Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-09-03 / 36. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2006. szeptember 3. 3 Igen, van esélye az egyháznak a 21. században! Felügyelőváltás a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület élén Ítéletidő Vis maior - nagyobb erő, elháríthatatlan természeti csapás. Erre hivatkoznak a katasztrófába fordult augusztus 20-ai tűzijátékért felelős szervezők és vezetők. A tények, az időben és térben a budapesti vidámságra lecsapó orkán és özönvíz százezres tömegekben ébresztette ugyanazt az érzést: mintha célzott jelentése lenne annak, hogy mindez ekkor és így történt. Sok-sok résztvevő beszámolóját hallgatva lelkészként leginkább az indít együttérzésre a gyászolókkal, a sérültekkel, a pánik rettenetes élményét megtapasztaló, akkor és ott magukra hagyott emberekkel, hogy milyen megdöbbentő szembesülnie azzal a mai Magyarországnak, hogy valóban vannak az ember felett erők, tényleg létezik a félelmetes vis maior. Vajon kimondhatjuk-e ennek alapján, amit akarva-akaratlanul is sugall a kifejezés, s amit a televízió egyik műsorvezetője nyíltan szóvá is tett: ahol Isten a felelős, ott ne várjunk emberi beismerést, bűnvallást? Vajon keresztényekként, akik nem látjuk sem véletlennek, sem teljesen előre láthatatlannak (hiszen egy fél országon vonult már végig a vihar!) az ünnep feletti ítéletidőt, el kell-e fogadnunk egy embertelennek és bosszúállónak beállított Istenre való magabiztos mutogatást, vagy pedig mélyebben leszállva az emberség és a Szentírás területére, elháríthatjuk-e ezt a leegyszerűsítést úgy, hogy nem hallgatjuk el a figyelmeztetést és a levonható következtetéseket? Először is: valóban létezik vis maior, nagyobb erő, méghozzá többféle - a természeti csapás ennek az egyik tipikus esete. Ebben tehát most nem hazudnak nekünk a politikusok, mint oly sok más esetben tették az utóbbi években, hónapokban. De talán éppen ebben rejlik az első felismerés: milyen kár, hogy a politika csúcsain idő- zőknek a nagyobb, az emberek felett álló erő csak akkor jut eszébe, ha dolgozik egy, a felelősség megállapítását vizsgáló bizottság! Hiszen nagyobb erő nem csupán egy halálos katasztrófa lehet, hanem^az a pozitív felelősség is, hogy Isten az embereket egymás gondjára bízta - különösen is a szegényeket, kiszolgáltatottakat, özvegyeket, árvákat, édesanyákat, betegeket stb. Azokat tehát, akik még ma is a többséget jelentik a dúsgazdagokkal, hatalmasokkal, duzzadó erővel a maguk útját törő emberekkel szemben. Amikor e téren és sok másban is égig érő politikai és társadalmi hazugsághalom magasodik mindannyiunk előtt, vajon miért nem jut eszébe senkinek nagyobb, emberek feletöálló erőket halálosan komolyan venni? Az ószövetségi prófétákon keresztül megszólaló, „ítéletidőt” bejelentő próféciák horrorfilmbe illő társadalmi és erkölcsi helyzetképe sokszor pontról pontra egyezik mai helyzetünkkel! Vajon meg- változott-e azóta a legfelsőbb Vis Maior, Isten elvárása mindezek tekintetében? Már réges-régen hiteles és elvárható lenne az őszinte bűnvallás szava, ha az egymásért viselt - és a naponként áldozatokat követelő! - felelősségről van szó. Mi köze ennek az augusztus 20-ai tragédiához? Talán egy erkölcsi, gazdasági és közösségi értelemben is romokban heverő országhoz szerényebb ünneplés, csendesebb vidámság illene. Nem az államalapításhoz, a múlthoz nem illik ez, hanem hozzánk, a megszorítások ítéletideje előtt álló országhoz. Hiszen a „Cirkuszt, kenyeret!” ókori római receptje csupán a tehetetlenség jele. Amikor másfél millió ember tolong a Duna partján, hogy a tűzijáték fényében feledje a mindennapi kiszolgáltatottságot az emberek, vezetők munkája nyomán fölénk kerekedett „vis maiorokkal”, „reform- csomagokkal” szemben, fel kell tennünk a kérdést: vajon lesz-e ezer ember, aki szolidaritást vállal majd azokkal a mentőkkel és kórházakkal, akik azon az éjszakán derekasan helytálltak értünk a tűzoltókkal és rendőrökkel együtt, de akiknek az elbocsátását és erkölcsi alapú elmarasztalását és megtámadását megpróbálják első számú közérdeknek feltüntetni? Vajon szolidáris-e azokkal az ország, akikre számíthat a bajban? Tegyük fel magunknak a kérdést az irgalmas samaritánus történetéből: ki volt azoknak a felebarátja, akik sérülten, kiszolgáltatva álltak az utcán? Mert akkor sokan felebarátainknak bizonyultak, akiket úgy kell (kellene) végre szeretnünk, mint önmagunkat! Ezért annak az estének és éjszakának az emléke valóban a felelősségvállalásról szól. Azokéról, akikre számíthattunk, s akiket valamiféle bizottság mégis felelősnek kiálthat ki, s azokéról, akik - önmaguk érdekéről is megfeledkezve - még hajlandók összetartani egymással, egymásért a fölénk kerekedő veszedelmekben. A Vis Maior, a Felsőbb Erő megpróbált minket: bárcsak igazabbak, jobbak, tisztábbak lennénk tőle! ■ Dr. Korányi András ► Olykor a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben érint meg bennünket egy-egy írói, publicisztikai telitalálat. így lett számomra az Evangélikus Elet 33. számában Krámer György lelkészkollégám tollából megjelent írás a nyár sokszínű hír- és eseményözöne ellenére igazi telitalálat. Úgy érzem, nemcsak a téma örök aktualitása, a kérdés divatos időszerűsége (az egyház 21. századi esélye), a személyes érintettség inspirál reflexióra, hanem elsősorban az a bátor, hívő optimizmusra utaló hangvétel, mely által a cikkíró tíz pontban igyekszik összefoglalni „komolyan vett erősségeinket”. Egyetértek Krámer testvéremmel, hogy „fontos számolni a gyengeségeinkkel. Tudni kell, hogy hol van szükség alapos változtatásokra. A kérdésre azonban [Van-e még esélye az egyháznak a 21. században?] válaszolhatunk egészen másként is. Mi lenne, ha nem a gyengéinket, hanem az erősségeinket sorolnánk fel egyszer?!” - folytatja élesre állítva a szerző. Krámer György vezércikkében egy olyan hang szólal'meg, amelyre a 21. század kontextusában, az elbizonytalanodás agóniájában vergődő egyházunknak nagy szüksége van, de szüksége van erre a másféle hangra az egész európai kereszténységnek is. Pontosabban ez az a hangvétel, hívő magatartás, kezdeményező bátorság, amellyel nem felfakadó sebeket nyalogatunk, visszás helyzeteket tisztázunk, „védekező állásból mentegetőzünk”, hanem éppen ellenkezőleg: segít továbblépni, problémákat konkrétan megoldani, kérdéseket megválaszolni. Egyszerűen: kitörni az egy helyben topogás ördögi köréből. Nem az önfeledt hurráoptimizmus hangja ez, hanem az a józan igény, hogy „nekünk sem árt felsorolnunk az erősségeinket, hogy ne csak keseregjünk, szo- morkodjunk, ne csak fanyalogjunk, hanem találjunk lelkesítő, erősítő, lendületet adó forrásokat”. Istennek legyen hála, hogy ilyen lelkesítő, erősítő, lendületet adó - és hozzátenném: munkára, szolgálatra ösztönző - források bőven fakadnak. A kérdés csupán az, hogy miként fedezzük fel és miként leszünk képesek felszínre hozni mély forrásainkból „erősségünk kincseit” úgy, hogy belőlük áldás és új élet fakadjon. Az egyházat, Krisztus népét sokszor és sokan leírták, lefokozták, leszázalékolták már; igyekeztek Istent feleslegessé tenni. Elméletileg a történelem szemétkosarába hajították, hogy por és feledés lepje el, vagy jobbik esetben a muzeális relikviák kategóriájába degradálódjék. A vallást, a hit jelenségét is próbálták visszavezetni kizárólag emberi igényre, valami belső hiánypótlásra. Amellyel az lis valóságok alkalmatlannak látszó világa válik fokozottan alkalmassá Isten üdvtervében. Karl Rahner kérdésére (Az egyháznak vajon tétlenül, szinte közömbösen kell-e figyelnie a mai társadalom alakulását? Csak mintegy „követ- keztetésszerűen” kell-e alakítania szolgálatát?) a válaszom nemleges. Korunk divatszellemével szembe is lehet helyezkedni, sőt bizonyos esetekben nemet kell tudni mondani regresszív, romboló jelenségekre. Igaz, ehhez hit és bátorság szükséges. Bátorság szükséges ahhoz is, hogy nyíltan és pozitívan vállalni tudjuk önmagunkat, saját értékeinket, és vállalni tudjuk - ha szükséges - a becsületes konfrontálódást is. Napjaink szekuláris szelleme, az éppen divatos kultúra mintegy isteníti az egyént, a személyes szabadság eszméjét. Úgy állítja be a dolgokat, mintha az ember elegendő lenne saját magának, ő lenne mindennek a végső kritériuma, és azért nem tartozik felelősséggel senki és semmi iránt. Az egész társadalmi életet a változó, szubjektív igényeknek és ösztönöknek megfelelően próbálják berendezni, szervezni, olykor „megideolo- gizálni” azzal, hogy ez az igazi, a korlátlan szabadságeszmény megvalósulása. Erősségünk az a tanúságtétel, hogy egyetlen ember sem önmagáért való lény, az életet nem mi szereztük meg, hanem ajándékként kaptuk Istentől. Tőle származunk, aki saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, így minden ros Tamás, az egyházkerület intézményei nevében pedig Tölli Balázs, a soproni líceum igazgatója kívánta Isten áldását az új felügyelő munkájára. A rendkívüli közgyűlés után fehér asztal mellett folytatódott a testvéri együttlét. Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az első feladata egyházkerületi felügyelőként, Szabó György a következőképpen válaszolt: „A holnapi napon Szombathelyre szeretnék menni a püspök úrral, ahol egy jubileumi ünnepség keretében egy gyülekezettörténeti kiállítás alkalmából köszöntőm a gyülekezetét. Hosszabb távon a kapcsolatok kiépítése az egyik legfontosabb célom, azután, gondolom, az anyagi fedezetek megteremtéséért kell munkálkodnom, hogy a jövőnk biztosított legyen. Persze tudom, hogy az egyházkerület többi egyházmegyéjét kevésbé ismerem, mint az enyémet, de az utóbbi időszakban több kerületi rendezvényen is igyekeztem részt venni. Nagyon remélem, hogy mind több olyan közös élményt nyújtó rendezvényt tudunk szervezni, amely kerületünk épülésére szolgál.” ■ Kiss Miklós ember vágyakat, óhajokat vetít ki, és ezáltal saját igényére teremt istent, vallást, teológiát. Az igények, hiányok kielégítése szerintük a vallás végét jelenti. Erre az elméletre egyre inkább rácáfol a mai posztmodern szekularizmus kifulladása, az emberiség fokozódó igénye és érdeklődése a transzcendencia, az istenkérdés iránt. Ha valamit hozzátehetnék erősségeinkhez, akkor semmiképpen sem azt, hogy „erősségünk” a növekvő érdeklődés és igény valami vallásos élmény iránt. „Erősségünk” sokkal inkább az a nagyon is nyomatékos küldetés, krisztusi imperativus, hogy nekünk az ő országát „alkalmas és alkalmatlan időben” építenünk kell. Erőssége egyházunknak éppen az, hogy az „alkalmatlan idő” válik kairosszá, azaz alkalmassá a szolgálatra, mert egyre inkább azzá teszi a helyzet maga. Isten kezében a legalkalmatlanabbnak tűnő idő is alkalmassá válhat. A Love Parade-ok, a Cowparade-ok, a For- mula-i-ek, a Sziget Fesztiválok, a virtuáember Isten „szemetének tervéből születik” a világra. Ezt jelentette ki nekünk Jézus Krisztus, Isten Fia, a tökéletes ember. Az egyház feladata emlékezni és emlékeztetni mindenkit: az ember valódi szabadsága abból származik, hogy Isten saját képét hordozza magában, hogy Jézus Krisztusban Isten országának örököstársai vagyunk, mert a fiúság lelkét kaptuk, amely a szabadság lelke. Végezetül álljon itt XVI. Benedek pápa a családok valenciai világtalálkozóján elhangzott beszédének egyetemesen érvényes mondata: ....ha tekintetünket az él ő Isten felé fordítjuk, aki szabadságunk és az igazság biztosítéka, egy új emberiség előfeltételeit teremtjük meg. A világnak ma különösen szüksége van arra, hogy hirdessük Istent, és tanúságot tegyünk róla, mivel Isten a szeretet, s ezáltal az egyetlen fény, amely megvilágítja a világ sötétségét, erőt ad az élethez és a cselekvéshez.” Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület 41 Folytatás az 1. oldalról A székfoglaló elhangzása után a köszöntések sora következett. Dr. Frenkl Roberten, a még hivatalban lévő, illetőleg Prőhle Gergely megválasztott országos felügyelőn kívül Hafenscher Károly országos ÉGTÁJOLÓ Válságban a család, a gyermekek száma drasztikusan csökken, nyögjük a fogyasztói társadalom minden nyűgét. Ez a szemléletmód kialakította a szingli életformát. Egyre hangsúlyozottabban van jelen a társadalom életében az alkohol és a drog - emelte ki Szabó György. Rátérve a konkrét feladatokra az új felügyelő hangsúlyozta, hogy több közös élményt tartana szükségesnek az egyházközségekben, az egyházmegyékben és az egyházkerületben egyaránt. Szeretne segíteni abban, hogy az úrvacsorái közösséget az eddigieknél nagyobb számban éljék meg. Az esperesi vizitáció mintájára támogatni szeretné az egyházkerület püspökét abban, hogy végezzenek püspöki vizitációkat is. A meghitt beszélgetések ugyanis segíthetik a gondok feltárását, amire rohanó hétköznapjainkban egyébként nem nagyon sikerül időt szakítani. Szabó György mindezeket a terveket úgy szeretné megvalósítani, hogy közben szere- tetben kialakított összhangban végezze szolgálatát Ittzés Jánossal. Dr. Weltler János leköszönt felügyelő átveszi az egyházkerület ajándékát irodaigazgató is köszöntötte a beiktatott felügyelőt az Országos Egyházi Iroda nevében. Az Északi és a Déli Egyházkerület képviseletében dr. Benczúr László és Szemerei Zoltán mondott áldáskívánást. Az esperesi kar és az egyházmegyei felügyelők nevében Szemerei János és Mészá-
