Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-07-30 / 31. szám

IO 2006. július 30. KRÓNIKA ‘Evangélikus ÉletB Nagy Tibor (1914-2006) Kettős lelkészszentelés Budaörsön Nagy Tibor Gyúrón született tanítói csa­ládban, Bonyhádon és Sopronban végez­te tanulmányait. Segédlelkészként elő­ször Tordason, majd 1940-től Székesfe­hérváron végezte szolgálatát, ez utóbbi helyen Irányi Kamill mellett, akinek kény­szerű távozását követően a gyülekezet lelkésze lett. így 1940 és 1984 között épí­tette és védte a fehérvári gyülekezetei. Építette - milyen könnyű leírni ezt a szót. Aki építkezett már, az tudja, meny­nyi fáradság, teher, vesződség áll mögöt­te. S aki átélte a II. világháború utáni éve­ket, az épülő szocializmus „lendületét”, látta a tízezerszám költöző családok gyökértelenségét, az el tudja képzelni, mit jelentett ebben az időben gyülekeze­tei építeni. Építeni szinte a nulláról, hi­szen a front alatt mindössze nyolc evan­gélikus maradt a városban. Építeni, mi­közben az orosz pisztoly csövét érzi tar­kóján, miközben látja a régi jó barátot, amint átmegy az utca túloldalára, mert nem vállalja a találkozást. Építeni háznál keresztelve és a lelkészi hivatalban tar­tott esküvőkkel. Építeni, sötétedés utáni látogatásokkal hűséges híveket keresve. Építeni, ékes nyelven igét hirdetve, kap­csolatok révén fiatalokat iskolába, dol­gozókat munkahelyhez juttatva. Aki át­élte ezt a kort, tudja, mit jelentett akkor gyülekezetei építeni. Nagy Tibor építette a gyülekezetét. És védte. Mert állami vezetők szemet vetettek előbb a gyülekezeti házra, majd a templomra is. Az előbbit nem tudta meg­védeni a gyülekezet - hálás vagyok Isten­nek, hogy az akkor küzdők közül leg­alább Nagy Tibor megélhette a kárpót­lást -, a templomnak csak a kertje szenve­dett veszteséget. Védeni kellett a gyüleke­zetét, hiszen nyomozók kértek volna adatokat elsősorban az előd, Irányi Ka­mill ellen. Védeni kellett, s nem volt más fegyvere, mint az ige szava, a bátor kiállás, szükség esetén a konfliktusok vállalása. Gyülekezetépítő munkásságáért Szé­kesfehérvár városa 2004-ben tisztelet­beli polgár címmel tüntette ki. Idén vehette át rubindiplomáját hittudomá­nyi egyetemünktől. Ez a múlt. A mi kapcsolatunk azonban Tibor bácsival a jövő felé mutatott - két értelemben is. Több döntését csak évek­kel később értettem meg. Amikor negy­vennégy évnyi szolgálat után nyugdíjba ment, és tejfölösszájú fiatal segédlelkész­ként az övével szemben lévő lakásban él­tem, először mindig hozzá csengettek be. Nem csoda, hiszen a legtöbb családban nemzedékek óta ő végzett szolgálatot. O ajtót nyitott, s aztán az én lakásom felé mutatott: „Ott lakik a lelkész.” Semmiféle szolgálatot, még családnál végzett kazuá- liát sem vállalt - hacsak én meg nem kér­tem rá őt. Az istentiszteleteken és a biblia­órákon rendszeresen részt vett feleségé­vel, Elli nénivel együtt, a beszélgetésekhez azonban soha nem szóltak hozzá. Ezt a visszavonultságot csak évek tá­volából értettem meg. így biztosította azt, hogy folytathassam a szolgálatát. Eh­hez Keresztelő Jánostól kapott tanítást Tibor bácsi: Jézusnak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom. Ezt az éveken keresztül megszerzett tapasztala­tot igyekszem továbbadni, s valamikép­pen törekszem ezt megélni, megharcol­ni. Az a fontos, hogy Jézus növekedjék, s nem az, hogy általam, az én munkastílu­som által történjék ez. Tibor bácsival kapcsolatunk a jövő fe­lé mutatott. Megadatott az a lehetőség, hogy betegsége idején csepeli, majd jó­zsefvárosi lakásán is együtt éljünk az úr­vacsorával. S bár fizikai állapota egyre in­kább a múlt felidézését valószínűsítette volna - s én kíváncsi is lettem volna életének egy-egy részletére -, az ige egyre inkább a jövő felé fordította tekintetün­ket. Tibor bácsi ilyenkor gyakran idézett igéket, igehirdetés-gondolatokat a pilla­natnyi szenvedésről, amely nagy, örök dicsőséget szerez nekünk. S ezekből az ékes szavakból kitűnt, milyen hűséggel várja Isten országát, amelyet az Úr meg­ígért az őt szeretőknek, s amely felé ki- lencvenkettedik évét betöltve június 28- án a földi világot elhagyva továbbindult. ■ Bencze András ► Az elmúlt hetekben országot jár­tak püspökeink, hogy felszenteljék a frissen diplomázott, szolgálatba álló lelkészeket. Dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke július 23-án Budaörsön fejezte be első lelkészszentelő, kerületjáró útját, melynek során Pelikán Átlá­tást és Simon Attilát bocsátotta az egyházi szolgálatra. A két évvel ezelőtt épült templom falai először lehettek tanúi lelkészavatásnak. A fiatal gyülekezet örömmel fogadta be istentiszteleti közösségébe mind a két fi­atal lelkészt. Simon Attilát nem kellett bemutatni a gyülekezetnek, hiszen tíz éven át kánto- rizált Endrejjy Géza lelkész mellett, aki most az Evangélikus Hittudományi Egyetem képviseletében jelen levő dr. Csepregi András docenssel együtt vett részt a liturgia szolgálatában. Az alka­lom emlékezetes pillanata volt, amikor nagyapja, Schulcz Jenő nyugalmazott va- nyarci lelkész áldással indította el uno­káját. Attila Budafokon született; most feleségével és két gyermekével együtt Aszódon él. Szolgálati területe egyház- megyei beosztott lelkészként az Észak- Pest Megyei Egyházmegye lesz Mekis Ádám esperes vezetésével, valamint az Evangélikus Egyház Aszódi Petőfi Gim­náziumának és Kollégiumának iskolalel- készi szolgálata dr. Roncz Béla igazgató felügyeletével. ÉGTÁJOLÓ A keresztény egyháznak és az egye­temes képzőművészetnek ismer­tek a nagy központjai, történelmi hivatkozási pontjai. Ilyen volt az idők folyamán Párizs, Róma, Firenze, Witten­berg, Genf, ilyen volt magyar viszonylat­ban Debrecen, Sopron, Kolozsvár, illet­ve képzőművészetünk 20. századi törté­netében Budapest mellett Nagybánya és Szentendre. Azóta nagyot változott a világ és a tér­kép is, különösen a magyar térkép. Meg­változtak az arányok, a léptékek, s né­hány változáson esett át a mentalitás, a szemléletmód, az erkölcs és a közízlés is. Az ezredfordulón egy új, addig isme­retlen település neve került fel a képző­művészet és egyház térképére egyaránt: a kalotaszegi Zsobok. Itt szerencsésen ötvöződött, alakult sajátos szellemi, lel­ki élettérré a hit és a művészet mára már egyre ritkább szimbiózisa. Az erdélyi evangélikus és református egyház szellemi és anyagi támogatásá­nak, valamint az evangélikus Essig mű­vész házaspár fáradságot nem ismerő szervezőmunkájának köszönhetően a kalotaszegi Zsobok ember- és természet­adta szépsége az idén is sok képzőmű­vészt vonzott Erdély és a történelmi Ma­gyarország minden tájáról az immár ti­zenegy éves hagyománnyal rendelkező nemzetközi alkotótáborba. A háttérmű­hely - az evangélikus ihletettségű Remé- nyik Sándor Művész Stúdió Alapítvány ars poeticájához híven - rendhagyó mó­don igyekszik újra egységes látásba összefogni, beszélgetésre, dialógusra ösztönözni a vallást és a művészetet anélkül, hogy bármelyik feladni kénysze­rülne tartalmi, formai sajátosságait, ön­kifejezésének jellegét, önálló identitását. 2006 júliusában engem ért a megtisz­teltetés, hogy megtarthattam a tradicio­nális nyitóáhítatot, és ezt követően egy rövid előadásban szóltam a hit és művé­szet viszonyáról, a 20. századi értékte­remtés és alkotás kockázatáról. Ezáltal is hangsúlyt kapott - immár teológusrész­ről is - a hit és a művészet, a transzcen­A budapesti Pelikán András hatéves kora óta zenésznek készült, a Zeneakadé­miát félbehagyva döntött a teológia mel­lett. Hatodévét a balassagyarmati gyüle­kezetben töltötte. Az avatást követő foga­dáson a köszöntések sorában mentora, Bartha István szavai árulkodtak kapcsola­Pelikán András és Simon Attila tűkről: „Emelem poharamat arra, hogy a lelkészek között egyre több a barátom." András az évek során a budai oldal több közösségében is megfordult. Buda- hegyvidéken keresztelték, kisiskolásko­ráig ide járt. A kelenföldi evangélikus templomban konfirmált, majd a teológi­ai évek alatt a csillaghegy-békásmegyeri közösség alkalmait látogatta. A most or­denciaélmény és a szépség összetartozá­sának evidenciája, igénye. Tizenegy év alatt több mint száz kép­zőművész, író, esztéta, művészettörté­nész, közéleti személyiség és nem utol­sósorban teológus, lelkész volt jelen az alkotótáborban. Egyre inkább tudatosult bennünk (és konkrétan meg is fogalmazódott), hogy az egyháznak és a művészetnek szüksé­ge van egymásra, vallásnak és képzőmű­vészetnek rengeteg mondanivalója van egymás számára. A hit megfogalmazá­sának - ami nem kimondottan csak ver­bális aktus - szüksége van a művészetek „látására”, formanyelvére, de a művé­szetnek is szüksége van a kinyilatkozta­tás tartalmára, arra a nagyon is különle­ges inspirációra, amelyet kizárólag az élő hit adhat neki. Előadásomban arra próbáltam választ keresni, hogy hol találkozik a hit és a művészet a maga mélységében, van-e egyáltalán egy ilyen találkozási pont. Abból indultam ki, hogy a kortárs mű­vészetek - beleértve részben a jelenkori irodalmat is - legfontosabb megválaszo­landó, örök nagy kérdése, hogy kicsoda az ember. Meg nem szűnő kérdezéssel, próbálkozásokkal, kísérletezgetésekkel, egy gyorsan változó valóság konstelláci­ójában folytatja tájékozódását, hogy ke­resése közben egy ismeretlen úton talál­kozzon az istenkérdéssel. Művészet és istenhit - az egyik az em­bertől való elindulás és az Istennel való találkozás, a másik az Isten valóságából való kiindulás a kinyilatkoztatás révén és az emberrel, Isten képmásával való, élet­re szóló találkozás. Ebben a pillanatban úgy érzem, mindkettőre érvényes, hogy nem elfordulva az embertől Istenért és nem elfordulva Istentől az emberért, ha­nem e kettő harmonikus egységében megmaradva kap igazán értelmet a hit és a valódi szépséget kifejező művészet. Rohanó, állandó időkrízisben szenve­dő világunkban csoda valami olyat al­kotni, ami szép, ami nemes, egyáltalán csoda, ha ki tudunk szakítani az alkotás­ra némi időtöredéket a nagy időtlenség­ből. Atomizálódott, az értékválság zava­rodottságában szenvedő világunkban - ahol civilizációnk és benne a művészet is kérdésessé válik, ahol teljesen relativi- zálódnak az értékek - csoda az a bátor­ság, amellyel a mai képzőművészet ér­tékalkotást kockáztat. Bátor vállalkozás az egyre engedékenyebb, szétesőbb, plu­dinált lelkész a Budai Egyházmegyében végez majd szolgálatot Bence Imre espe­res irányításával. Az istentiszteleten Fabiny Tamás a lel­készjelöltek által választott igéből (Lk 17,10) a „haszontalan szolgák vagyunk” állí­tást emelte ki. Utalt arra, hogy haszonel­vű társadalomban élünk, amelyben nem­csak a gazdasági életet és vállalkozáso­kat, hanem az emberi kapcsolatokat is a remélt nyereség mértéke határozza meg. Az egyházat azonban nem ilyen érdekek mozgatják. Aki Krisztus tanítványa, az „haszontalan szolga”, de tudnia kell, hogy munkája nem hiábavaló az Úrban. ■ Horváth-Hegyi Olivér ralista világban új esztétikai, tartalmi támpontok után nyúlni. Az emberi gondolkodás történetének kezdetén a hit, a művészet és a tudo­mány nem járt külön utakon. Képviselő­ik együttesen próbálták megközelíteni és értelmezni Istent, a teremtett világot, és helyet kerestek benne az embernek. A középkori skolasztika is úgy értelmezte a szépséget mint transzcendenciát, mint Istennek és az ő kimondhatatlan szépsé­gének a teremtett világban való megnyi­latkozását. Ez a szépség, az isteni árad szét az egész teremtettségben, és megje­lenik mint egységbe foglaló harmónia, mint a létezés polifóniája, melyről csak elragadtatással beszélhet a szemlélődő. Bár a történelem folyamán a szálak kü­lönváltak, a valóság - amelyet, illetve akit a művészet és a hit a maga eszközeivel igyekszik megragadni - ugyanaz maradt. A kalotaszegi zsoboki képzőművé­szeti táborban egybefonódik az egyház, a vallás, a teológia és a művészet, a szép­ség fáradhatatlan kifejezése. A pap és a művész nem más, mint antenna. Érzéke­nyen „fogják” a környezeti hatásokat, és átalakítva, értelmezve adják tovább őket - anélkül hogy értékükből valamit is ve­szítenének, sőt ezáltal valami új teremté­sére, új látásra serkentenek. A kalotasze­gi élet még ma is, mindenek ellenére ih­lető forrás, és az elvonatkoztatás végte­len lehetőségét rejti magában. Mert küz­delmes, szenvedésekkel és csalódások­kal terhes. S mert színpompás, méltósá- gos és elgondolkodtató. Az örök Kalotaszeg már művészi igaz­ság lett, múlhatatlan remény. A művé­szet - csakúgy, mint a vallás - nem tárgyi érték, hanem lelki, spirituális élmény. A lélek titkait csak a vallás és a művészet képes a maga szigorúan szubjektív esz­közeivel megtapasztalni és ábrázolni. A zsoboki alkotótábor részvevői tu­lajdonképpen képzőművészműhellyé avanzsált gyülekezetté fejlődtek. Adorjánt Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület ISTENTISZTELETI REND / 2006. július 30. - Budapest Szentháromság ünnepe után 7. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: Mk 8,1-9; 2MÓZ 16,2-3.11-18. Alapige: Róm 6,19-23. Énekek: 327., 459. I. , Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Juha Palm; du. 6. Balicza Iván; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Gyekiczky János; II., Modori u. 6. de. 3/4 II. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Takács József; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10.; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., LebstückM.u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Smidéliusz Gábor; du. 6. (orgonazenés) Gerőfi Gyuláné; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Aradi György; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák, úrv.) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. (úrv.) Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; Kelenföld, XI., Bocskai út to. de. 8. (úrv.) dr. Joób Máté; de. 11. (úrv.) dr. Joób Máté; du. 6. (vespera) Blázy Árpád; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. (úrv.) Blázy Árpád; Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) Barthel-Rúzsa Zsolt; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Veperdi Zoltán: Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Bácskai Károly; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 10-11. de. 10. Rozsé István; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János: Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Eszlényi Ákos; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Eszlényi Ákos: Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Wiszkidenszky András; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Wiszkidenszky András; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. dr. Korányi András; Pestszentimre, XVIIL, Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. dr. Korányi András; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza; Názáret-templom, Mátraszentimre-Bagolyirtás de. 11. dr. Zsigmondy Árpád. ISTENTISZTELETI REND / 2006. július 30. - Balaton Alsódörgicse de. 11.; Balatonalmádi du. 4.; Balatonboglár de. 11.; Balatonfenyves (református templom) du. 6.: Balatonfured de. 9.; Balatonszárszó (evangélikus üdülő) de. 10.; Hévíz du. fél 5.: Keszthely de. fél 11.; Kötcse de. 10.; Kővágóörs de. fél 12.; Mencshely de. 11.; Nagyvázsony du. 2.; Révfülöp de. 10.; Siófok de. 10.; Sümeg du. fél 3.; Szentantalfa de. 3/4 10.; Veszprém de. 10.: Zánka de. fél 9. NÉMET NYELVŰ ISTENTISZTELETEK Balatonboglár de. fél 10.; Hévíz de. fél 10.; Siófok (kápolna) de. fél 10. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa Párbeszédben a hit és a művészet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents