Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-08-06 / 32. szám
6 2oo6. augusztus 6. PANORAMA ‘Evangélikus ÉletS Nemzetiségi gyökereink - g A z idén tavasszal egy három estéből álló sorozatot tartottunk gyülekezetünkben abból a célból, hogy jobban megismerjük azokat a nemzetisé- . gi irányzatokat, amelyek többé-kevésbé még ma is elevenen élnek egyházunkban. A kelenföldi gyülekezet jellegzetes fővárosi gyülekezet. Vannak családok, úgynevezett „őskelenföldiek”, akik a gyülekezet megalakulása óta tagjai a közösségnek. De éppen a főváros vonzásából kifolyólag sokan vannak, akik vidéki gyülekezetekből jöttek és csatlakoztak a kelenföldi közösséghez, magukkal hozva az otthoni szokásokat, hangulatot. Éppen ezért gyakran hangoznak el olyan kezdetű mondatok az alkalmainkon, hogy „otthon pedig az volt a szokás...” Ez persze okozhatna feszültséget is, hiszen nem mindenki számára elevenít fel meghitt otthoni hangulatot például az énekelt liturgia. Gyülekezetünkben mégis arra törekszünk, hogy különbözőségeink, eltérő gyökereink a közösség gazdagodását szolgálják. Szeretetvendégségeinkkel elsősorban az volt a célunk, hogy jobban megismerjük egymást - és természetesen saját gyökereinket, hagyományainkat. A háromestés sorozatban a német, a magyar és a szlovák nemzetiségi- kegyességi irányzatot mutattuk be. Mindhárom alkalom dr. Korányi Andrásnak, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszéke adjunktusának a rövid történeti bevezetőjével kezdődött, amelyben az adott nemzetiség egyházi és társadalmi életben betöltött szerepéről szólt. Majd Harmati Béla László és dr. Kráhling János művészettörténészek beszéltek arról, hogy milyen hatással voltak a különböző nemzetiségek az evangélikus templomépítészetre, mit hoztak magukkal több száz kilométerről, mit honosítottak meg hazánkban. Arra a kérdésre kerestük többek között a választ, hogy van-e jellegzetes ismertetőjegye például egy szlovák vagy egy német gyülekezet templomának. Az esték harmadik részében vendég lelkészek segítségével ismerhettük meg az adott nemzetiség kegyességi életét. Kráhling Dániel bonyhádi, Kovács Imre kemenesmagasi-kemenesmihályfai és Kutyej Pál Albert békéscsaba- erzsébethelyi lelkész életközeli beszámolói sok gyülekezeti tagunkban elevenítették fel az otthoni közösségek szokásait. Számomra házigazdaként külön élmény volt, hogy az esték előrehaladtával a gyülekezeti tagok egyre gyakrabban idézték fel a talán korábban elfelejtettnek vélt német és szlovák kifejezéseket. A következőkben egy kis ízelítőt szeretnénk adni az esték hangulatából. ■ Joób Máté A kemenesmagasi templom szószékoltára Kemenesaljái magyar evangélikus kegyesség Kemenesalja vallásszociológiai szempontból különleges területnek számít. Jelenlegi határainkon belül az egyetlen olyan sziget, ahol húsz-huszonkétezer evangélikus él egy tömbben. Az evangélikus falvak lakossága valaha főként önállóan gazdálkodó kisneme- sekből állt. A kegyúri szerepkört néhány jelentősebb középnemesi birtokos család tagjai - az Ostjjyak, Berzsenyiek, Vidosok, Radók, Bárdossyak, Weöresök - gyakorolták. Jellemző rájuk a hagyományokhoz való erős ragaszkodás. A felekezeti hovatartozást nem a személyes döntés, hanem elsősorban a családi örökség határozza meg. Az önálló gazdálkodás átgondolt, ésszerű tevékenységet kíván. Ez a racionális szemléletmód a vallás megélésére is rányomta a bélyegét. A kemenesaljai magyar evangélikus kegyességet jobbára a szélsőségektől való mentesség, az értelem és érzelem kiegyensúlyozottsága jellemzi. Az igehirdetéstől elvárják a világos gondolatmenetet, a lényegre törő tömörséget. A magyar elbeszélő karakternek megfelelően szívesen veszik, ha az igehirdető történeteket is felhasznál a prédikációban. Igénylik az érintettséget: ami a szószékről elhangzik, elsősorban ne a teológiai szempontokra, hanem mindennapi életükre legyen tekintettel. Az érzelmi elem fontosságát mutatja, hogy az énekeskönyv nagyobb szerepet játszik kegyességükben, mint a Biblia. Temetések alkalmával elvárt, hogy hangsúlyt kapjon az elhunyt személyes sorsa. A steril, csak a textusra koncentráló igehirdetés botránkoztató. Az iskolázottság korai elterjedésével a népi hagyományvilág szinte teljesen eltűnt a vidékről. Ezért jelentett nagy örömet, hogy egy idősebb asszonytól még lejegyezhettünk egy ősi népi imádságot: „Ha lefekszem kiságyamba, / fogadj, Uram, oltalmadba. / Három angyal fejem felett: / egyik megőrzi lelkemet, / másik szememet lezárja, / harmadik lelkemet várja. / Ámen.” ■ Kovács Imre Evangélium és reformáció három nyelven Német, magyar és szlovák evangélikus hagyomány Magyarországon Aki egy kicsit is ismeri a Magyarországi Evangélikus Egyházat, hosszas gondolkodás nélkül is meg tud nevezni tucatnyi tárgyi vagy nyelvi, kegyességi vagy politikai emléket a három nemzeti-kulturális hagyományból, amelyek egészen a legutóbbi időkig meghatározták egyházunk életét, történetét (a vendeket - kicsinységüknél fogva - itt csak megemlíteni tudjuk). Annál nagyobb meglepetés érhet azonban bárkit, ha átfogó tanulmányt vagy éppen egy-egy tradíció jelentőségét és sokszínűségét bemutató munkát keres. Ami számunkra az ezredforduló táján természetes érdeklődés az elmúlt század és a jelen átalakulási, felbomlási folyamatai nyomán önazonosságunk újbóli felfedezése iránt, az mintha tabu lett volna az előttünk járó nemzedékeknek. Sólyom Jenő egykori professzor és Kertész Botond nyomdafriss írásait leszámítva mintha egy zárolt gyűjteményi szobába lépne az ember, ha szeretne többet megtudni a német-magyar-szlovák hagyományú egyház világáról. A Kelenföldön tartott sorozat történeti bevezető része is csupán arra adott lehetőséget, hogy néhány felvillantott részlettel érzékletessé tegyük ezt az elfeledett kincset. Sokat mutatnak már a rendelkezésünkre álló számok is. Ha a reformáció elterjedését szeretnénk meghatározni a három részre szakadt, 16-17. századi Magyarországon, mindössze becslésekre hagyatkozhatunk: a protestánsok aránya a kétharmad és háromnegyed között mozoghatott. Ezután azonban az ellenreformáció és a török által szinte lakatlanul hátrahagyott területekre történt betelepítések nyomán jelentősen átalakult az összetétel. A 18. század végén a 4,5 milliós ország kétharmada volt katolikus, egynegyede protestáns - az evangélikusok aránya összességében 8,6% volt. Ekkor már - a letelepítések nyomán - a szlovákság tette ki az evan- gélikusság relatív többségét a németség, majd a magyarok előtt. 1880-ban körülbelül 40% volt a szlovákok, 35% a németek és 24% a magyarok részesedése az evangélikus népességben. Az elmúlt százötven év nagy átalakulását mutatja, hogy 1910-re felerősödött a kiegyenlítődés: szlovákok - 35%: németek - 31,5%; magyarok - 32%. A trianoni tragédiához és a 20. század sokszoros megpróbáltatásaihoz vezető folyamatok egyike éppen ezt megelőzően a nacionalizmusok egymásnak feszülése volt, ami különösen is megropogtatta a magyarországi evangélikusságot. A történelmi sorsfordulót ismét visz- szatükrözik a számok: míg 1910-ben az evangélikus lakosság száma 1,34 millió volt, 1920-ban csupán 485 ezer (közel 64%-os veszteség!). Trianon átrendezte a felekezeti arányokat is: míg korábban a római és görög katolikusok száma körülbelül 13 millió, az ortodoxoké 3 millió, a reformátusoké 2,6 millió volt, addig 1920 után 5 millió katolikus, 61 ezer (!) ortodox és 1,6 millió református maradt az új határok között (figyeljünk a protestantizmuson belül kialakult arányeltolódásra is!). Egyházunkat érintő adat továbbá a határok beszűkülésével bekövetkező nemzetiségi átrendeződés: a magyarság 33%-a, a németség 73%-a, a szlovákság 92%-a élt a trianoni határokon túl. így lett a 20. század az evangélikus súlyvesztés időszaka, hiszen a tendencia a mai 303 ezres adatig a németek háború utáni elhurcolásával és a benesi szlovákmagyar nemzetiségi átrendezéssel, valamint a baloldali diktatúra egyházellenes tevékenységével folytatódott. Ha egy pillantást vetünk a száz évvel ezelőtti térképre, a következőt látjuk: az evangélikusság egyharmada élt a Felvidéken, további egynegyede Erdélyben. Békés és Nyíregyháza mellett Pest és Bács-Bodrog, a Dunántúlon pedig a kemenesaljai és határszéli gyülekezetek jelentették a legfontosabb központokat. Történelmi mozaikok A lutheri-evangélikus reformáció első körben a szászok között vert gyökeret: Erdélyben és a felvidéki cipszerek körében. Kevéssé köztudott, hogy ősi magyar gyülekezetek is szép számban éltek a Kemenesalján, a Sajó és a Hernád vidékén, Brassó környékén és Orosházán - az a közvélekedés tehát, hogy a luthe- ranizmus nemzetiségi ügy lenne, inkább a 19. század nacionalista előítéleteinek a számlájára írandó. A török utáni betelepítések vallási nehézségeit - különösen III. Károly és Mária Terézia közel hetven esztendeig tartó uralkodása idején - aligha lehet kellőképpen részletezni. A települések szinte semmiből való újjáépítéséhez olyan vállalkozó kedv és elszántság kellett, hogy a vonzóbb feltételek érdekében sokszor engedményt kellett tennie a kérlelhetetlenül katolikus Habsburg-udvarnak is (például a hesseni fejedelem csak úgy engedte áttelepülni evangélikus alattvalóit, hogy kikötötte a szabad vallásmegőrzést). Ekkor érkeztek - legálisan vagy Német ajkú gyülek Mint ismeretes, a török kiűzése és a spanyol örökösödési háború befejezése (1714), illetve a békekötést becikkelyező pozsonyi országgyűlés (1715) után kerülhetett sor a török hódoltsági területek idegenből hozott lakossággal való betelepítésére. E telepítés folytán került német — főleg hesseni - evangélikus lakosság Tolna-Baranyába. Az alábbiakban az ő tradicionális kegyességükről ejtünk néhány szót. A szóban forgó gyülekezetek mind paraszti közösségek voltak, a városok kialakulása után települtek le, s aki a paraszti sorból kiemelkedett, egyúttal asszimilálódott is. Parasztok lévén szigorú, a természethez lehető legjobban illeszkedő életet éltek, amelyben a bölcsőtől a koporsóig mindenütt jelen volt az egyház is. Együtt éltek a természet ritmusával, a kemény hétköznapi munka megkövetelte a vasárnapi pihenést, amelyet szigorúan - saját érdekükben is - betartottak. A szombat a vasárnapra való felkészülés ideje volt, délelőtt csak a hétvégi takarmányt hordták be, délután felsöpörték a portát és a porta előtt az utcát, majd az esti harangszóval beállt az ünnep (Feierabend). Az istentiszteleten való részvétel egyúttal társadalmi esemény is volt, előtte-utána a férfiak megtárgyalták a falu ügyes-bajos dolgait. A népviselethez nem tartozott csizma vagy bőrcipő (konfirmációra és esküvőre volt szokás viselni), a lakáson belül „pacskert” (boka alatt végződő, házi kendervászonnal talpalt, kötött gyapjúzoknit) viseltek, egyébként pedig facipőt („klumpát”) vagy papucsot. Télvíz idején a pacsker féllábszárig ért (azaz rendes gyapjúzokni volt), a szára felső, körülbelül tíz centi- méteres csipkesávjában a háziasszony bemutathatta kötésbeli művészetét. A „hosszú pacskerbe” belegyűrték a nadrágszárat. A papucs volt az ünnepi viselet; a templomban illett kivillognia belőle a frissen felvarrt pacskertalp fehérségének. A természettel való együttélés jegyében ragaszkodtak az egyházi év időszakaihoz kapcsolódó kívánalmakhoz is: böjtben és adventben nem illett sem bált, sem lakodalmat rendezni. Külön ünnep volt az úgynevezett Kirchweihfest, a búcsú. Nevével ellentétben nem ugyanakkor van, mint a templomszentelési évforduló, de mindig őszre esik: Simon-Júdás- vagy Márton-nap- ra, illetve a hozzá közelebb eső vasárnapra, esetleg Katalinra vagy Erzsébetre. Lackner Aladár megfigyelése, hogy ahol megvannak a legeslegelső anyakönyvek, mindig a búcsú napjával vagy egy-két nappal később kezdődnek. Vagyis a gyülekezet akkor kapott lelkészt, akkor tartották a letelepedés utáni első istentiszteletet, akkor indult be az egyházi élet a faluban. A búcsúra illett végezni minden kinti mezőgazdasági munkával; aki valamivel elmaradt, azt a falu szájára adták a legények. A téli időszak volt a népművészeti alkotások ideje; ekkor keletkeztek a szőttesek és a különféle használati tárgyak. A szigorú fegyelem szigorú egykézést és szigorú kasztrendszert is jelentett: mindenkinek megvolt az elrendelt helye, amelyet csak kivételesen léphetett át. Vagy kiemelkedett belőle tanulással, vagy „megengedhette magának”. Mint nagyanyám mesélte késő öregkorában: neki, a nagygazda leányának engedélyezte az anyja, hogy ahhoz menjen férjhez, akihez akar, mert ez huszonnégy kataszteri hold birtokában neki is meg volt engedve... Ebben a szigorú rendben különleges A késő barokk stílusú bonyhádi templom helyzetben volt a lelkész, akit egyrészt tisztelet övezett, másrészt kritikával illették, mint minden autoriter irányítású közösségben a vezetőt. A paraszti közösség kormányzásához éppen ezért tekintélyt parancsoló önfegyelem, továbbá lelkipásztori bölcsesség kellett. Például: az új lelkészt hajnalban kitrombitálta a kanász az ágyból - szokása szerint ugyanis a papiak előtt szokta kihajtáskor megfújni a tülkét. Az újonnan érke-
