Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-08-06 / 32. szám
8 2oo6. augusztus 6. FÓKUSZ "Evangélikus ÉletS Ez az egyház nem „kisvállalkozás”! Interjú ár. Nagyné dr. Stieber Tündével ► Közel hétmilliárd forint. Sok vagy kevés? - Mint minden, természetesen ez is nézőpont kérdése. Tény, hogy hozzávetőlegesen ekkora a Magyarországi Evangélikus Egyház éves költségvetése. Hogy tudjuk mihez hasonlítani: ez a nagyságrend a gazdasági életben egy részvénytársaság gazdálkodásának felel meg leginkább. Két és fél éve egyházunkban a könyvvizsgálat törvényben előírt feladatát egy nemzetközileg is ismert és elismert cég, a Consulta- tio Kft. végzi. Könyvvizsgálóját, dr. Nagyné dr. Stieber Tündét - aki egyáltalán „nem mellékesen” a debreceni evangélikus gyülekezet presbitere - Debrecenben, cége irodájában kerestük fel, s először költségvetésünk általános jellemzésére kértük.- Mintegy 6,6-6,7 milliárd forint az az éves pénzösszeg, amelyből a Magyarországi Evangélikus Egyház gazdálkodhat. Ennek jelentős részét, 6,5 milliárd forintot a központi költségvetésből kapja - ez tehát állami normatíva, amelyet az intézmények használnak fel: szeretetotthonok, oktatási és egyéb tevékenységet ellátó intézmények. A fennmaradó összeg egyéb forrásokból származik. Ezeket a pénzeket az országos egyház szintén továbbutalja az egységei felé, az egyes egyházközségeknek, egyházmegyéknek, egyházkerületeknek. Semmiképpen nem lehet azt állítani, hogy egyházunk „kisvállalkozásnak” minősülne a gazdasági életben. Egy jól működő rt.-nél meghatározó tényező - most csak a gazdasági szemléletre értve -, hogy olyan forrásai vannak, amelyek mindig biztosítékot nyújtanak a folyamatos gazdálkodásra. Ezek a források az egyház esetében az ingatlanok, amelyek jelentős vagyont képeznek, s amelyeket természetesen nem egy-két év alatt „gyűjtött össze” az egyház, hanem évtizedek, évszázadok vannak mögötte! Nyilvánvaló, hogy ennek a vagyonnak a megőrzése is hatalmas költséget jelent, s nem lehet egyik percről a másikra felépíteni, továbbfejleszteni, ha nincs meg hozzá a bázis. A második világháború után ennek a bázisnak nagyrészét elvették az egyházaktól. A fokozatos vagy bizonyos százalékig történő visszaadás nem fedezheti az egyházi célok megvalósítását. így ez a nagynak tűnő pénzösszeg, amelyet az állami költségvetés a MEE-nek átad, egységekre lebontva sajnos igen szűkös kereteket jelent. Egy tanulóra (oktatás) vagy mondjuk egy idős emberre (szeretetotthon) vetítve az egyházi és a világi (például önkormányzati fenntartású) intézményekben anyagi értelemben különbségek mutatkoznak, mégpedig az állami fenntartású intézmények javára...- Két teljes év - 2004 és 2005 - könyvvizsgálata már lezárult, ahogyan arról nemrég, a májusi országos közgyűlésen is elhangzott a jelentés. Törvényileg előírt feladat volt a kettős könyvelésre való átállás. Kérem, összegezze ennek a két esztendőnek a tapasztalatát: milyen horderejű lépéseket kellett megtenni annak érdekében, hogy törvényes és átlátható legyen egyházunk gazdálkodása? Hol tartunk most?- Véleményem szerint óriási előrelépést produkált az egyház. A volumene miatt a korábbi nyilvántartási rendszer már nem volt fenntartható. Ezenfelül az egyháznak is az az érdeke, hogy a gazdálkodására, eszközeire vonatkozó adatokat olyan szinten és minőségben tartsa nyilván, hogy bármikor ellenőrizhetőek, bemutathatóak legyenek. Az elmúlt két év nagyon nagy előrelépést jelentett ezen a téren. Az évtizedekig megszokott rendszert egyik napról a másikra átalakítani természetesen nem egyszerű. Konszolidációt kell végrehajtani évente, tehát minden apró, akár tíz-húsz forintos tételnek is benne kell lennie az egyház költségvetésében, és bármikor nyomon követhetőnek kell lennie. Az átállásnak sok - főleg személyi - vonza- ta volt és van, s tény, hogy próbára teszi az Országos Egyházi Iroda azon alkalmazottait is, akik ezzel foglalkoznak. Azt lehet mondani, hogy erőn felüli erőfeszítést kíván tőlük is. Teljesen más bizonylati rendet kellett például felállítani, és ma már nemcsak a magyar számviteli szabályokra kell odafigyelnünk, hanem az európai uniós elvárásoknak is meg kell felelni. Az egyház egyébként, ezt hadd szögezzem le, sokkal hamarabb „kilépett” a nemzetközi színtérre, mint a magyar állam.- Ki és milyen szintig tekinthet bele a MEE költségvetésébe? Az állam, az egyházvezetők, a gyülekezeti tagok milyen és mennyire naprakész információkhoz juthatnak?- Az egyház hivatalos lapja, az Evangélikus Közlöny szolgál arra, hogy helyet adjon a költségvetés számadatainak. Korrekt, egyszerűsített adatokat közöl, amelyek az olvasók a - hívek - számára elegendő információt nyújtanak. Ezenfelül a gazdálkodás folyamatának milyenségét minden egyháztag érezheti saját egyházközsége esetében is, például a támogatások formájában: nem egy egyházközség már nem tudná fenntartani magát, ha az országos egyház nem támogatná. Tekintve, hogy az országos egyház könyvelésén keresztül jelentős állami normatíva folyik át, az összegek jogszerű felhasználását az Állami Számvevőszék minden évben ellenőrzi. A normatívákról minden évben tételes kimutatást kell adni, melyet a tárgyévet követő év január 31-ig kell számukra megküldeni.- Melyek a következő lépések?- Tovább kell tökéletesíteni a rendszert, hogy a könyvelésből olyan vezetői információ legyen kiszűrhető, amelyet a MEE vezetése, elnöksége, az egyház- kerületek elnöksége és így tovább bármikor értelmezni és használni tud. El kell jutni arra a szintre, hogy havonta - vagy akár hetente - le lehessen kérni ezeket az információkat.- Erre számított-e a Consultatio Kfi., mikor két és fél éve elvállalta a MEE gazdasági váltó- állítását?- A feladat nem nagyon különbözik az általam elképzeltéktől. Nem ez az első egyházi munkám, már volt alkalmam hasonló méretű egyházi szervezetnél bevezetni a kettős könyvvitel szabályait. Az elvárásoknak megfelelő az ütem, és bízom a további eredményekben.- Mi a titka a feszültségmentes közös munkának?- Az egymás iránti türelem, és hogy a kitűzött cél az, amit szem előtt kell tartani - ha mindenki ennek érdekében dolgozik, akkor meg tudjuk oldani, fel tudjuk dolgozni a felmerülő kisebb problémákat. ■ Kőháti Dorottya Evangélikus Közlöny A kilencvenes évek zsinatának egyik maradandó eredménye volt a Magyarországi Evangélikus Egyház hivatalos lapjának a megjelenése. Az Evangélikus Közlöny kiadása igen fontos lépés volt az egyház korszerű, törvényes, demokratikus működése kialakításának az útján. Érdekes, hogy bár 2006. június 30-i dátummal már a 8. évfolyam 2. száma jelent meg, mégis sokan még mindig nem tudnak róla, mások pedig az Evangélikus Eletet vélik hivatalos lapnak, ami félreértés. Már csak ezért is érdemes foglalkozni az említett legutóbbi számmal. A közlöny az egyházi vezetőtestületeknek - a zsinatnak, az országos közgyűlésnek és az országos presbitériumnak - a határozatait közli, illetve a testületi üléseken (beleértve az egyházkerületi közgyűléseket is) elhangzó püspöki és felügyelői jelentéseknek ad helyet. Ebben a számban sorrendben a május 19-i országos közgyűlés, a május 12-i országos presbitérium, illetve a tavaszi egyházkerületi közgyűlések anyagai találhatók meg. Ittzés János elnök-püspök a szolgálatáról adott tájékoztatás mellett a közgyűlésen két javaslattal is élt. Emiatt a folyosón többen elégedetlenkedtek, mondván, hogy a javaslatokat külön napirendi pontként, lehetőleg előre, írásban kell benyújtani. Az ülésteremben viszont egyhangúlag megszavazta a közgyűlés, hogy kérjük az Országgyűlést, találja meg annak a módját, hogy a művi meddővé tétellel kapcsolatos szabályozás ne lazuljon fel, maradjon lényegében érvényben a korábbi előírás. Ugyancsak megszavazta a közgyűlés a másik javaslatot, amely valójában a hatályos egyházi törvény egyfajta alkalmazását jelentette. E szerint a közgyűlés felhívja a lelkészeket a törvényben előírt pártpolitikai összeférhetetlenségi nyilatkozat megtételére. Ezzel kapcsolatban két észrevételt is kaptam, amelyek jelzik, hogy vannak, akik olvassák a közlönyt. Az egyik szerint a lelkészeknek megküldött nyilatkozattervezet szövegében egyértelmű a párttagság ténye, de gumiszabálynak látszik a pártpolitikai tevékenység. Ebben van némi igazság. Eszembe jutott például egy református lelkész barátom, akit településén egy’ polgári kör vezetésére kértek fel. Igen értékes munkát végeztek, mozgósítva a település fejlesztésében a civil szférát. Ismeretes, hogy a polgári körök valamely párthoz kötődnek, mégsem gondolom, hogy barátom munkája egyszerűen pártpolitikai tevékenységnek lenne minősíthető. A másik észrevétel arra irányult, hogy ha annyira fontos a paritás, a lelkészi és nem lelkészi elem egyenrangú kezelése, akkor miért nem kívánja meg a jogalkotó a felügyelőktől is - a gyülekezetektől kezdve az országos szintig -, hogy összeférhetetlenségi nyilatkozatot tegyenek. Talán érdemes lenne ezen elgondolkozni. Egykor egyes vezetők taktikája az volt - nem csak az egyházban -, hogy beszámolóikban megfogalmaztak javaslatokat, és azután a beszámolók elfogadását úgy értelmezték, hogy az adott testület megszavazta a javaslatokat. Ezúttal fordított volt a helyzet: a püspöki tájékoztatót nem kellett megszavazni, viszont a két javaslatról önállóan döntött a közgyűlés. Kétségkívül a közgyűlés leglényegesebb, hosszú távú döntése az országos iroda működését meghatározó szabály- rendelet elfogadása volt. Régóta napirenden van ez az ügy. Egyszerűen azért, mert a közgondolkodásba nehezen ment át a zsinati filozófia, amely a centralizáció és decentralizáció egyensúlyára alapozott. A decentralizációt a három egyházkerület létrehozása fejezte ki. Bennük zajlik az egyház küldetésének megfelelő spirituális tevékenység, de a kerületek felelőssége az oktatási-nevelési és a szeretetintézmények terén is egyértelmű. A centralizáció viszont az Országos Egyházi Iroda munkájában valósul meg, amely elsősorban szolgáltató, végrehajtó, kevésbé - főleg az országos bizottságok működtetése révén - irányító jellegű. Jelentésemben is hangsúlyoztam: nem megalapozott az az aggodalom, hogy túlzottan bürokratikus, túl sok munkatársat foglalkoztató központ lesz az iroda; a feladatokat tekintve inkább szerénynek minősíthető a létszám. Persze ez a jobbik eset. Született egy olyan közgyűlési határozat is, amelyet olvasva a háttér ismerete nélkül meghökken, netán mosolyog is majd jámbor utódunk. E szerint a közgyűlés - szó szerint idézem - „a lelkészek házassági válásával kapcsolatos kérdéskör szabályozásának elősegítésére etikai bizottságot hoz létre”. Nem kívánom ezt kommentálni. Legfeljebb a „házassági válás” kifejezés sajátos. Ami a hátteret illeti, úgy értesültem, hogy egy kemény, válás esetén szankciókat alkalmazó javaslat érkezett. Régi szokás: ha egy testület nem akar közvetlenül elutasítani egy javaslatot, mert a lelke mélyén valahogy rokonszenvez vele, ugyanakkor tudja, hogy irreális, akkor bizottságot alakít, amelyben majd szép lassan elhal a dolog. Az egyházban közismerten a fundamentalista javaslatok - illetve elutasításuk - okoznak riadalmat. Nem vagyok boldog. Néhány éve komoly támadásokat kaptam, amikor ráirányítottam a figyelmet a lelkészek körében is növekvő válási arányra. De nem az ítélkezés, hanem a lelkigondozás, a házasságterápia, a segítés oldaláról próbáltam közelíteni. Az a kevésbé szerencsés, inkább a segítő szándékot erősítő mondatom, hogy a válás mindig csőd, kudarc, de nem bűn, viharokat váltott ki. Ehhez képest eltörpült a lényeg, a lelkigondozás igénye. Volt olyan kritika is, hogy a téma nem való az Evangélikus Életbe. Ezt követően a Lelkipásztorban közölt, vitaindítónak szánt, tudományos igényű írásom nem váltott ki érdemi visszhangot; a fundamentalisták az érvek mezején többnyire nem kívánnak dialogizálni. Néhány év alatt szinte törvényszerűen tovább romlott a lelkészek válásával kapcsolatos helyzet. Annál szomorúbb, hogy most sem a lelkigondozás, hanem „a szabályozás elősegítése” a kitűzött feladat. Ennél azért jobb a valóság. A válságba kerülő lelkész házaspárok számíthatnak segítésre, segítségre. Az országos presbitérium határozataiból kiemelem egyházunk 2005. évi zárszámadásának és 2006. évi költség- vetésének a közlését. Ennek jelentőségét azok tudják igazán értékelni, akik emlékeznek a titokzatos múltra, amikor az anyagi ügyekkel kapcsolatosan csak néhány vezető volt tájékozott, illúzió volt a nyilvánosság és annak ellenőrző szerepe. Önmagában ez a tény - a költségvetés és a zárszámadás hozzáférhetősége - minden egyháztag számára jelzi a közlöny kiadásának a jelentőségét, növeli az egyházkormányzás iránti sokat emlegetett bizalmat. Azért is érdemes végigböngészni a közlönyt, mert ezáltal élővé válik a zsinati törvényalkotás logikája. A határozatokból kiderül, hogy mi az, amiben a közgyűlés, és mi az, amiben az országos presbitérium az illetékes. A közel hétmilliárdos fő összeget kitevő zárszámadás részletei pedig a számok nyelvén adnak képet egyházunk kiterjedt tevékenységéről. Az is kiderül persze - és ez nagy felszólító erővel kell, hogy bírjon saját erőforrásaink növelése tekintetében -, hogy a bevételek több mint nyolcvan százalékát az állami költségvetésből érkező összegek jelentik. Igaz, hogy nagyobb részüket az intézményi normatív és kiegészítő támogatások adják, de ez magán a forrás tényén nem változtat. Sok gondolatot ébresztenek az egyházkerületi elnökségi beszámolók. Örvendetes, hogy evidenciaként rendszeressé váltak a püspöki jelentések mellett a felügyelői jelentések is. A közlönyben olvasható beszámolók sok információt tartalmaznak; úgy vélem, kellően kritikusak és önkritikusak is. Valamenynyire azt a kérdést is felveti az egyházkerület önálló életének szép fejlődése, hogy ma- radjon-e továbbra is az eddigi modell, már ami az erőforrásokkal való központi gazdálkodást illeti, vagy mozduljunk-e e téren is a decentralizáció irányába. Hozzám közelebb áll a jelenlegi gyakorlat, hatékonyabbnak vélem, de megvizsgálható ismét a másik út is. Nem először - nehéz lenne az okot megjelölni - disszonáns hangként jelentkezik a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület felügyelői jelentésének egy része. Ebből idézek: „Az ellenőrzés hiányát bizonyítja, hogy erőfeszítéseink ellenére sok a rendezetlen ügy, a szabálytalanul működő terület. Ezek esetében félő, hogy olyan botrányok, visszaélések kerülnek napvilágra, melyek egyházunkban eddig ismeretlenek voltak, melyek alááshatják a legfelsőbb vezetés tekintélyét. Továbbra is felelősség nélküli egyház vagyunk, ahol aki elég bátor, bármit megtehet anélkül, hogy bárki »megálljt« parancsolna, vagy akár csak egyszer is erkölcsi vagy anyagi felelősségre vonás követné a - nemegyszer szándékos - károkozást.” Korábban egy másik kerület azóta lemondott felügyelője szólt - hasonlóan általánosítva - a következmények nélküli egyházról. Mindebben van - persze paradox módon - igazság. Ha ugyanis egy szervezet magas rangban lévő vezetője ilyesmit állít, vagy akár szándékos károkozást emleget, akkor ezután minimum szigorú vizsgálatnak kellene elindulnia a tőle kapott információk alapján. Ha viszont kiderülne, hogy csak általánosságban, lazán sértette meg többek becsületét, akkor neki kellene felelnie a szavaiért. Talán mégis elfogadható, hogy testvéri szeretettel nyugtázzuk az egyházban a nem mindig megalapozottan, meggondoltan elhangzó, talán a hektikus társadalom hatását is tükröző, szubjektív megnyilvánulásokat, még ha nem is örülünk nekik. Sajátos módon olykor van szeretet, de nincs türelem. Viszont úgy látszik, a szeretet és a türelem is elfogyott azok esetében, akik aknamunkát indítottak egy óvatos közgyűlési határozat nyomán. A határozat engedélyt adott érdemi tárgyalásokra az Üllői út 24. szám alatti egyházi központ értékesítését illetően. A cél egy korszerű, új központ építése lenne zöldmezős beruházás keretében. Az aknamunka egyik eleme a műemlékvédelmi hatósághoz szóló beadvány, melyben azt kérelmezik, hogy minősítsék műemléknek az Üllői úti épületet, megnehezítendő a tervezett akciót. Ezzel a témával nyilván még sokat foglalkozunk majd. Persze az egyházban kell talán a legkevésbé meglepődnünk azon, ha a fények mellett árnyak is tapasztalhatók. A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület felügyelője legalább nyíltan beszélt, vállalta véleményét. Ez lenne etikailag a minimálisan elvárható. ■ Frenkl Róbert
