Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-07-30 / 31. szám
‘Evangélikus ÉletS SZÉLRÓZSA - PANORÁMA 2006. július 30. 7 Szélrózsából Tavirózsa ► Akik nem élték át, mit jelent közel kétezer emberrel együtt egy lelki közösség tagjává válni, azoknak talán nem is lehet hitelesen átadni, miként volt megtapasztalható Szolnokon a Szentlélek munkája... Az igazi „Szélrózsa-hangulat” már az első este meghonosodott a tiszaligeti táborhelyen. De ahogy különbözünk egymástól, úgy különböztek a lelki élményt nyújtó rendezvények is. Mindenki számára más jelentette a spiritualitást. Voltak, akiket a reggeli és az esti áhítatok érintettek meg, másokat a koncerteken elhangzott dalszövegek, megint másokat a teológiai kérdések megvitatása vitt közelebb a Teremtőhöz. A lényeg, hogy mindenkinek esélye volt átélni a legfontosabbat: a Jézus Krisztussal való találkozást. Ismerjük az igét: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük." (Mt 18,20) Szolnokon nem ketten vagy hárman, hanem több százan gyűltek össze Krisztus Jézus nevében, így ő is tapinthatóan ott volt közöttünk. Igen, érezhetően. Csak nem kézzel, hanem szívvel. Talán vannak, akik szerint a Szélrózsa inkább hasonlít a Sziget fesztiválra, mint egy Krisztus nevében tartott istentiszteletre, és ha a külsőségeket nézzük, talán igazuk is van. De kit érdekelnek a külsőségek a Szélrózsán? Szinte senkit. Ezt mi sem példázza jobban, mint az, hogy a püspök akkor is püspök, ha rövidnadrágban, sötét napszemüvegben vagy éppen apai teendői közepette látható. Ahogy a püspökök otthon hagyták a Luther-kabátot, képletesen úgy hagyta otthon hivatalos formaruháját evangélikus egyházunk is.'Jó volt megtapasztalnunk egyházunknak ezt a másik, „formaruhamentes” oldalát! Külön öröm, hogy az országos evangélikus ifjúsági találkozó már részben kinőtte az „ifjúsági” jelzőt - hiszen más korosztályok is jelen voltak a csecsemőktől kezdve egészen a nagyszülőkig-, és teljesen kinőtte az „országos” jelzőt: az idén is voltak határon túli magyar résztvevők. Velük különösen is jó volt megtapasztalni az összetartozás érzését, azt, hogy Krisztusban mindentől függetlenül mindannyian egy testvéri közösség tagjai lehetünk. A szombat délutáni, kora esti jégeső szintén számos alkalmat adott az ismerkedésre. Sokan húzták meg magukat egy-egy épület vagy sátortető alatt arról beszélgetve, hogy a szolnoki Szélrózsának akár Tavirózsa is lehetne a neve. A sok eső még közelebb hozta a táborozó- kat egymáshoz. így talán helyénvaló az a gondolat, hogy az esőt is az Úristen küldte, tovább erősítve a szélrózsások közösségét. A záró istentiszteletet az eső miatt szombat este helyett vasárnap délelőtt tartották meg. Szombaton ugyanis sokaknak a vizet kellett kimerniük a sátrukból, megint másoknak elázott hajlékuk helyett a közösségi épületekben kellett fekvőhelyet találniuk - de mindez akkor már nem számított. A táborozok körben állva, egymás kezét fogva, együtt énekelték, hogy „Kenyered és borod táplál engem, / Te gyógyítod szívem, hogyha fáj. / Maradj velünk, úgy kérünk, / Jézus, maradj velünk, / Tiéd leszek, néked élek már.” (Új ének 115,1) ■ — CHLADEK — Az utolsó előtti nap délutánján egyszer csak leszakadt az ég, és az addig szikkadt talajt percek alatt bokáig érő vízmennyiség borította el. „Ez most nem hiányzott" - kémleltük aggodalmasan az eget, kicsit szemrehányóan is tekintve a „főrendező” felé. Pedig pont ez volt, ami hiányzott! Történt ugyanis, hogy a nagyszínpad és az információs épület közötti területen a vihar elvonultával több sátor közel tizenöt cent méteres vízben állt. Hogy egyáltalán meg lehessen közelíteni a bejáratukat, illetve át lehessen költöztetni ezeket az ideiglenes lakásokat, el kellett merni a vizet a környékről. Hamar került is néhány vödör, lapát és seprű, az árvízkárosult tulajdonosok pedig átélhették, mit jelent kanállal meregetni a tengert. Az arra járók eleinte döbbenten álltak meg a nem mindennapos látvány hatására, és kis idő múlva beindult a katasztrófaturizmus is: a terjedő hír kezdetben több fényképezőgépet csalt a helyszínre, mint vizet meregető vödröt. A helyzet furcsaságát csak fokozta, amikor a vizet a csatomalyukba lapátoló, hajléktalanná vált csömöri ifjak munkadalba kezdtek. Az ifjúsági énekfüzet „Hála hű kegyelmedért...” kezdetű dala adta a meregetés ritmusát. Ezen felbuzdulva az egyik együtt érző táborlakó behangolta gitárját, és „Majd én kísérek!"felkiáltással a húrok közé csapott. Ettől kezdve valami megváltozott. A víz egyre apadt, az addig csak nézelő- dőkből alakult kórus létszáma viszont egyre növekedett, míg hipp-hopp véget ért a segélyakció: a sátrakat át lehetett költöztetni egy szárazabb területre. De ekkor ez már szinte másodlagos volt. A gitár mellé lett dob és hegedű is; sorra vették az Új ének dalait. Az ad- dig egymás számára ismeretlenek felszabadult vidámsággal énekeltek arról az Istenről, aki ezt a nagy esőt a táborozok nyakába engedte zúdulni, és arról a Jézusról, akinek nevében a szélrózsa minden irányából összegyűltek Szolnokra. Azt hiszem, ott és akkor sokan megtapasztalták: fontosak a profi zenészek, kellenek a félórás beállást igénylő drága hangszerek és a nagy teljesítményű hangosító berendezések, de sokszor mégis többet ér egy szál gitár és két összecsattanó tenyér - mása annak az isteni tenyérnek, amelyről bizton tudjuk: „Tenyerembe véstelek”. ■ BodaZsu Mit hoztam magammal az áhítatokról? Szemelvények egy táborlakó jegyzetfüzetéből Szerda este - Út (Krämer György) Olyan egyszerűnek tűnik... Jézus világosan megmondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) Nekünk csak követnünk kell(ene) őt. Igaz, hogy ösvénye keskeny és tövisekkel szegélyezett, de az Úrhoz vezet. Akkor mégis mire várunk még? Itt az út - csak lépnünk kell. A döntés a miénk; szabadságunk Istentől kapott ajándék. Legyen bátorságunk élni a szabadság lehetőségével! Csütörtök reggel - En (Varga Gyöngyi) Én, én és megint csak én! Minden gondolatunk és tettünk mögött ez áll. Az ember, aki keresi önmagát, a másikat, Istent, és aki rá akar jönni a nagy titokra. Isten is egyes szám első személyben beszél önmagáról. Ezekben a mondatokban mégis a teljesség fogalmazódik meg. Ő teszi emberségessé az énemet, és történetem így lesz része a mindenség történetének. Csak egy van belőlem, és csak másokkal együtt alkotok egészet. Küldetése van az életemnek: rajtam keresztül is meg kell mutatkoznia Istennek. dig így van: barátainak mond bennünket (lásd Jn 15,15). Péntek este - Kenyér és víz (Ocsai Zoltán) Az ige útravaló, vidd magaddal! - halljuk nap mint nap. De miért kellene magunkkal vinnünk, ha itt és most is a miénk lehet? Időt szeretnénk nyerni, Jézus azonban ragaszkodik a „most”-hoz. Most táplálkozzunk belőle, most éljünk vele! Szombat reggel - Mi (Kovácsáé Tóth Márta) Mi. Ketten együtt: én és te, te és én. Megpróbálok adni önmagámból. Én egyre kisebb vagyok, te egyre nagyobb, belőlem egyre kevesebb van, belőled egyre több. Nincs nagyobb szeretet, mint hogy az ember életét adja a barátaiért. Jézus egészen odaadta magát értünk és nekünk. Vasárnap reggel - Ajtó (Németh Zoltán) Elsősorban ez érdekel bennünket, hogy milyen hosszú az életünk, nem pedig az, hogy milyen mély. Az elmúló éveket számláljuk ahelyett, hogy azt vennénk számba, valóban átéltünk-e és megél- tünk-e mindent, ami velünk történt. A mélységre figyeljünk: éljük meg a pillanatot, az élet ünnepét! De mindig, mindenkor figyeljünk az ajtóra. Az Ajtóra. ■ Vitális Judit Németh Zoltán záróáhítata Csütörtök este - Szentjánosbogár (if). Cserháti Sándor) Nevet szerezni és reflektorfénybe kerülni - sokunk álma-vágya ez, de csak keveseknek adatik meg. És még kevesebbünknek sikerül a reflektorfényben is megmaradnia olyannak, amilyen valójában. Ráadásul lényegét veszti az, amiért oda vágytunk: nem látjuk a rajongó arcokat. A szentjánosbogarat először talán észre sem vesszük. Fénye gyenge, csak egy- egy pillanatra lobban fel a sötétben. Ez az apró fénypont akkor és ott mégis az otthonosság érzetét jelenti számunkra, és abban a pillanatban életet menthet. Isten szentjánosbogár-szerepet szán nekünk. Ne becsüljük le ezt a csodálatos feladatot, lehetőséget! Péntek reggel - Te (Cserháti Márta) „Te" vagy „az”. Eget rengető a különbség. Mert míg az én és te kapcsolataimban teljes lényemmel részt veszek, addig az én és az (vagy kevésbé durván megfogalmazva: én és ő) kapcsolataimban a másik embert lefokozom és tárgyként kezelem. Isten teremtőként mindenkivel én-az kapcsolatban van. Nehéz elhinni, hogy Jézus én-te kapcsolatot akar velünk, peCsendsétán Útnak indulok a nagy ismeretlenbe. Csak annyit tudok, valahol fel, aztán valahol jobbra. A többit majd fények jelzik. Lehet, hogy így érez a gyermek is, amikor a biztonságos anyai testet elhagyva közénk érkezik. Minden ismeretlen. Minden új. Sok az út, és még több az útvesztő. Talán el se kellene indulnqm... Kicsit hűvös van. Felhúzom a cipzárt kardigánomon. Sehol egy ismerős. A mécsesek hol világítanak még, hol kilátástalan küzdelmet vívnak az éji homállyal. Egyre nehezebb a léptem. Kicsit megbotlom. Lefelé vezet az utam. Lefelé, a mélységbe. Talán el se kellett volna indulnom... Mintha kicsit süppedne a talaj. Érzem, hogy sportcipőmön egyre nehezebb a sár. Istenem, hol vagyok? Furcsa hangok, sejtelmes árnyak, érdekes szagok. Egy gödörbe lépek. De mennem kell tovább. Tovább, a nagy ismeretlenbe. Mintha valami bozóton vágnék keresztül. Valami bogáncs a nadrágomba ragad. Talán el se kellett volna indulnom... Néhány gyertya már feladta a többórás küzdelmet. Kicsit még parázslik a kanóc, de többé már nem világít. Egyre ritkábbak a jelzések. Ha lehet az előbbinél nagyobb a bizonytalanság, akkor most az. Érzem: cserepes a föld. Néhány hete talán még a víz volt az úr ott, ahol én most bizonytalanul keresem az utat. Keresem, és egyre nehezebben találom. Talán el se kellett volna indulnom... A közelben zúg a víz. Öles fák sötétlenek előttem. Hány óra lehet? Nem tudom. Hirtelen egy lehajló ágba ütközöm. Átbújok alatta. Kicsit meggyorsítom a lépteim. Azután elbotlom. Talán el se kellett volna indulnom... Most hallom: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben..." Reményik sorai jutnak eszembe: „Akkor - magától - szűnik a vihar. / Akkor - magától - minden elcsitul. / Akkor - magától - éled a remény.” Végül pedig ott vár fényben a Megváltó töviskoronás képe. A sötétség, a sár, a bozót már a múlté. Köszönöm, hogy elindultam. Köszönöm, hogy előttem jártál. ■ ELJÉCSÉ
