Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-09-17 / 38. szám

‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2006. szeptember 17. 3 Volt kapacitás Farádon Mohácsi hálaadás ► Miközben a második világháború pusztítása söpört végig a világon, a mohá­csi gyülekezet 1942-ben nagy meglepetést okozó vállalkozásba kezdett. So­kan kérdezgették akkoriban, hogy a nemrég alakult kis közösség miként mert és tudott belevágni egy lelki hajlék építésébe. A nem éppen zökkenő- mentes templomépítés a háborús viszonyok dacára végül sikeresen fejező­dött be. Szeptember 10-én a gyülekezet ünnepi istentiszteleten adott hálát a mohácsi templom felszentelésének a hatvanadik évfordulója alkalmából. A hálaadás igehirdetője Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke volt Németh Pál és Némethné Tóth Ildikó mohácsi lelkészek liturgiái szolgálatával. ► A farád szót hallva e sorok írójának hosszú éveken keresztül az elekt­romos kapacitás mértékegysége ju­tott először az eszébe. Pedig Farád egy Csorna melletti község neve, ahol a templomukat a közelmúlt­ban felújító evangélikusok élnek. A lutheri reformáció közvetlen hatására alakult meg a farádi evangélikus gyüle­kezet, majd 1714-től a vadosfai artikulá- ris templomba jártak át a hívek istentisz­teletre. A türelmi rendelet megjelenése után négy évvel, 1785-ben építették fel saját templomukat. A késő barokk stí­lusban, klasszicista homlokzattal ké­szült épület ma is a kor és az ediktum Ünnepi közgyűlés a felújított templomban építészeti jellemzőit és előírásait hor­dozza magán. Szószékoltára, kétoldali karzata van; az épület muzeális értéke­ket rejt. Az utóbbi évtizedekben állapota Templommá ► A jobaházi gyülekezet múltja ha­sonló ahhoz a Dunántúlon élő többtucatnyi kis evangélikus kö­zösségéhez, amely mára szórvány­helyzetbe került. Az egykor épült felekezeti elemi iskolák vasárna­ponként az imaház szerepét töltik be. Jobaházán egy ilyen épületben ünnepelték a helybéli evangéliku­sok hajlékuk megújulását szeptem­ber 10-én, vasárnap délután. A Farádhoz tartozó kis, hatszáz lelkes településen élő evangélikusok közel két évtizeddel ezelőtt döntöttek úgy, hogy a temető mellett álló haranglábon lévő két harangjukat az imaházukhoz épített toronyban helyezik el. Ezzel az elhatá­rozásukkal régi iskolájukat, pontosab­ban imaházukat templommá léptették elő. Nemrégiben a gyülekezet eladta a annyira megromlott, hogy a gyülekezet vezetősége 2001-ben úgy döntött, felújí­tásba kezdenek. Abban az évben adta át a településen a millenniumi zászlót dr. Nagy Andor mi­niszterelnöki kabinetfőnök. Az ő fel­ajánlott segítsége nyomán ötmillió fo­rintot kapott a gyülekezet, amelyhez gyűjtéssel, pályázatokkal, egyházi tá­mogatásokkal szereztek még anyagi forrásokat. Mivel évente jött a segítség, évekig tartott az építkezés is. A több mint huszonegymillió forintos beruhá­zás Szabó György jelenlegi egyházkerüle­ti felügyelő szakmai tanácsai és ellenőr­zése alatt zajlott. Mindezt a gyülekezet közelmúltban nyugalomba vonult lel­késze, Szűcs Kálmán mondta el szeptem­ber 10-én a megújulásért tartott hálaadó istentisztelet utáni közgyűlésen; a lelki- pásztor harmincegy évnyi farádi szol­gálat után adta át a stafétabotot Gombor Krisztián beosztott lelkésznek. településen álló lakóházát. Az érte ka­pott összegből felújították a templo­mot, valamint új padokat vásároltak, és a közeljövőben a gázfűtést is be szeret­nék vezetni. A hálaadó ünnepi istentisztelet ige­hirdetői szolgálatára itt zés Jánost, a Nyu­gati (Dunántúli) Evangélikus Egyházke­rület püspökét kérték fel, aki Lk 10,37 Az alkalom igehirdetői szolgálatát Ittzés János püspök végezte. A100. zsoltár szavai alapján elmondta, hogy nem azért tették rendbe templomukat a farádiak, hogy jól érezzék magunkat itt, hanem magáért a templomért. Az Úr szolgálata ad okot a valódi örömre, nem csupán a felújítás. Itt nincs más dolgunk, mint megnyitni szí­vünket előtte. Hiszen Isten beszéde nem kódolt, hanem egyértelmű üzenet. Legyen tehát ez a hely megbecsült, drága és szent - zárta igehirdetését Ittzés János. A közgyűlés után a püspök az egyház- kerület emlékérmét adta át Szűcs Kálmán lelkésznek, megköszönve hosszú évtize­deken át végzett hűséges szolgálatát. ■ Menyes Gyula alapján tartott prédikációjában elmond­ta, hogy a maroknyi jobaházi gyüleke­zet méltó helyet teremtett Isten igéjének a hirdetéséhez. „De csupán a komfortér­zet miatt még nem vagyunk otthon a templomban. Csak akkor leszünk, ha benne Jézus köré telepedünk, és a napi sok apró kérdésünk egy kérdéssé össz­pontosul: vajon kire hallgatunk a világ zajában? Kérdezzétek a Mestert, hall­gassátok itt az igét, hogy legyen mit megtartanotok!” - zárta igehirdetését a püspök. Az istentisztelet utáni közgyűlésen és a liturgiában részt vett Gombor Krisztián farádi beosztott lelkész. A közgyűlésen felszólalt Szűcs Kálmán nyugalmazott lel- < kész, aki a felújítás menete alatt még > pásztorolta a jobaházi evangélikusokat, 2 valamint köszöntőt mondott Szabó György egyházkerületi felügyelő és Gab- nai Sándor esperes is. ■ M. Gy. Az akkor még messziről is látszó, du­nántúli jellegű templom fehér falai 1943 őszén már álltak - a környékbeliek nagy ámulatára. Mohács és környéke már ak­kor is egyházunk egyik legnagyobb szórványterülete volt, és a magyarbólyi gyülekezethez tartozott. A nagy távol­ság megnehezítette a rendszeres lelki­gondozást és az istentiszteletek tartását, ezért már a ’20-as évek elejétől felmerült egy saját templom építésének gondolata a várossá fejlődő Mohácson. 1937-ben - amikor már Ormos Elek, lelkészi karunk jelenlegi legidősebb tagja volt a terület missziói lelkésze - indult meg az éveken át tartó helyi és országos gyűjtési akció, amely végül lehetővé tette a templom építésének elkezdését a város szívében. A mohácsiak már templomuk felszen­telésének időpontját tervezték, amikor az 1944-ben zajlott drámai események a dél-dunántúli térséget is elérték; ennek következtében hatalmas csapás érte a nagy áldozatokat meghozó kis gyüleke­zetét. A még fel sem avatott templom sú­lyosan megrongálódott a harcokban. A mohácsiak és a szórványban élők hite, bátorsága és kitartása azonban megin­gathatatlan maradt. Két évbe telt, mire megkérhették D. Kapi Béla püspököt a templom felszentelésére, amelyre 1946. szeptember 15-én került sor. Gáncs Péter Lk 10,25-37, az irgalmas samaritánus példázata alapján tartott igehirdetésében - a háborús állapotokra emlékeztetve - feltette a kérdést: milyen úton jutott el a gyülekezet a hálaadásig? Kifejtette, hogy ezen az úton ma is sok­szor számolhatunk útonállókkal, úton fekvőkkel, úton járókkal vagy az útról elmenekülőkkel. A világháború alatt és után a mohácsi híveknek volt bátorsá­guk és lelki erejük ahhoz, hogy az akko­ri viharos élet országútján ne menjenek el az útszélen fekvők mellett, hanem megálljának, és a példázatbeli samaritá- nushoz hasonlóan oltalmat és biztonsá­got nyújtó lelki hajlékot építsenek a ki­fosztottak és szenvedők számára. Ennek a krisztusi indulatnak és irgalomnak kell vezérelnie a gyülekezetét ma is, hogy olyan helyet tudjanak biztosítani a meg­fáradtaknak és a védelmet keresőknek, ahol meg lehet pihenni, ahol gyógyulni lehet, s ahol azokat is hozzásegíthetik a gyógyuláshoz, akikkel az élet útjain ta­lálkoznak, akiket az útszélen találnak - emelte ki végül a püspök. Az istentisztelet utáni ünnepi köz­gyűlésen személyes hangvételű vissza­emlékezéseket hallhattak a mohácsiak a templomépítő lelkész, Ormos Elek csa­ládtagjaitól, valamint a gyülekezet fiata­labb és idősebb tisztségviselői mondtak köszöntéseket a jubileum alkalmából. ■ P. G. „előléptetett” jobaházi imaház Nam B. L. vietnami származású építészmérnöknek az évfordulóra készített akvarellje a templomról Elindultak, de nem érkéznek meg soha többé... Fekete hétvége az országutakon ÉGTÁJOLÓ Szíven ütött a hír, amelyet éppen most hallottam a rádióban. Olyan erővel, hogy e publicisztikába szánt, formálódó gondolataimat, tervezett mondataimat is egy csapásra módosította. Arra ké­szültem ugyanis, hogy egyházkerüle­tünk gyülekezeti elnökségeinek hétvégi konferenciájáról írok, de most mégis egészen más téma foglalkoztat kénysze­rítő erővel. Megdöbbentő volt a híradás, amely tragikus rekordról tudósított a vasárnapi esti krónikában: huszonnégyen haltak meg a hétvégén az ország útjain. Mint egy tömeg­szerencsétlenségben, amelynek híre per­cek alatt körbeszáguld a világban. És most, amikor ezen az árnyékokat elmé­lyítő alkonyi órán e sorokat írom, elkép­zelem, hogy huszonnégy családban, hu­szonnégy településen, huszonnégy - ki­sebb-nagyobb - közösségben futótűz­ként terjed a hír: hallottad, hallottátok? Ismeretlenül is megrendültén, részvéttel gondolok azokra, akiknek életében ez az egyébként olyan csodálatos, napsütéses késő nyári hétvége a legsötétebb napok listájára került fel. És megjelennek majd a gyászjelentések, a híradások az újsá­gok e célra szolgáló rovataiban, és mind­egyikben a visszatérő kifejezés - „tragikus hirtelenséggel..." Valami nagyon nincs rendben! És er­ről újra és újra beszélni kell! Nem intéz­hető el ez a gyötrelmes kérdés azzal, amit egyébként minden gépkocsi-veze­tői tanfolyamon számtalanszor elmond­tak, elmondanak az oktatók: a gépjár­mű veszélyes üzem. Aki már látott mo­torkerékpárja, gépkocsija lóerőitől meg­szédült, felelőtlenül száguldozó, szabá­lyokra, másokra fittyet hányó országúti brigantit - esetleg éppen csak megúszta az ilyen ámokfutókkal való találkozást -, az pontosan tudja, hogy ezeket a tra­gédiákat nem kivédhetetlen sorscsapás okozza. A szombati diszkókból mámo­rosán - s ma már nem ritkán bedrogoz- va - hazainduló fiataljaink egyre gyako­ribb baleseteiért sem a kikerülhetetlen végzetet kell felelőssé tenni. Meggyőző­désem, hogy a legtöbb esetben a leg­főbb felelősség nem is az áldozattá lett fiatalokat terheli, hanem azokat a fel­nőtteket, politikusokat, akik ostoba, fe­lelőtlen engedékenységgel - akár elis­merik, akár nem - közvetve okozói ezeknek a tragédiáknak. Intenünk és a rájuk leselkedő veszélyektől óvnunk kellene fiataljainkat, és főleg okosan és jobban kellene szeretnünk őket. Az iga­zi szeretet elképzelhetetlen felelősség nélkül! Eszembe jut az a modem fotókkal il­lusztrált Újszövetség, amelynek egyik fényképén egy száguldó Mercedes sport­kocsi látható. A vezető láthatólag min­denről és mindenkiről elfeledkezve mar­kolja a kormányt, és a sebesség mámora ül ki arcára. A képhez tartozó ige Mt 5,21-ben így olvasható: „Ne ölj!" Ugye, kedves olvasó, nem kell ehhez külön kommentárt fűznöm!? A híradások hangsúlyozták, hogy a balesetek nem azokon az útszakaszokon történtek, ahol a rendőrség megerősített ellenőrzést tartott. Engem ez nem nyug­tat meg, inkább elszomorít. Ebből ugyan­is kiderül az is, hogy csak a büntetéstől, a lebukástól való félelem fegyelmez ben­nünket. Ha ilyen veszélytől nem kell tar­tani, akkor szabad a vásár - gondolják sokan. És ez még nem is minden! Az ittasan volánhoz ülő, a közleke­dési szabályokkal nem törődő, fruszt­rált lelkiállapotát országúti száguldás­sal kompenzálni akaró vezetők egyre növekvő száma mélyebben meghúzó­dó gondokra figyelmeztet. A lelkek mé­lyén felgyülemlő feszültség, a túlhaj­szoltság, a napi gondok, a bizonytalan­ság, a holnaptól való félelem minden bizonnyal nem csak az európai átlagnál sokkal rosszabb betegségi és halálozási statisztikáinkért okolhatók. Általános morális és lelkiállapotunk romlása is összefügg ezzel, de minden olyan hely­zet is, amelyben elveszítjük önkontrol- lunkat, s ha kellő mennyiségű lóerő ke­rül alánk, akár még ön- és közveszé­lyessé is válhatunk. Ezekét a folyamatokat, összefüggé­seket a legtöbb esetben nem képesek feltárni a rendőrségi vizsgálatok, a köz­lekedési szakértők aprólékos elemzései sem. Ennek ellenére aligha kétséges, hogy a veszély valós, a helyzet komoly, és gyors segítségre lenne szükségünk. Lehet, természetesen lehet számtalan jó tanácsot adni, szükség is van rájuk. A közlekedési szabályok betartása, az egymás iránti felelősség olyan alapkö­vetelmények, amelyek teljesítése nélkül lassacskán akár ki se merészkedjünk az utcára. De miért is hallgatnánk el, hogy a jé- zusi aranyszabály megtartása itt is áttö­rést hozhatna, hiszen Lk 6,31-ben azt mondja a Mester: ...amint szeretnétek, ho gy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük." S a fekete hétvégére gon­dolva hozzáteszem - még az ország­úton is. Hogy egyre kevesebben legye­nek, akik elindulnak, de nem érkeznek meg soha többé... # Hfc Itt zés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

Next

/
Thumbnails
Contents