Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-08-06 / 32. szám
Evangélikus Élet3 PANORÁMA 2006. augusztus 6. 7 izdagsdg a különbözőségben Szlovák evangélikus gyökerek :zeteink kegyessége zett lelkész nem akart mindjárt a kezdet kezdetén böllenkedni (piszkálódni) vele, ezért másnap felkelt hajnalban, megkínálta a kanászt egy féldecivel - jutalmul, hogy olyan szépen fújt. Ezt mindennap megismételte a héten, aztán többször már nem ment ki. A kanász meg mérgelődött: „Csak nem fogok neki ingyen fújni?!” - és a lelkészcsalád hajnali nyugalma biztosított volt. Istentiszteleti liturgiájuk nem a lutheri Deutsche Messe volt, hanem egy meglehetősen lecsupaszított istentiszteleti rend. Ifi. Prahle Károly professzor magyarázata szerint azért, mert Németország egy olyan területéről származnak, amely viszonylag hamar protestánssá lett, ezért a mise dramaturgiája megfakult, és a nép vallásossága szempontjából sokkal nagyobb jelentősége volt a kolduló (prédikáló) szerzetesrendeknek, mint a misének. A szerzetesek prédikáltak két- három óra hosszat, majd gyors Kyrie, Gloria, Credo után hazakúldték a népet. Ez az egyszerű liturgia olyannyira részévé vált identitásuknak, hogy a második világháború után Németországba kitelepítettek az első istentiszteleti részvételük alkalmával elbizonytalanodtak abban, hogy jó helyen járnak-e. Kegyességük meglehetősen racionális volt. Ez kétségkívül a lelkészi kar racio- nalista-kultürprotestáns beállítottságának a folyománya, amely az istentiszteleti életet - ha lehetett, a mindennapokat is - átszőtte. Németországból a Biblián kívül magukkal hozták a marburgi énekeskönyvet, amely 1812-ben Hőgyészen újabb (többedik?) magyarországi kiadást ért meg, és 1836-ig használatban volt. Ekkor adták ki a Tolna-Baranya-So- mogyi Evangélikus Egyházmegye saját szerkesztésű énekeskönyvét. Nem volt módomban a kettőt egymással összevetni, de a „Tolna-Baranya-Sümegher Seniorat” által szerkesztett énekeskönyvben feltűnő a szerkesztőknek az énekszerzőkkel és az énekek szövegével való, teológiai indíttatású, önkényes és türelmetlen bánásmódja. Paul Gerhardt- ének például egyetlenegy sincs. Az ismert és elhagyhatatlan Luther-énekeket pedig a racionális (Ritschl ihlette?) elveknek megfelelően átjavították. Eszerint nem az ingyen kegyelem és a naponkénti megtérés a fontos a keresztény életben, hanem az erény, a Tugend, néha jelentése tekintetében differenciálatlanul, egyszerűen nyakon öntve vele az énekeskönyv használóját - hasonlóan a későbbi „szolgálat” szóhoz. Nem véletlenül később egyszerűen „Tugendbuch- nak” nevezték ezt az énekeskönyvet. A 19. század végi „iparosébredés” és az Amerikából visszatértek által erőre kapott kisegyházak miatt új énekeskönyvre volt szükség. 1910-ben az egyházmegye kiadásában meg is jelent, a gyülekezetek azonban nem voltak hajlandók bevezetni a Tugendbuch helyett. Több száz példánya van még (kilencvenhat éve!) raktáron a bonyhádi templom karzatlépcsője alatt. Hidason döntés elé állítottam a gyülekezetét: vagy átveszik hatvanévi késés után az „újat”, vagy megszűnnek a német istentiszteletek. Mikor azután kiosztottam az „új” énekeskönyveket, megnyugodva fogadták: „Das sind ja unsere Schulbücher!” („Hiszen ezek a mi tankönyveink!") - azaz: a tanítók az iskolában megpróbálták rászoktatni a gyülekezetét az „újra”, ami a jelek szerint kevés sikerrel járt.... Ez az énekeskönyv nem tölthette be azt a szerepet, amelyet a magánkegyességben aTranoscius töltött be szlovák hittestvéreink között. A családokban ránk maradt könyvek alapján azonban bizonyos, hogy gyakorolták a magánkegyességet - olvasva. Részben a türelmi rendelet előtt, amikor is több órai szekere- zés után jutottak el abba a gyülekezetbe, amely már 1721 előtt működött, és ahol a törvények szerint nyilvános protestáns istentisztelet a „Schwäbische Türkei” területén is tartható volt. A későbbiekben azok az idősek éltek vele, akik már két bottal vagy mankóval sem voltak képesek legyőzni a templomba felvezető lépcsőket. Dédnagyanyám például minden ünnepnap délután, mosogatás után ünneplőbe öltözött, elővette az 1717-ben Frankfurtban nyomott - tehát a betelepüléskor árpászsákban becsempészett, magukkal hozott - Bibliát és a Luther-posztillákat, és elolvasta az arra a vasárnapra szólót. Ez a magánkegyesség mindmáig folytatódik az Útmutató, illetve a Herrnhuter Brüdergemeine által kiadott Losungen használatával, illetve a Neukirchener Kalender vagy a - Martin Luther Bund által kiadott - Feste Burg áhítatoskönyv olvasásával. Ez a kegyesség különösen is elmélyült annak a nemzedéknek az életében, amelyet megérintett a Fébé munkája vagy más evangélizáció (akár magyar nyelven is!): amely átélte a második világháborút, a „málenkij robotot”, a családoknak az előbbiek, valamint a kitelepítés, a hadifogság miatti (és még ki tudja, milyen eszközökkel elért) szétszaggatását, és amely a Deuteronomium korával együtt megértette, hogy létének garanciája egyedül az Úr - de ő elég. A hagyományos paraszti kegyesség az idő múlásával (a paraszti közösségek állami szét- rombolásával) elenyészett, az egykori német gyülekezetekben - már ahol még megvannak - a mára jellemző kegyessé- gi típusok élnek. ■ Krähling Dániel A békéscsaba-erzsébethelyi templom oltárának szobrai 1773 előtt készültek mák további ütközésekhez vezettek. A német és szlovák evangélikusság jelentős részének a Magyarországból való erőszakos kimetszése - történészi szemmel nézve is - drasztikusan avatkozott be ebbe a folyamatba, melynek eredménye egy lassanként szinte teljesen elma- gyarosodó, viszont identitásának gyökereit kereső mai egyház. A problémákat - feldolgozás nélkül - mélyre temettük, ahonnan mégis újra és újra visszajárnak. A részletesebb bemutatásnak ugyan határt szab a terjedelem, de talán mégis további munkára ösztönöz másokat, „...rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés” - ahogyan József Attila írja -, mert sok mindennel adósok vagyunk még. Nemcsak „közös jövővel”, de a közös múlttal is! ■ Dr. Korányi András Az evangélikus szlovákok dicséretes tulajdonsága, hogy ha valahol tömegesen letelepedtek, szinte az első dolguk volt, hogy templomot és iskolát építettek maguknak. így volt ez Békéscsabán is. Hivatalosan 1718. a szlovákok Békéscsabára való betelepítésének az időpontja. Ekkor érkeztek ide a felvidéki telepesek, a vándorlás folyamata azonban több évtizedig eltartott. 1740-ben már körülbelül kétezer-hétszáz volt a város lélek- száma. A sokfelől összesereglett nép - érthető módon - százfelé húzó tömeg volt rengeteg hibával, erkölcsi fogyatékossággal. Szükség volt egy erős kézre, amely összefogja ezt a sokféle népet. Amikor 1740-ben Tessedik Sámuel lett a lelkész, hivatalba lépésekor rögvest összehívta a presbitériumot, és általa kidolgozott egyházi utasításokat olvasott fel. Különféle rendtartások szerepeltek köztük, például: „Mindenki úgy viselje magát, mint egy valódi evangélikushoz illik. A rendzavaró, botrányos életű nyilvánosan, az egész egyház előtt büntet- tessék, sőt az ilyet sem a kereszteléshez, sem az esketéshez tanúnak hívni nem szabad. A vasárnap, mint lelki épülésre szentelt ünnep, mindenki által annak rendje szerint ünnepeltessék. Evégett akkor senkinek a korcsmában bor ne adassák, a templomot elmulasztó a papnak bejelentessék, ki pedig szombaton elutazni kénytelen, úgy, hogy a vasárnapi istentiszteleten jelen nem lehet, az is magát a papnál jelentse. Hétköznap minden vendég estvéli harangozáskor imádkozzék.” Ezeket az utasításokat minden esztendőben a Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnapon felolvasták a szószéken. 1718 és 1745 között a békéscsabaiaknak csupán vesszőből font, sárral tapasztott imatermük volt. Tessedik szentelte fel 1745-ben a téglából épített templomot, a mai Kistemplom ősét. Itt is - ugyanúgy, mint például Tótkomlóson, Pitvaroson és több szlovák gyülekezetben - mindennap volt reggeli könyörgés. Két Tranoscius-ének, imádság és a napi igéhez kötődő igehirdetés hangzott el. A vasárnapi istentiszteleten kötött volt az ülésrend. Az oltár felől nézve bal oldalon ültek a férfiak, jobb oldalon az asszonyok, a legények pedig - ha volt - a karzaton foglaltak helyet. A leányok az oltár előtt állták végig az olykor két- három órás istentiszteletet - télen is, a fűtetlen templomban. A gyülekezet rendfenntartóit kusztusoknak hívták. Ok az ülés mellé odakészített négyméteres mogyoró vesszővel intették fegyelemre a fiúkat, illetve lent a lányokat. A békéscsabai templomban a mai napig láthatók a bottartók. Vasárnaponként délután vecsernyét tartottak a háziasszonyoknak, hiszen ők az ebéd készítése miatt nem mindig tudtak templomba menni. Egy idő múlva már nem csak ők jártak erre az alkalomra. Gyakoriak voltak a házi istentiszteletek is: a lelkész egy-egy család meghívására háznál tartott igehirdetést a rokonok, szomszédok részvételével. Ezeket a Ráko- si-rendszerben hivatalosan beszüntették. A keresztelőt már a gyermek születése utáni negyedik-ötödik napon megtartották, mert féltek a csecsemőhalálozástól. A 6. elemiben konfirmált ifjak a jeles ünnep alkalmából megkapták a féltve őrzött, rézveretes Tranoscius-énekes- könyvüket, a módosabbak a halottas énekeskönyvet. Gyakran előfordult, hogy egyszerre több pár fogadott hűséget az oltár előtt. A szlovák falvakban a harangok mindig hírül adták, hogy férfit vagy nőt hívott-e haza a teremtés Ura. (Ez sok helyen még ma is így van.) Előbbinél három, az utóbbi esetében pedig kettő úgynevezett vers elütése előzte meg az általános harangozást. A tehetősebbek a temetés napján is adtak díszharangozást az elhunytért. A temetést virrasztás előzte meg, utána pedig halotti toron látták vendégül a családtagokat. Néhol kalácsot, kenyeret, kolbászt, sajtot kínáltak, más falvakban bográcsban főztek birka- vagy disznópörköltet az egybegyűlteknek, akiknek csak egyszer volt szabad venniük az ételekből. Illetlenségnek számított többször szedni a halotti toron. A család másnap együtt elment a reggeli könyörgésre. A szlovák gyülekezetekre jellemző volt, hogy az asszonyok az egyházi ünnepnek megfelelő színű kendőt vagy ruházatot viseltek. így például böjtben és adventben lilát, nagypénteken feketét öltöttek magukra. Az úrvacsora hitből fakadó kötelesség volt; nagypénteken mindenki vett úrvacsorát a passió előtt vagy után. ■ Kutyej Pál Albert Konfirmációi csoportkép Nagytarcsáról Győri János lelkésszel illegálisan - nagyobb tömegben evangélikus németek és szlovákok is az ország különböző részeibe. Ugyanakkor minden engedmény ellenére is sújtotta őket II. József türelmi rendeletéig az elnyomó bécsi politika (a templomépítés, illetve lelkész vagy tanító alkalmazása terén stb.). 1781-től ez a helyzet - ha nem is szűnt meg, de legalább - enyhült. Kétszáz év távlatából talán már érzelmileg is könnyebben fogadjuk el a történelmi tényeket, nő azonban a feszültség, ahogy közeledünk a közelmúlthoz. Az 1800-as évek több hullámban feléledt nemzetiségi nacionalizmusa a történelmi Magyarországon - 1910-ig lélekszá- mát tekintve a magyarság is csupán a legnagyobb kisebbség volt az államban! - nem csupán az akkori keretek között élezte ki végzetesen az ellentéteket, hanem a mai konfliktusok magvát is elhintette. Az 1840-es években Bécsből támogatott, sokszor magyarellenes nemzetiségi mozgolódás szembefordította egymással Magyarország népeit, amit például az egyházban a saját nyelv használata elleni fellépéssel és más erőszakos nézetekkel a Kossuth-kormányzat is elmélyített (igaz, Kossuth mindezt az emigrációban felülvizsgálta). Ez is mozgósította a szlovákságot, amely mind nehezebben tűrte a 19. század második felében egyre világosabban kifejeződő érdekeltséget a magyar-német kiegyezésre. Az önálló szlovák egyházkerület kialakítására való törekvés i860 után az evangélikus egyház legnagyobb nemzetiségi problémáját jelentette egészen Trianonig. A két világháború között mind a pángermán, mind a pánszláv mozgal-
