Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-07-09 / 28. szám

IO 2006. július 9. KRÓNIKA ‘Evangélikus ÉletS Zulauf Henrik (1893-1956) A Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesü­let június 17-én, szombaton a Farkasréti temetőben emlékezett meg egykori lel­készéről, Zulauf Henrikről, aki ötven esz­tendővel ezelőtt, 1956. március 13-án hunyt el. Zulauf Henrik 1893. március 26-án született a Tolna megyei Majos község­ben kisgazda szülőktől. Elemi iskoláit Majoson és Kétyen végezte, majd 1912 jú­niusában érettségizett a bonyhádi evan­gélikusgimnáziumban. Ezután a soproni teológiai akadémián folytatta tanulmá­nyait. Gyűrűtz Ferenc dunántúli püspök 1916. október i-jén szentelte lelkésszé. Első szolgálati helye Várvidéken volt; Felsőlövőn segédlelkészként működött nyolc hónapig. Ezután egy délvidéki tele­pülésen hirdette Isten igéjét előbb helyet­tes, majd parókus lelkészként 1920 de­cembervégéig. Ezekben az években a pé­csi jogakadémia rendes hallgatója volt; ekkor kötött házasságot Neuhold Lujzával. Gyülekezetéből politikai okok miatt kel­lett eljönnie: az egyházi felsőbbség utasí­tására nem esküdött föl I. Sándor királyra. Egészen 1922. február 18-ig munka nél­kül volt; ekkor elfoglalhatta a Tolna me­gyei Kalaznó községben a lelkészi állást. Itt kilenc éven át szolgált, közben befejezte tanulmányait a budapesti Pázmány-egye- tem filozófiai fakultásán. 1929-ben megöz­vegyült négy kicsi gyermekkel. 1931. márci­us 24-én lett a Fébé Evangélikus Diako­nissza Egyesület lelkésze. 1932-ben újra megnősült; második felesége Kermeszky Er­zsébet volt, akitől öt gyermeke született. Zulauf Henrik húsz esztendőn át irá­nyította a Fébé munkáját; a diakonissza­egyesület ez alatt az idő alatt országos je­lentőségűvé vált. 1950-ben megírta a Fé­bé vázlatos történetét. Az egyesület fel­oszlatásakor, 1951-ben nyugdíjba ment. Életének utolsó éveit a Márvány utca 23. szám alatti lakásban töltötte. ■ Veperdi Zoltán HIRDETÉS Pályázati felhívás protestáns témájú írásművekre A Protestáns Újságírók Szövetsége (PRÚSZ) pályázatot hirdet fiatalok számára. Műfaji és terjedelmi megkötöttség nélkül olyan, még nem publikált írásműveket vá­runk, amelyek például bemutatják a magyar protestantizmus elmúlt évszázadainak valamely történelmi eseményét, nevezetes alakjának munkásságát; protestáns té­májú prózai irodalmi alkotások; protestáns vonatkozású helytörténeti írások. Pályázhatnak; 30 év alatti magyarországi és határon túli protestáns fiatalok. A pályázás módja: egy pályázó csak egy művel pályázhat; csak számítógépes szövegszerkesztővel készült pályamunkákkal lehet jelentkezni; a pályázat jeligés, a győztes munka szerzőjét a bírálóbizottság csak a döntés után ismeri meg, ezért a beküldendő pályamunkán a szerző neve helyett jeligét kell feltüntetni; a pálya­munkát postai úton, három példányban, nagyalakú borítékban kell elküldeni a PRÚSZ címére (1117 Budapest, Magyar tudósok körútja 3. - a Magyarországi Egy­házak Ökumenikus Tanácsának székháza). A nagyalakú borítékban egy kisebb alakú, lezárt borítékot kell elhelyezni, amely a pályázó személyes adatait tartal­mazza; nevét, életkorát, felekezeti hovatartozását, pontos lakcímét, telefonszá­mát. A kisebb borítékon semmilyen személyes adatot nem lehet feltüntetni, kizá­rólag a pályázat jeligéjét. Pályadíj: a PRÚSZ elnökségéből álló bírálóbizottság egy pályamunkát díjaz 150 000 forinttal. A pályázatok postai feladásának határideje: 2006. szeptember 30. Ünnepélyes díjátadás: 2006. október 31-én, a reformáció napján. A bírálóbizottság október 20-ig értesíti a nyertest a döntésről, és ezzel egy idő­ben honlapján közzéteszi a győztes pályázat címét és alkotóját. Nem vállalja ugyanakkor a többi pályázati anyag visszaküldését. További információk: prusz@prusz.hu. Honlap: www.prusz.hu. A PRÚSZ elnöksége nevében: Novotny Zoltán, a PRÚSZ elnöke ISTENTISZTELETI REND / 2006. július 9. - Budapest Szentháromság ünnepe után 4. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: Lk 6,36-42; iMóz 50,15-21. Alapige: Rom 8,18-23. Énekek: 67., 474. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; de. 10. (német, úrv.) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Simon Attila; du. 6. Bencéné Szabó Márta; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Madocsai Miklós; II., Modori u. 6. de. 3/4 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10.; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Hokker Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás: Káposztásmegyer, IV. Tóth Aladár út 2-4. de. 9. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; de. 11. (úrv.) Cselovszky Ferenc; du. 6. Gerőfi Gyuláné; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Aradi György; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Rozsé István; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. (úrv.) Rozsé István; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Blázy Árpádné; de. 11. (úrv.) Blázy Árpádné; du. 6. dr. Joób Máté; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. dr. Joób Máté; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Simon Attila; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.); XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. (úrv.) Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere ío-tx. de. 10. Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Marschalkó Gyula; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Marschalkó Gyula; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. (úrv.) Eszlényi Ákos; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. ii. (úrv.) Eszlényi Ákos; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. (családi) Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél ti. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75, de. 10. Endreffy Géza; Názáret-templom, Mátraszentimre-Bagolyirtás de. 11. ISTENTISZTELETI REND / 2006. július 9. - Balaton Alsódörgicse de. n.; Balatonakali du. 2.: Balatonaliga (a Club Aliga területén levő reformá­tus templom) du. 6.; Balatonalmádi du. 4.; Balatonboglár de. 11.; Balatonfenyves (reformá­tus templom) du. 6.; Balatonföldvár (városháza) du. 2.; Balatonfured de. 9.; Balatonszárszó (evangélikus templom) du. 3.: Balatonszárszó (evangélikus üdülő) de. 10.; Balatonszemes du. 2.; Balatonszepezd de. 9.: Hévíz du. fél 5.; Keszthely de. fél 11.: Kötcse de. 10.; Kővágóörs de. fél 12.; Mencshely de. 11.; Nagyvázsony du. 2.; Révfülöp de. 10.; Siófok de. 10.; Szentantalfa de. háromnegyed 10.; Tapolca de. fél 9.; Veszprém de. 10.; Zánka de. fél 9. NÉMET NYELVŰ ISTENTISZTELETEK Balatonboglár de. fél 10.; Hévíz de. fél 10.; Siófok (kápolna) de. fél 10. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa Országos német emlékhely és emlékmű avatása Budaörsön A kollektív felelősségre vonás címén 1946 elejétől 1948 közepéig mintegy két­százezer magyarországi német kénysze­rült szülőföldje elhagyására. A folyamat Budaörsön, 1946. január 19-én vette kez­detét. A hazai németek több mint fél év­századdal ezelőtti kitelepítésének emlé­kére ez év június 18-án emlékhelyet és emlékművet avattak a budaörsi Oteme- tőben. A szobrot - melyet a Magyaror­szági Németek Országos Önkormányza­tának a megbízásából Menasági Péter ké­szített - a leleplezés után Erdő Péter bíbo­ros és Krähling Dániel evangélikus lelkész áldotta meg. Az ünnepségen részt vett a parlament elnöke, Szili Katalin is. Szólt ar­ról, hogy tervei szerint még ebben az év­ben parlamenti napot szerveznek az el- űzetések hatvanadik évfordulója alkal­mából. Az emlékhely- és emlékműavatá­son felolvasták a Magyar Köztársaság el­nökének, Sólyom Lászlónak az üzenetét. ■ G. Zs. A „muszosok” ► A meghurcolásnak sok fajtája van: a megfigyeléstől a haláltáborig szé­les a skálája a terrornak és az el­nyomásnak. A magyar történelem ebben a tárgykörben korántsem szűkös kelléktára a középkor után az 1940-es, ’50-es években bővült jelentősen. Az ’56-os emlékév jó alkalmat ad arra, hogy ne csak a forradalmi eseményeket, hanem annak előzményeit és egyes kisebb közösségek, családok, valamint egyének saját történeteit is megis­merje a nagyközönség. Ami a meghurcolásokat illeti, a Du- na-Tisza közén a legtöbb embernek a kuláklista, a beszolgáltatási kényszer és az erőszakos téeszesítés jut eszébe az öt­venes évekről. Ezek kiegészítője volt az a fajta katonai szolgálat, melyet a „meg­bízhatatlan elemek” részére, szovjet mintára vezettek be, és a munkaszolgá­lat rövidítéseként csak „musz”-nak neve­zett a köznyelv. „Mi legyen a kulákcsemetékkel, a gró­fi sarjakkal, a szektákkal és a többi, ellen­séges elem fiaival a hadseregben?” - ez a kérdés volt napirenden 1950 júniusában a Honvédelmi Minisztérium illetékes bi­zottságában. Az egyik szovjet tanács­adó, Szergejev vezérőrnagy azt a véle­ményt támogatta, mely szerint „ezeket a férfiakat feltétlenül be kell sorozni, és alapos politikai neveléssel el kell szakíta­ni őket osztályuktól”. A tömeget feltétle­nül az átnevelendő kulákság jelentette. Annak eldöntésében, hogy ki számít ku- láknak, a helyi pártszerveket terhelte a felelősség. Szemtanúk szerint a sorozás­kor ott ült minden bizottságban egy-egy helyi bizalmi, aki jelet tett az adott gaz­dagabb család fiának a nevéhez. így jött létre a C-kategória, amelynek tagjai fegy­vertelen hadtáp-, építő- vagy egyéb munkával letöltendő szolgálatot láttak el 1951 és 1956 között. A dolog érdekessége, hogy a honvé­delmi miniszteri rendelet nem munka- szolgálatról, hanem kisegítő szolgálatról beszél. Mivel az emlékezetben még erő­sen élt a zsidó munkaszolgálat intézmé­nye, a köznyelv ezt a kifejezést használ­ta erre a kategóriára. Az első bevonulok az 1929-es, 1930-as évfolyamokból kerültek ki. Feladatuk először katonai objektumok építése volt: laktanyák, kiképzőközpontok, utak és tiszti iskolák kerültek ki a kezük alól. A Tito elleni déli laktanyaövezet kialakítá­sában éppúgy ott a kezük nyoma, mint a szétlőtt fővárosi objektumok újjáépítésé­ben. 1951 szeptemberében már 8350-én szolgálták így a népi államot. A létszámot kezdetben teljes kihasz­náltsággal be tudták vetni, hiszen feladat volt bőven. Az erőszakosan iparosítan­dó országban időre kellett felhúzni és felszerelni olyan gyárakat, melyekhez nem állt rendelkezésre elegendő építő- kapacitás. Ennek kiegyenlítésére a mun­kaszolgálatosok a szükséges hadi épít­kezések elvégzése után bérbe vehetőkké váltak a Honvédelmi Minisztériumtól. Sokan dolgoztak a szénbányák veszé­lyes vágataiban és a nagy építkezéseken úgy, hogy a bérük ugyan megérkezett a minisztériumhoz az adott vállalattól, de ők ebből semmit sem láttak. így lettek az osztályellenségekből, valamint gyereke­ikből „Rákosi bérbe adott rabszolgái”. Ellátmányuk csupán havi hatvan forint­mmm nyi illetmény (zsold) volt, amelyből le­vonták az esetleg még otthon jegyzett békekölcsön részleteit. Ennyiért hajszol­ták a munkaszolgálatosokat napi 12-14 órán keresztül, illetve sok esetben még éjszaka is. A cél a lehető legmagasabb teljesítményszázalék elérése volt, ezzel szemben az építő-alkalmazó vállalat ab­ban volt érdekelt, hogy különböző nor­maelszámolási csalásokkal csökkentse a végzett munka ellenértékét. így történ­hetett meg az, hogy a Forinyák utcai tü­zértiszti akadémia a tervezett határidőre elkészült ugyan, viszont az ott dolgozó muszos építőbrigádok mindössze 42- 45%-os normateljesítménnyel szerepel­tek az „Akiket szégyellünk” feliratú ha­talmas propagandatáblán. Ezek a katonák mind a kiképzési terv, mind pedig a munkaszolgálatosok visz- szaemlékezései szerint időről időre ala­ki kiképzésben és politikai oktatásban részesültek. A menetgyakorlatok és adott esetben a terepfoglalkozás a le­romlott erőnlétű állomány további ter­helését jelentették. Mint több interjúból is kiderül, sokan úgy megsínylették a mintegy három éven át tartó kemény igénybevételt, hogy katonai kórházba kellett őket szállítani. A politikai foglal­kozás pedig éppen az adott legénységi állomány családja és faluja ellen irá­nyult: „Magukat mind falhoz kellene ál­lítani, de kaptak egy lehetőséget a nép- hatalomtól”; „Most megmutathatják, hogy hogyan dolgoznak a nép eddigi ki- szipolyozói” - és így tovább. A leszerelésről két évig nem szóltak hírek, de 1953-ban már felsőbb fórumo­kon is napirendre került. A C-típusú szolgálatot huszonhét hónapban hatá­rozták meg, így 1953 őszén megtörtént az első ily módon bevonultatott állomány leszerelése. Adott esetben - építőipari kérésre - ez az időpont kitolódhatott. Az enyhülő belpolitikai helyzet csök­kentette a kezdeti intenzitást, majd az ’56-os forradalom kitörésekor a muszos zászlóaljak - mint a többi alakulat is - feloszlottak. Újjászervezésükre ebben a formában és ezzel a céllal többé nem került sor. Viszont az így szolgálatot teljesítő mintegy harmincötezer ma­gyar férfit 1990-ig megbélyegezték. Megnyugtató kárpótlásukra a mai na­pig nem került sor. ■ Ifj. Káposzta Lajos történész Soltvadkerti volt munkaszolgálatosok a művelődési házban tartott összejövetelen Koszorúzás - tizenhatodszor Immár tizenöt év telt el azóta, hogy 1991. június 30-án az utolsó fegyveres idegen katona békésen kivonult hazánk évtize­dekig megszállva tartott területéről. Ak­kor a budapest-fasori evangélikus temp­lom külső falán felavatták dr. Pfahler Pál főorvos és szobrászművész dombormű­vét, amely nemcsak ennek az esemény­nek állít emléket, hanem a 20. század vérzivataraiban áldozatul esett hősi ha­lottaknak is. Azóta a gyülekezet, a Buda- pest-Fasori Evangélikus Gimnázium képviselői, valamint a Volt Növendékek Egyesülete minden évben elhelyezi a jú­nius utolsó vasárnapján tartott istentisz­teleten az emlékezés koszorúját a dom­borműnél. Aj idei alkalom Aradi Györgynek, a fasori gyülekezet lelkészének a megnyitó szava­ival kezdődött, majd Simon Péter presbiter­nek, 1946-ban érettségizett öregdiáknak az ünnepi beszédével folytatódott. Ezután a koszorút a gyülekezet részéről Szirmai Zoltán nyugalmazott esperes, a volt nö­vendékek részéről pedig Bátor Elemér 1951- ben érettségizett öregdiák helyezte el. ■ Simon Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents