Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-08-06 / 32. szám
„Az aláírásnál nem volt jelen a sajtó, még fotó sem készült. .....mintha egy zárolt gyűjteményi szobába lépne az ember, „Teljes en más bizonylati rendet kellett például felállítani, és ma Úgy tűnhet, az eseménynek nincs különösebb hírértéke, ha szeretne többet megtudni a német-magyar-szlovák már nemcsak a magyar számviteli szabályokra kell odafigyelnünk, pedig meggyőződésem, hogy egyházunk legújabb kori történelmének jeles dátuma volt ez a forró nyári nap. ” hagyományú egyház világáról. ” hanem az európai uniós elvárásoknak is meg kell felelni. ” !► Interjú egyházunk könyvvizsgálójával, dr. Nagyné dr. Stieber Tündével !► Dél öröme - 3. oldal ► Nemzetiségi gyökereink - 6-7. oldal- 8. oldal Mitől jó egy igehirdetés? A színgazdag beszámolóból, amelyet az Evangélikus Élet az idei Szélrózsa-találkozóról közreadott, különösen elgondolkodtatónak találtam egy hangsúlytalannak tűnő mondatot: „A kissé nehézkesen induló beszélgetés elején a részt vevő fiatalok egy inkább teológiai jellegű kérdésre keresték a választ, nevezetesen arra, hogy mitől jó egy igehirdetés.” (Milyennek kellene lennie egyházunknak?; 8. oldal) Nem tudom, hogy mit válaszoltak a megkérdezettek, és azt sem, hogy ki volt az, aki kérdezett, de úgy érzem, a cikk írója jót tett azzal, hogy ezt a mondatot is leírta. Nem gondolom, hogy bárki is képes lenne erre a kérdésre tökéletes választ adni. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez az egyik legnehezebb, legizgalmasabb és bizonyos szempontok alapján az egyik legfontosabb kérdés ma az egyházi élettel kapcsolatban. Minket, evangélikusokat pedig a kereszténység nagy családján belül különösen is közelről érint. Hiszen vitathatatlan örökségünk és ősi kincsünk az a tudat, hogy ha szinte minden hiányzott is a gyülekezeti élet feltételei közül, a prédiká- lás eseménye mégis mindig a középpontban állt, és nehéz körülmények között is összetartotta a híveket. Lelkészcsaládban nevelkedtem. Gyermekkorom sajátos élménye a szombati csend és a vasárnapi hangos szó mint a prédikáció vajúdásának és világrajövetelének hetente ismétlődő családi liturgiája. A lábujjhegyen járástól a lábujjhegyre állásig tartó események voltak ezek. De ami az igehirdetésekből életre szólóan megmaradt, az mégsem ez, hanem az az erő és kisugárzás, amely a valóban „jó” igehirdetésből áradt. Azt gondolom, hogy valahol itt lehetne keresgélni a feleletet ma is. Nem szeretném megválaszolni a kérdést, sokkal inkább fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy miért is érdemes a Szélrózsán felvetődött témát komolyan venni és aktuális problémaként napirenden tartani. Hiszem, hogy nem véletlenül szólalt meg a következő nemzedék kérdése napjainkban. A prédikációk életének mindig két oldala van. Életem egyik részében inkább az igehirdetői oldalt, a másikban pedig az igehallgatóit ismertem meg alaposabban. A jó igehirdetésnek mindkettővel dolga van. Szolgálhattam olyan gyülekezetben, ahol szinte minden vasárnap elmondták a gyülekezeti tagok, hogy milyen igényes is az a közösség, ahol majd elhangzanak a mondataim. De átéltem azt is, amikor egyetlen mondatot sem lehetett kicsikarni a hallgatókból a prédikációval kapcsolatban. Külön világ volt az, ahol majdnem párbeszéddé alakult át az egy-egy szobában vagy iskolateremben tartott prédikáció. Mind a mai napig megmagyarázhatatlan az az élmény, amikor valaki több mint egy évtizednyi idő távlatából mondatokat idéz valamelyik igehirdetésemből, és én már arra sem emlékszem pontosan, hogy hol és mikor hangzottak el azok a szavak. A legmaradandóbbak azonban ezen az oldalon a kemény kritikai megjegyzések, amelyek - főleg az elhangzást követő pillanatokban - különösen is elviselhetetlennek tűntek. Igehallgatóként talán az a legfurcsább tapasztalat, hogy sok prédikáció után úgy érezzük, hogy bár többen voltunk a templomban, és külsőleg át is éltünk egyfajta közösséget, valójában mégis egyedül és kissé üresen maradtunk a prédikáció után. Ekkor törnek fel bennem szinte megállíthatatlanul a fontos kérdések: mi lehetett az oka annak, hogy nem éltem át a gyermekkori „vajúdás és születés” atmoszféráját? Miért nem ragadott magával a prédikátor vagy az elhangzott igehirdetés? Miért éreztem úgy, hogy ami elhangzott, nem volt több, mint jó értelemben vett kötelességteljesítés? Miért nem születik meg bennem a prédikáció hallgatása után elhatározás vagy a megváltozás és a megújulás utáni vágy? Miért nem izgatnak az elhangzott mondatok pár perccel később? Miért nem kavarognak a fejemben, ahogy ballagok a templom melletti járdán...? Hol van a hiba? Vagy jó minden úgy, ahogyan van, nem is kell mélyebbre ásnom, hanem meg kell elégednem azzal, amit hallottam? Itt jut eszembe Bonhoejfer nagyon is egyszerű képe, amikor ezt tanította a diákjainak: akként kell prédikálni, hogy hallgatóink úgy viselkedjenek, mint egy kisgyerek, amikor felmutatunk neki valami csodálatosan szép gyümölcsöt, és meg sem tudjuk kérdezni tőle, hogy kéri-e, mert olyan lelkesen kap utána. A másik, nagyon is kézenfekvő gondolata az volt, hogy akkor jó a prédikáció, ha már a megszólalás pillanataiban, a szavak hallásakor is valóságos mozgásban van. Hiszen Krisztus is beszélget, kérdez, jön, és hordoz minket. A hangzó ige sem tesz mást, mint formál, épít és alakít bennünket. Kíváncsi a véleményünkre, és érdekli a következő lépésünk. Szeretné, ha felbátorodnánk, nem pedig elbizonytalanodnánk a találkozás alatt. Ma is közeledni kellene a prédikációinkkal egymáshoz. Ez persze azt is igényli, hogy a szavaink maiak és dinamikusak legyenek, mert korunk égető kérdései elhall- gathatatlanok a szószéken. Miként is lehetne megkerülni az aktualitást, amikor napjainkban éppen Kánából, ahol jézus bort adott a lakodalmasoknak, arról látunk képeket, hogy ártatlan gyermekeket temetnek, hogy ismét kegyetlenül pusztít a háború, vagy hogy egy csecsemő még azt sem érhette meg, hogy nevet kapjon, mert bombázás áldozata lett pár órás korában... De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy idehaza még a békés és biztonságos közlekedés, a normális együttélés szabályainak betartása is mennyire nehezünkre esik. Egyre többen aggódnak jogosan amiatt is, hogy merre mehetnek tovább az életükben, hol van békésen és becsületesen járható út, hiszen egyre több körülöttünk az agresszivitás és a nyereségvágy. Végletes kijelentések pedig aligha segítenek az emberi élet méltóságának védelmében. Az indulatok fokozása amúgy is nehezen teremt pozitív jövőképet bennünk és körülöttünk... A jó prédikáció sohasem kerülheti meg az adott kor életét. A korszerűség nem egyszerűen divatkövetés, hanem sokkal nemesebb és bátrabb vállalkozás. A jó igehirdetés nem egyedül a lelkész felelőssége, hanem a hallgatók és a prédikáló eleven mozgásának, a közöttük érvényesülő kölcsönhatásnak a következménye. Ahhoz azonban, hogy valóban „jó” legyen a prédikáció, a legfőbb komponens ma is ajándékként, csodaként adatik meg. ■ Szabó Lajos SEMPER REFORMANDA „Krisztus minden szentjével együtt szereteténél fogva magára veszi a mi alakunkat, velünk együtt küzd a bűn, halál és minden baj ellen: mi pedig az ő szeretetétől felgyulladva őhozzá formálódunk, az ő igazságára, életére és üdvösségére hagyatkozunk, s ekképpen az ő javaival és a mi bajainkkal való közösség révén egy tésztává (kaláccsá), egy kenyérré, egy testté, egy itallá leszünk úgy, hogy minden közössé lesz...” M Luther Márton: Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról (Wiczián Dezső fordítása) Érdeklődők a kapolcsi evangélikus templomban megnyitott bibliagalériánál Kultúrkavalkád Beszámoló a Művészetek Völgye fesztivál nyitányáról ► A birkák békésen legelésznek az űrtávközlési központ szomszédságában. A patakparton kisebb-na- gyobb régi malomépületek sorakoznak. Ha hideg vízre van szüksége a vendégnek, bármelyik háznál készséggel feltöltik a palackját. A völgyben mintha megállt volna az idő. Mégis emberek tízezrei keresik fel a dombok közé zárt kis településeket július végén. Vagy talán éppen ezért. Tizennyolcadik alkalommal rendezik meg a Művészetek Völgye fesztivált Ka- polcson és a vele határos öt településen július 28-tól augusztus 6-ig. Mára már az ország legnagyobb nyári rendezvényei között tartják számon. Tíz napon keresztül közel ezer programon háromezer előadó mutatkozik be - a várakozások szerint - kétszázezer látogató előtt. A programkínálat igen változatos. Nemhogy presztízsveszteség lenne a művészvilág színe-java számára néhány napra „lemenni” a völgybe, hanem éppen ellenkezőleg: ma már az a szenzáció, ha valaki a „nagy nevek közül” nem mutatja meg magát a fesztivál valamelyik színpadán, templomában vagy kávéházában. A sokszínűség völgye A hat kis faluban - Kapolcson, Pulán, Vi- gántpetenden, Taliándörögdön, Monostorapátiban és Öcsön - megfér egymás mellett a komolyzene, a dzsessz és a pop, a magyar, az indián, a távol-keleti és a zsidó kultúra. Idén külön program- sorozaton hívják fel a látogatók figyelmét épített örökségünkre. Eközben pedig megnyílt a nagyközönség számára a Taliándörögd határában található űrtávközlési központ. A népnyelv által csak Szputnyiknak nevezett titokzatos objektum immár a tudomány és a fantasztikum szentélye lett. A közönség összetétele is meglehetősen sokszínű. Tömegesen érkeznek a kisgyermekes családok, a nyugdíjasok, hátizsákot ragadnak a bulizásra vágyó egyetemisták, a feketébe öltözött rockerek és a vörös tarajos punkok is. Egyesek autóval, mások busszal vagy stoppal közelítik meg a völgyet. A stopposok itt sokkal nagyobb sikerrel járnak, mint más országutakon. „Én sem szoktam felvenni már senkit. De a völgy, az más. Itt fontos a szolidaritás” - fejtette ki egy harminc év körüli hölgy, amikor épp e sorok íróját szállította az egyik, Monostorapátiban megrendezett koncertre. Akik megéheznek, nem csak hamburgert ehetnek. Lehet kapni zsíros kenyeret is - málnaszörppel. Vagy ehetünk egy teljes menüt négyszáz forintért Cili néni kifőzdéjében. A hangok völgye A zenebarátoknak már a fesztivál első hétvégéje is szolgált igazi csemegékkel. A kapolcsi katolikus templomban a Muzsikás együttes az erdélyi zsidóság népzenéjével ismertette meg a közönséget. Az eltűntnek hitt muzsikát a cigány zenészek mentették át az utókornak. Kapolcson adott koncertet Temesi Mária énekművész a világhírű zongorista, Fellegi Áddm társaságában. Műsorukon egyházi és világi áriák és dalok szerepeltek Bach Magnificat;ától Pergolesi Stabat Mater című művéig. A zongoraművész lelkesen beszélt a felcsendülő darabokról, zenetörténeti érdekességekkel egészítve ki az előadást. A hangversenyen olyan „slágereket” is megszólaltattak, mint Händel Largója a Rinaldo című operából vagy a Schubert, illetve Wolf Péter által komponált Ave Maria. Pulán a római katolikus templom adott otthont az Extreme harsonakvanett koncertjének. A négy fiatalemberből (Diószegi Tamás, Horváth Szabolcs, Stürzenbaum Róbert és Zakó Norbert) álló együttes több évszázad zeneirodalmából merített Mozarttól Hidas Frigyesig. Műsoruk végén spirituálék feldolgozásaiból adtak ízelítőt a templomot megtöltő közönségnek. Visszatérő vendég a Művészetek Völgyében az Amadinda. A világhírű ütős- együttes több koncertet is adott az idén, bemutatva különböző népek és korok ütősmuzsikáját. A színek völgye A Művészetek Völgyében több tucat kiállítással várták a kultúrára kiéhezett vendégeket a fotóktól a grafikákon át a nemezfigurákig. Külön sorozatban mutatkoztak be a protestáns képzőművészek. Böröcz Márta - Taliándörögdön kiállított - kerámiái ismert bibliai történeteket jelenítenek meg. A művész megformázta többek között Ninive pusztulását, az Úr üzenetét továbbító Éli főpapot, a kisded Jézust kezében tartó Simeont, illetve a tékozló fiú hazatéréséről és a Péter megszabadulásáról szóló történetet is. Külön kerámián mutatja be Luther Mártont és Kálvin Jánost. Ugyancsak a taliándörögdi református templomban állították ki a Budakeszin élő grafikus, Keresztes Dóra munkáit. A zsoltárokat feldolgozó linómetszetsorozatról írja a művész: „Az ószövetségi Zsoltárok könyvének imádságos sorait a kétség és a remény, a vívódás és a megnyugvás - és legfőképpen a hála szövi át. Ezek és az ezekhez hasonló gondolatok, érzések munkáltak bennem is.” Öcs kálvinista templomában Votin Dóra festőművész kiállítása tekinthető meg. A Vagyok című tárlat darabjait a Mi- atyánk egy-egy szava ihlette. A sorozat arra készteti a szemlélőt, hogy gondolja végig mindennap elmondott imádságát, az eddig talán jelentéktelennek tűnő szavak jelentését is. A pulai templomkert fái alatt Cseri László képei tekinthetők meg. A fotóművész ezzel a sorozattal Európa 2010-es kulturális fővárosát, Pécset kívánja népszerűsíteni. !► Folytatás az 5. oldalon
