Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-08-13 / 33. szám
6 2006. augusztus 13. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS Az akkurátus szaxofonos Gyermekkorom élményei közé tartozott a rézfúvószenekarok elmaradhatatlan hangszerének, a szaxofonnak a felfedezése. E hangszernek az elefánt ormányához hasonló görbülete önmagában is érdeklődésre tartott számot a tíz éven aluliak korosztályában, sajátos hangja, hangszínei pedig még inkább csodálatot helyét. Kipróbálta, majd megigazította az ülőhelyét, bemérte a kottatartó és a szeme közti távolságot, helyére állította és megszólaltatta a mikrofont. A kotta lapjait először sorba rakta, majd akkurátusán egymás mellé rendezte az összetar- tozókat. Belefújt hangszerébe, és szinkronba hozta a mikrofonnal. Képünk a Jakaranda magyarországi koncertkörútjdnak első állomásán, a szolnoki Szélrózsán készült keltettek a zeneszerszámok világában járatlan nemzedék képviselőiben. Arra azonban végképp nem gondoltam, hogy egy napon a szaxofon egyházi énekek kísérőjeként válik ismertté. Ha a hangszer eredetét kutatjuk, megtudhatjuk, hogy Adolph Sax (1814-1894) neves francia hangszerkészítő találmánya, aki Párizsban mutatta be első szaxofonját. Hector Berliozban, a későbbi neves zeneszerzőben megbízható támogatóra lelt. Mindez azért jutott eszembe, mert a balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban július végén a Finnországból érkezett jakaranda evangélikus egyházi együttes adott hangversenyt, és a kísérő hangszerek között főszerepet kapott a szaxofon. A kórus - sokak meglepetésére - kizárólag afrikai énekeket adott elő nagy átéléssel. Abban a kivételezett helyzetben voltam, hogy a hangverseny előtt megfigyelhettem a hangszer megszólaltatóját, miként készül fel az istentisztelet hangulatát visszaadó szolgálatra. Már negyedórával az alkalom kezdete előtt elfoglalta Azután elkezdődött a hangverseny, ő pedig átszellemült arccal, ha kellett, tele tüdővel, ha pedig a zene úgy kívánta, halkan és diszkréten szólaltatta meg a különös hangszert. S majd elfelejtettem: második hangszere a fuvola volt. Válogatva szólaltatta meg hol az egyiket, hol a másikat. Amikor pedig egyikre sem volt szükség, a legszebb „hangszert” szólaltatta meg: együtt énekelt a kórussal. Mindez még nem indította volna e cikk íróját gondolatai írásba foglalására. De magas színvonalú improvizációja, egész személyiségével, testmozgásával is kifejezett zenei tevékenysége olyan légkört teremtett, amely révén érezhettük Isten közelségét. Ilyesmit persze csak egy felülről kapott tehetséggel megáldott, igazi művésziélek adhat a közönségének. O, ha mi, kántorok és lelkészek ilyen akkurátusán készülnénk az istentiszteleteinkre! O, ha mi, kántorok és lelkészek ilyen átéléssel és örömmel szolgálnánk az egyház Urát! Köszönjük a dzsesszze- nész inspiráló, feledhetetlen példáját. ■ — SZEBIK 1 — Krisztus megérintése Újabb vallásos témájú szlovák opera született A szlovák zeneszerző, Vít’azoslav Kubicka 2002 és 2005 között három vallásos témájú operát alkotott. Jelenleg Krisztus megérintése címmel negyedik „egyházi operáján" dolgozik. A mű librettójának a társszerzője e sorok írója, a teológiai konzultáns pedig Boris Misina evangélikus lelkész. Hangverseny- és zenekari változatban 2006 áprilisában készült el Kubicka első vallásos témájú operája Lukács evangéliuma címmel, amelyet Marián Vach művészeti vezetésével tanított be a besztercebányai Állami Operaház számára. A Lukács evangéliumát és Megújhodás című művét hangverseny keretén belül adták elő szólóénekesek, vegyes kórus és instrumentális együttes közreműködésével. A harmadik operát Martin Luther címmel 2005 májusában színpadra alkalmazva mutatták be a fiatal Adrián Kokos vezényletével és az Anima Cantanda együttes közreműködésével. Az opera szövegkönyvét Slavomíra Ocenásová-Strbová írta; a projekt menedzsere e sorok szerzője. A nagy sikerű alkotást eddig elsősorban templomokban adták elő; a tizenötödik előadásig, amely júniusban volt, tizenkétezer-ötszáz néző látta. Vífazoslav Kubicka százhetven zenemű szerzője. Rendszeresen együttműködik a színházakkal és a televízióval. Mostanáig több mint hatszáz színpadi jelenetre írt zenét. A kassai Állami Filharmónia 2005 novemberében mutatta be Requiem című, egy szólóra, vegyes kórusra és szimfonikus zenekarra komponált zenei művét, amelyet Peter Feranec neves szlovák karnagy vezényelt. A Krisztus megérintése című opera a Szentírásból indul ki. Krisztusról szól, aki megérintette és ma is megérinti az embert. Krisztus lelki és fizikai jelenléte meggyógyítja, megtisztítja, lelkileg felpezsdíti az embert, és megbékélteti őt Istennel. Krisztus azt a szeretetet tolmácsolja, melyet Istentől kapnak az Úr gyermekei. Az opera úgy jeleníti meg Krisztust, a Megváltót mint barátot, a szeretetre méltó Istent pedig mint aki állandóan megérinti az ember szívét és lelkét. A mű korhű képet ad Máriáról, Jézus tanítványairól, illetve a nép főalakjairól, akiken keresztül bemutatja az ember hitért folytatott harcát. Megelevenednek Krisztus legközelebbi követői, de az egyszerű emberek is, akik találkoznak vele. Hisszük, hogy ez az új szlovák opera - amelynek angol nyelvű változata is lesz - lelki feltöltődést és rendkívüli művészeti élményt ad a ma nézőjének. A Krisztus megérintése premierjét jövő év májusára tervezik. ■ Éva Bachletová A színpadok bolondja George Bemard Shaw ► Az évszázad Moliére-eként emlegették. Azt állította magáról, hogy normális szeme van, és páratlan élességgel lát meg minden emberi, társadalmi ferdeséget. O a 19-20. század udvari bolondja, aki szerepe mögé bújva kimondhatja az igazságot. Idén lenne százötven éves George Bemard Shaw. Egész életét és életművét az idegenség hatotta át. Mindig mindenhol kívülálló volt, életét a partvonalon élte, de játszani sose állt be. Nem ismerte a szenvedélyt, lángolni, fájdalmasan szeretni sose volt képes. Egész munkásságát áthatja az emberiségért, az emberiességért folytatott küzdelem, ám írói lényéből hiányzik a gyűlölet és a szeretet forrósága. Tollának iróniájával csak szurkálgatja a kufárokat, de sose ragadna kötelet, hogy kiűzze őket a templomból. Teljességgel hiányzik belőle minden szenvedély, éppen ezért nem is látja meg, nem érti, ábrázolni sem tudja. Műveiben nem számol vele mint az emberi sors-alakítójával. Idegenségének gyökerei gyerekkorába nyúlnak vissza. Írországban született, de húszéves korától Angliában élt, és haláláig megmaradt kívülálló írnek. De idegen volt a katolikus írek között is protestáns, puritán szellemiségével. Családja ugyan nemesi származású, de már Shaw születésekor szegények voltak. Szülei házassága rosszul sikerült, idegenként éltek egymás mellett. „Nekünk, gyerekeknek magunknak kellett eligazodni a családi életben, ahol nem volt sem szeretet, sem gyűlölet, sem félelem, sem tisztelet, hanem ki-ki élte a maga életét” - írta Shaw már felnőttként a családjáról. Apja erősen ivott, és ábrándjait kocsmai moralizálásokban élte ki. Anyja a sivárság elől a zenéhez, majd zenetanárához menekült, és két lányával együtt Londonba költözött, férjét és fiát Dublinban hagyva. Shaw-val nem sokat törődött az apja, inkább anyja zenetanára pátyolgatta a serdülő fiú lelkét. Szinte észrevétlenül tett szert arra a hatalmas zenei kultúrára, amely később alkalmassá tette arra, hogy kora egyik leghíresebb zenekritikusává váljon. Feltehető, hogy ebben a hideg otthonban riadt vissza az alkoholtól, a dohányzástól, az örökös anyagi gondoktól, és lett belőle konok vegetáriánus, antialkoholista és dúsgazdag korában is kuporgató ember. Amikor anyja és testvérei Londonba távoztak, Shaw abbahagyta az iskolát, és pénzkereset után nézett. Pénzbeszedő lett, nyomortanyákra járt lakbért behajtani. Amikor ettől megundorodott, áthajózott Londonban élő anyjához. Meleg családot nála sem talált; néha napokig nem is találkoztak, gyakran fogalmuk sem volt arról, hol jár a másik. Anyja talán azt sem tudta, hogy fia munkásgyűlésekre jár, és ismert szónoka a londoni utcasarkoknak. Bekapcsolódott a munkásmozgalomba, stílusát politikai cikkekben, esszékben csiszolgatta. Ekkor még arra gondolt, hogy talán sikeres regényíróvá válhat, és hat év alatt öt vaskos regényt írt. Egyetlenegyet sem jelentettek meg a kiadók. Harmincöt éves korában már közismert kritikus, kedvelt társasági ember volt, ugyanakkor meg is mosolyogták különc öltözködése, vörös szakálla, illetve a köré fonódó szerelmi pletykák miatt. Társasági ember volt, de magányos. Évekig jó, ám meglehetősen távolságtartó barátságot ápolt Charlotte Payne Toxvns- hend színésznővel. A ritkán gyengélkedő Shaw egyszer beteg lett, és Charlotte meglátogatta őt. A hölgy annyira elrémült a lakás állapotától, hogy nyomban zsákmányolást, ám véletlenül megtudta, hogy az ő vagyona is mások kizsákmányolásából ered. Ebből a történetből született Shaw első vígjátéka, a Szerelmi házasság. A következő évtizedben írt színdarabok világhírűvé és gazdaggá tették. Olyan remekművek kerültek ki a tolla alól, mint a Warrenné mestersége, a Barbara őrnagy vagya Pygmalion. Az első világháború alatt azon kevesek közé tartozott, akik az első perctől kezdve tiltakoztak az értelmetlen vérontás ellen. Az angol közállapotok javára szól, hogy nyomtatásban megjelentethette háborúellenes röpiratát. Hazaáru- lási perbe ugyan nem fogták, de egy időre a közharag tárgya lett. Ám ahogy a háború mind több áldozatot követelt, a hazaárulónak kikiáltott agitátort egyre inkább bölcs öregnek kezdték látni, és a színházba járó közönség évről évre kíkocsiba ültette barátját, bérbe vett egy vidéki házat, és ápolni kezdte az írót. Shaw nem akarta hírbe hozni azt a nőt, akit annyira kedvelt, és nagyot sóhajtva szó szerint ezt mondta: „Hát jó, akkor menjen, vegye meg a gyűrűket, és szerezze meg a házassági engedélyt!” Shaw szívesen hangoztatta, hogy soha nem volt és nem is lett szerelmes a feleségébe. Mindketten megtartották szabadságukat, csak épp nem kívántak egymás nélkül élni. Annyi bizonyos, hogy a házasság jót tett az írónak. Példás otthon ülő férj lett belőle, és életét gondtalanul az írásnak szentelhette. Végre rátalált a hozzá illő műfajra is: színjátékokat kezdett írni. Egyik barátja különös történetet mesélt neki egy fiatalemberről, aki megvetette a tőkés kíváncsian várta, hogy az idősödő szerző tud-e még újat mondani. Tudott. Hetvenedik életévében úgy emelkedett önmaga fölé, hogy megalkotta a 20. század vitathatatlanul legjobb történelmi drámáját, a Szent Johannát. Élete hátralévő húsz évében még közel húsz színdarabot írt. A második világháború után már szinte intézménynek számított, és elvárták tőle, hogy időről időre megtegye a maga csípős megjegyzéseit. 1950 novemberében, kilencvennégy éves korában halt meg. A kdrtársak meglepődve tapasztalták, hogy a halhatatlannak hitt nagy öreg is halandó. Darabjai azonban jócskán túlélték szerzőjüket, és nálunk is nagy sikerrel játsszák műveit. ■ - JÁNOSINégyszáz évvel ezelőtt, 1606-ban született Rembrandt van Rijn a hollandiai Ley- denben. A tehetséges ifjú először egyetemre iratkozott be, de nemsokára kiderült, hogy a festészet sokkal jobban érdekli. így áttért a művészi pályára. Hollandia legnagyobb festője lett. Fiatalkorától öregségéig rengeteget alkotott. Legnagyobb sikerei a portréfestészethez fűződnek. Gombrich művészet- történeti munkájában megemlíti, hogy nem maradt ránk Rembrandt-önéletrajz. Híres mondásait sem gyűjtötték össze. De számtalan önarcképe valóságos önéletrajzot jelent az utókor számára. Művészi alapelve az volt, hogy az igazság fontosabb a szépségnél, ezért önmagát is kíméletlen őszinteséggel festette meg. Ez az őszinteség teszi vonzóvá alkotásait. Fiatalon jómódban élt, házasságot is gazdag nővel kötött. Sikeres, divatos mester volt; műgyűjtő. Rengeteg megrendelést kapott - főleg portrékat festett. Akkoriban divat volt, hogy a gazdag Rembrandtra emlél kereskedők így akarták megörökíteni magukat. Portréiban is kitartott az őszinteség mellett, és senkit nem volt hajlandó hízelgőén ábrázolni. Mindig a teljes személyiséget akarta bemutatni. A festészet mellett a grafikát és a rézkarcot művelte. Mint protestáns komoly bibliaolvasó volt, aki szívesen mé- lyedt bele a bibliai történetekbe. Itt említjük meg az adós szolgáról készült rajzát (Mt 18). A rajz nem szorul sok magyarázatra. Ott ül az Úr a számadás napján. Sáfára a szolga tartozását lapozza fel egy nagy könyvben. A lehor- gasztott fejű, zsebében kotorászó szolgáról lerí, hogy nem tud fizetni. Néhány vonás elegendő ahhoz, hogy a művész maradéktalanul érzékeltesse a három ember viszonyát - az Úr méltóságteljességét, a sáfár ügybuzgóságát és a szolga bűntudatát. Rembrandt a történetek mélyére hatol, beleéli magát légkörükbe. Megpróbálja elképzelni, hogy valójában miként zajlott le egy-egy esemény, miként viselkedhettek az emberek az adott körülmények között. Megemlítjük egyik festményét, amely Dávid király és Absalom (Absolon) kibékülését ábrázolja (képünkön). Ezt Rembrandt előtt még valószínűleg senki sem festette meg. Az Otestamentumot olvasva megpróbálta maga elé képzelni a Szentföld királyait és patriarcháit. Vonzotta a szemét a keleti embereken látott színpompás öltözék, meg a drága anyagok, amelyek aranytól és drágakőtől csillogtak. Az amszterdami kikötőben látott keleti emberekre gondolt, és örült, hogy megfestheti a ragyogó színeket. Legtöbb festményén sötét árnyalatok uralkodnak, de ha felvillan rajtuk egy-egy ragyogó fény, az sohasem öncélú, hanem az ábrázolt jelenet drámaiságát fokozza. Mint már említettük, a festészet és a grafika mellett a rézkarc technikáját is alkalmazta. Hatszáz festmény, négyszáz rajz és kétszázhetvenkilenc rézkarc maradt tőle. Minél jobban elmélyült a művészete, és minél kevesebb megalkuvásra volt
