonyunk jelenik meg. Hitünk megélésének valódi, praktikus színterei ezek. Hitünk nem marad pusztán betű, és hallható volta mellett a láthatóság és a megérezhetőség is megjelenik. A legkisebb dolgokban is kifejeződik a lényege: „Ha nincs olyan kicsiny dolog két ember kapcsolatában, aminek ne lenne jelentősége, ha az is fontos, hogy a másiknak nem kellett-e sokáig várnia a villamosra,

kapcsolatban. A kötődésünk, odatartozá- sunk mindig a másik emberhez való viszonyunkban fejeződik ki. Teológiai értelemben is ez a döntő. „Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok..." (Róm 13,7) Szándékosan nem folytatom a mondatot a felsorolásokkal, mert ebben a részletben már benne van a kulcsszó: „tartoztok”. A görög szövegben ez a tartozás kötelezettséget jelent. Olyan értéket, amelyet oda kell adni. Bennünk megvan, az életünk része az az érték, amelyre a másiknak szüksége van. De nemcsak a másik embernek, hanem a közösségnek is. Belülről, a lelkiismeret mélyéről kell érezni azt, amivel a részévé válók a kapcsolatnak. Érdekes, ahogy a modern angol fordítás írja: „Pay all of them their dues...”, azaz adjátok meg mindenkinek azt, ami jár neki (a „dues” követelést jelent, járandóságot, azt, ami illik hozzá). Ennek az átadása az értelmes áldozathozatal és értékes áldozat. Az odatartozás alapkérdése az, hogy ami illik a másikhoz, azt valóban odaadjuk-e, és olyan módon, ahogyan illik odaadni. A magyar nyelvben erre utalnak olyan szó- összetételek, mint hazaszeretet, egyházszeretet, családszeretet, baráttisztelet és munkaszeretet. Nem az átadó saját érdeke a döntő, hanem az az igény, amely vele szemben megfogalmazódik. De ez az elfogadó felelőssége is.

A konfliktus az összetartozás helyzetében ott jön létre, ahol egy elvárás nem teljesül, vagy ahol az igényt nem veszi valaki figyelembe. A konfliktus kezdeteit kapcsolatokban, közösségekben, veleszületett adottságokban vagy választott élethelyzetekben egyaránt jelzik a következő változások: az érdeklődés visszaesése, a részvétel elmaradása, az energia visszatartása, a lelkesedés apadása, az aktivitás csökkenése. Természetes, hogy mindezek változó inés az új cipőjét már megszokta-e, akkor az a kapcsolat is fontos és erős. Azt hiszem, az emberi kapcsolatokban csak az egészen kis dolgok fontosak, hogy el ne felejtsük, melyik a másik ember kedvenc párnája, melyikkel szeret aludni, akkor is, ha az az elnyűttebb, öregebbik párna.” (Ancsel Éva)

Konfliktusok a kötődésekben

A bibliai alapot Róm 13-ban találhatjuk meg, ahol Pál apostol egy konkrét kérdésen keresztül (a mindenkori hatalom gyakorlóival szembeni magatartás) arra mutat rá, hogy mi az igazi odatartozás egy

tenzitással vannak jelen a kapcsolatainkban. Az is természetes, hogy nem egyformán érintik a család, a munkahely vagy az egyházi közösség kríziseit, konfliktusait, de az alaphelyzet mindegyik kapcsolódásban ugyanaz. Kettős veszéllyel szembesülünk: az egyik a nem „odaillő” intenzitás, aktivitás, a másik a passzivitás mint az összetartozás legnagyobb ellensége.

Az is veszély a közösségek megélése szempontjából, ha összekeverednek a különböző kapcsolatokban a szerepek és a magatartásformák. A családi összetartozás ellenfele a munkahely hazavándorlása, a gyülekezeti közösségben

kísért a magánélet egészségtelen közreadása vagy a politikai akaratérvényesítés kényszere, a nemzet és a haza nagyobb körében pedig a szélsőséges vélemény vagy a teljes passzivitás negatív álláspontja. A szélsőség kialakulásának előzménye is a túlzott passzivitás.

Minden közösséghez való odatartozás próbája a konfliktushelyzet, amikor felfokozott indulatok, türelmetlen akaratok és tapintatlan megnyilvánulások ütköznek a beszélgetés, véleménycsere kapcsán. A politika színterén különösen is nagy veszély ez. Napjainkban sokszor kell átélnünk, hogy a normális menetből kizökkentenek a félelmet, aggódást ébresztő hírek, információk és fenyegetések.

Mire van szükségünk az odatartozás helyzetében?

Mindenekelőtt az Isten, az embertárs és önmagunk hármasának időszerű átgondolására. Ebből a szempontból sokkal többet kellene foglalkoznunk az életvezetés etikájával. A rendszerváltás óta nemzedékek sora nő fel Magyarországon anélkül, hogy az alap- és középfokú iskolai képzésben az etika európai, keresztény alapjait megismerhetné. Aki nem részesül valamelyik felekezeti hitoktatásban, szinte teljesen kimarad már az alapvető ismeretekből is. Keresztény közösségeinkben is körültekintőbben kellene eljárnunk, hogy az értékek valódi prioritási rendben kerüljenek elénk. Hogy ne tudjon a bóvli, az értéktelen nemtelen eszközökkel és technikákkal újra és újra az élre tömi.

Három területen tartok szükségesnek mielőbbi korrekciót. Az első az értékelési zavarok kérdése. Már-már magyar betegségnek mondjuk, hogy vagy túl magasra értékeljük önmagunkat és a másikat, vagy pedig túlzottan alacsonyra. Mindent megkeserítő irigység vagy elburján- zó pesszimizmus az eredménye az értékelési zavaroknak. A második afékezhe- tetlen verseny területe. Bármilyen eszközzel és bármi áron, de biztosítani akarjuk magunknak - akár hiúságból, akár kétségbeesett aktivitással -, hogy az életben minden helyet és minden lehetőséget kihasználjunk. A harmadik az erkölcsi minimum konszenzusának hiánya. Lépten- nyomon észrevehetjük, hogy az ember önmagát emeli tetteinek mértékévé. (Hogy Isten legyen Isten helyett.)

E három szükséges korrekció mellett a legfontosabb mozgás végül mégiscsak az lenne, hogy visszataláljunk arra a megelégedettségre és belső nyugalomra, amely gyógyulást hozhat különböző kapcsolatainkba, odatartozásainkba. Ez fejeződik ki a 16. zsoltár soraiban: „Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat. Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem. (...) Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van." (5-6; 8) Ez az alapállás mozgathatja egészségesen a személyekhez és közösségekhez való odatarto- zásunk érzését a megelégedettség, az önértékelés és a kötelesség hármasában. Ez erősítheti az összetartó szálakat. Az összetartó szálak erősítésére pedig ma sokkal nagyobb szükségünk van a közösségeinkben, mint bármikor máskor.

Egy kortárs meditáció szépen fejezi ezt ki: „A másik a felebarátod, akit szeretned kell teljes szívedből, minden erődből, teljes lelkedből. A másik az, aki előtt ítéletet mondanak majd fölötted. A másik az, aki nagyobbá tesz téged, ő Krisztus szeretetének ajándéka. A másik az Atya küldötte, Krisztus szeretetének felszólítása. A másik az, aki által Isten megnyilatkozik, aki által Isten hív, aki által Isten gazdagít, aki által Isten szeretetünket leméri. (...) Nem vagy kapcsolatban mindenkivel, aki melletted elhalad, hiszen a kapcsolat sokkal több, mint a testek találkozása; a valódi kapcsolat nem más, mint két személy, két lélek közötti titokzatos összhang.” (Michel Quoist)

A kelenföldi evangélikus templom (képünkön) felszentelésének 77. évfordulóján elhangzott előadás szerkesztett, rövidített változata. A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora.

Elhunyt

Johannes

Rau

Nemcsak a németországi protestánsok, hanem a nemzetközi közvélemény is megrendüléssel fogadta a hírt: Johannes Rau egykori német szövetségi elnök, Észak-Rajna-Vesztfália korábbi miniszterelnöke életének 75. évében, január 27-én, péntek hajnalban súlyos betegségben Berlinben elhunyt. Szűkebb családjából felesége, Christina és három gyermeke gyászolja.

Eredeti foglalkozása könyvkereskedőkönyvkiadó volt. A református Rau harmincöt éven át tagja volt a Rajnai Protestáns Egyház Zsinatának. Laikus prédikátorként gyakran látogatta a különböző gyülekezeteket. A német protestantizmus rendkívüli személyiséget veszített el benne, akinek a hangja egyaránt figyelmet keltett az egyházban, a politikában és a társadalomban. A rajnai egyház elnöke, Nikolaus Schneider düsseldorfi lelkész kijelentette: „Alig akadt az elmúlt évtizedekben valaki rajta kívül, aki a németek és a zsidó nép kibéküléséért, a keresztény-zsidó megbékélésért olyan sokat tett volna, mint ő." 2000-ben ő volt az első német politikus, aki az izraeli parlament, a knesszet előtt németül beszélt, s németként bocsánatot kért a holokausztért.

Rau humora és vidámsága fejezte ki talán legjobban élő reménységét, „amely a világ hit általi megváltoztatásának eltökéltségét sugározta, s annak a bizonyosságát, hogy Isten új eget és új földet hozhat létre". Rau életének vezérmondatát a Hitvalló Egyház 1934-ben Bar- menben tartott zsinatának pecsétjéről vette: „Mivel engem is megtart az Isten, megtartok én is másokat.”

Rau hosszú éveken át segítette az egykori NDK-ban és más országokban az államszocializmus viszonyai között élő protestáns testvéreit: egyházakat, intézményeket, gyülekezeteket, lelkészeket, püspököket. Szolidáris magatartása és következetes diakóniai lelkülete is ugyanabból a forrásból származott: a Szentírás és a protestantizmus szeretetéből.

A CDU-CSU Protestáns Munkaközösségének szövetségi elnöke, Thomas Rachel parlamenti államtitkár kondoleá- ló mondataiban utalt arra, hogy Rau mindig is a hitelességért és a tényszerűségért szállt síkra a politikában is. Ahhoz a politikusi nemzedékhez tartozott, amelynek a számára még magától értetődő volt a személyes keresztény hit és a politikai cselekvés összekapcsolása.

Január 16-án lépett életének 75. esztendejébe, erre az alkalomra tisztelgő kötetet jelentettek meg Németországban, ezt azonban már nem tudta átvenni. A könyvben a Német Protestáns Egyházak (EKD) elnöke, Wolfgang Huba püspök, illetve a Német Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Karl Lehmann bíboros, valamint Richard von Wäzsäcker korábbi német elnök és több más jeles közéleti személyiség, keresztény politikus méltatta Rau életművét. A méltatás egyik fő igéje az Apostolok cselekedeteiben olvasható vers volt: „...nincsen üdvösség senki másban", (4,12), mint az Úr Jézus Krisztusban.

Johannes Rau többször is járt hazánkban. Meglátogatta hazai református és protestáns egyetemeinket, főiskoláinkat, sokszor és sokféleképpen nyújtott segítséget a magyar protestantizmusnak is. Elkötelezettségét, humorát és józanságát, mély biblikus hitének bölcsességét, derűs mosolyát sokan őrzik emlékezetükben a Kárpát-mdencében is.

H Forrás: PAX Press

i