Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-07-02 / 27. szám
6 2OOÓ. július 2. PANORÁMA "Evangélikus Élet3 Egyházi lapszem A labdarúgás keresztény szemmel A virtuális és valóságos világ figyelme ezekben a napokban kétségtelenül a labdarúgó-világbajnokságra irányul. Bár nálunk csökkent e látványos sport népszerűsége, a világ más tájain hihetetlenül hódít. Az utóbbi évtizedekben futball- nagyhatalommá léptek elő olyan nemzetek, melyek a labdarúgást régebben csak hírből ismerték. Némi büszkeséggel tölthet el bennünket az a tudat, hogy ehhez nagyban hozzájárult a külföldre szerződött magyar edzők munkája. Ha egy nemzetközi esemény - legyen az akár a labdarúgás - megérinti az egész világot, nekünk, keresztényeknek is, akár rajongói, akár csak elviselői vagyunk e sportnak, véleményt kell alkotnunk. Ahol ketten-hárman összejönnek Jézus nevében, ott az Úr jelen van. De gondolunk-e arra, hogy ahol sokan egybegyűlnek, ott kiváló lehetőség nyílik a közvetett tanúságtételre, amely talán nyitánya lehet a hit fakadásának vagy éppen a hit megerősödésének? beszédük mindent elmond. Van, aki kényszeredetten tesz eleget a bíró felszólításának, mint ahogyan a Cirenéből való Simon is csak kényszerből vitte a keresztet, de aztán a jobb érzés úrrá lett rajta. De akik őszintén és spontán kérnek bocsánatot, példájukkal keresztény értékeket mintáznak. Hány szülőnek ad segítséget ez a minta gyermeke neveléséhez, hiszen a sztárok viselkedése nagy vonzerőt jelent. A legnagyobb kihívás talán a durvaság elviselése, ami olykor taktikai szabálytalanság a mindenáron való győzelemért. Amikor egy játékos az őt ért szabálytalanságot békével tűri, viselkedése az irgalmasság lelki cselekedetét hirdeti. Nagyon nehéz ez a keresztény tanúságtétel, hiszen olykor nagy fájdalmat kell elviselni. Ugyanakkor fennáll a veszélye annak is, hogy egy sérülés az egész karrier végét, egyben az egzisztenciális fenyegetettséget jelenti. Talán szeretteinek a jövőjét is megpecsételi. Hihetetlen lelkiEz akkor is igaz, ha jól tudjuk, milyen hatalmas üzleti vállalkozássá vált a labdarúgás. Egyszerűen szórakoztató iparágról is beszélhetünk, ahol hihetetlen pénzek mozognak, s rendkívül hatékonyan mozdítanak meg embereket. Ez akkor is igaz, ha modem gladiátoroknak tűnnek a sztárok, akiknek szellemi színvonala olykor átlagon aluli. Ez akkor is igaz, ha a futball-huliga- nizmust a szép emberi szó és a nevelés helyett a professzionális üzleti érdek tudta visszaszorítani, amely nem engedhette meg magának, hogy anarchista őrjöngök veszélyeztessék az extraprofitot. Minél sötétebb az éjszaka, annál inkább érvényesül a mécses fénye. Bár hajlamosak vagyunk egyetlen legyintéssel általánosítani a látszatot, akárcsak a Jézus korában élők; gondoljunk csak a „jöhet valami jó Názáretből?” Urunkat sértő megállapításra, mégis érdemes erőfeszítést tenni, s meglátni az értékeket. Felfedezni a búvópatakként előtörő keresztény tanúságtevőket. Amikor egy játékos pályára lépve keresztet vet, tanúságot tesz, még akkor is, ha közülük némelyikük mozdulata talán babonásnak tűnik. Mindenesetre legtöbbjüktől nehéz lenne elvitatni a hit tisztaságát, amely mögött talán egy ugandai vagy brazíliai falucskában élő édesanya mozdulata rejlik, aki fiacskáját még kiskorában arra nevelte, hogy ha valami nagy feladat előtt áll, azt Jézussal kezdje, s ha másra nincs lehetősége, legalább vessen keresztet. Amikor egy játékos durva társának szemmel láthatóan is őszintén megbocsát, tanúságot tesz. Jobb érzésű játékvezetők ezt meg is követelik, hiszen a játékvezetői hagyomány a kakaskodó játékosokat rendre megbékélésre szólítja fel. Jó látni azt a folyamatot, amely ilyenkor a küzdők lelkében végbemegy. Testerőt és fegyelmezettséget követelő helyzet. Aki ilyenkor megállja a helyét, „az nincs messze Isten országától”. Amikor egy szomorú játékost társa vigasztal, mivel miatta súlyos hátrányba került a csapat (miatta ment el a meccs, kihagyott egy tizenegyest stb.), nagylelkűségével ugyancsak tanúságot tesz. Végezetül olcsó újságírói fordulat lenne hivatkozni a későbbi II. János Pál pápa ifjúkori kapusjátékára vagy utódjának a Bayer München csapatával való szimpátiájára, hogy a labdarúgás értékeit alátámasszuk. Ám sokkal nagyobb jelentőségű a mai világ evangélizációjára az a közvetett tanúságtétel, amit e méltán népszerű csapatsport kínál. Egy hazai példát említenék. Március 25-én Salgótarjánban a városi sportcsarnokban rendezték meg a Gyümölcsoltó Boldogasszony-kupát a magyar színészválogatottnak, a salgótarjáni öregfiúk válogatottjának, a helyi politikusok csapatának és a magyar katolikus papok együttesének a részvételével. A labdarúgótorna után ismert művészek adtak elő színvonalas műsort: Nemcsak Károly, Vikidül Gyula, Kassáról Pólós Árpád és felesége, Marika. Majd a sportcsarnok történetében először koncelebrált szentmisét tartottunk, ahol csaknem kétszázan áldoztak. A résztvevők egyöntetű véleménye szerint igazi templomi áhítat töltötte be a játékteret. Egyébként a papok csapata a második helyet szerezte meg, de nem ezen volt a hangsúly. A 2007-es esztendő a városmisszió éve Magyarországon. A Szentatya címerére gondolva talán a labdarúgásban is felfedezhető az evangélizáció teherhordó Medvéje. ■ Lipp László Új Ember - Katolikus hetilap, 2006. június 11. Szellemi kommunikáció - Isten embere a hit iskolájában Kortársaink gyakran teszik fel a kérdést: miért engedi Isten? - tudniillik a bajokat, szenvedéseket és megpróbáltatásokat. Nehéz a kérdés megválaszolása, különösen akkor, ha a kérdezőnek még nincs tapasztalata Isten nevelő módszereit illetően. Miért is engedi meg a kisebb-nagyobb bajokat? Bizonyossággal állíthatom, nem azért, mert nem tud vagy nem akar segíteni. Először is a bajok természetszerűleg jelen vannak abban a világban, amelyben élünk. Ha valaki beleesik egy sáros gödörbe, tudjuk, és nem csodálkozunk azon, hogy sáros lesz. Éppen így van ez a szenvedés kérdésével is. Bele- születtünk ebbe a világba. Esetenként elér baj, szenvedés, próba. Van azonban ennek egy másik, fontos oldala is: Isten tanít a próbák között. Gyakorlatiassá érleli a hívő ember hitét, átsegítve a hit elméleti korszakából a gyakorlatiba. Meg akar tanítani a szellemi kommunikációra. Istennel az ember úgy nem tud beszélni, mint embertársával, és mégis létezik egy sajátos „beszédmód” vele. Ezt meg kell tanulnunk, mert az Istennel való kapcsolatnak ez a lényegi része! Van istenhívő, aki a szenvedések között elveszíti hitét, és e világi kapaszkodók után nyúl. Más hívőket pedig közelebb visz a próbatétel, és megtanulnak Istennel valóságos kapcsolatban maradni. Amikor elhatalmasodnak a bajok, az Istenre utaltságunk teljességgel nyilvánvalóvá lesz. Van, hogy több dolgot emberi képességeink segítségével is meg tudunk oldani, de mindig marad egy rész, amihez több kell, mint emberi képesség. Szinte rákényszerít egyik-másik eset arra, hogy még az is keresse Istent, aki eddig nem tette volna. A lecke, amit a próbatétel hoz elő: elhatalmasodik a baj, és képtelen vagy bármit is tenni a végső megoldás érdekében. Izgalomba jössz, feszültté, idegessé válsz, és kínoz a kérdés: mit tegyek? Aztán imádkozol. Kiáltasz, talán úgy, ahogy eddig még sohasem. És fokozódik az izgalmad: mi lesz? És Isten vár. Tulajdonképpen rád vár, a hitedre, hitbeli merészségedre. Az a kérdés lebeg körül kimondatlanul is, hogy oda mered-e bízni magadat, ügyedet reá. Elmondtad, elri- mánkodtad a segítségkérő imádat, és ezt követően le tudod-e tenni Isten kezébe mindazt, ami fontos számodra? Hitben el kell jutnod a benne való megnyugvásig! A fokozódó izgalom helyett a teljes önátadásig, ami azon a hitbeli bizonyosságon nyugszik, hogy ügyed a leghatalmasabb Segítő kezében van. Ez a lecke, ezt kell gyakorlatilag megtanulnod, amíg teljesen letisztul a hited, és olyan készséggé növekszik, melyben Isten előtt a bizonyosság talaján állsz, már nem félsz, hanem „rá emeled, rajta tartod a szemed”. Tapasztalat szerint amikor ez megtörténik, Isten általában elveszi a problémát, vagy más megoldást ad. Mi a célja ennek a kemény iskolának? A hívő hitbeli felkészítése. Lecke, melyben megtanítja az Atya gyermekét az ő jelenlétében időzésre. Ez tulajdonképpen egy szavak nélküli kommunikációban valósul meg. Legalábbis abban a részében, ahogy Isten „beszél veled”, elmaradnak a szavak. És mégis érthetővé válik. Körülvesz személye érzékelésével, megragad, és arra ösztönöz, hogy hagyj fel a pánikkal, tanulj meg nyugodt lenni a szorongatott helyzet kellős közepén. Még a lélegzésed és a szívverésed is térjen vissza a teljes nyugalmi állapotba! És ebben a „csendben” ott van Isten. Hatalma, sugárzó lénye körülvesz. Olyan közel enged magához, amilyen közelséget talán eddig soha nem érezték A hitnek ebben az iskolájában némely hívő egy életre szóló felbátorodást és bizodalmát nyert. Mert ez a cél: Isten lépésenként eljuttat egy olyan szellemi kommunikációra vele, ami alapját jelenti a leendő nagy találkozás újféle kapcsolatrendjének. Ez nagyon fontos iskola. Itt kell megtanulnunk az Úr jelenlétének szellemi rendjét, hiszen közeledik egy változás minden élő esetében, amikor eltávolodnak a földi dolgok, az addig biztonságot jelentő „erősségek”, és minden kicsúszik az ember kezéből. Te viszont ismered Isten sze* mélyes jelenlétét, és megtanulod, hogy a krízis nem a pánik és riadalom ideje, hanem az Úr atyai közelségének nevelő időszaka, mely ujjongó felismerésbe emel: „Itt van Isten! Teljes biztonságban vagyok, ha nála vagyok!” Tudom, mert én magam is ebbe az iskolába járok. Tudják mások is, sok hívő testvér, azok, akik kórházi ágyon, műtét előtt, alatt vagy ravatalnál, esetleg a gyermek, hitves betegágyánál tanulják ezt a kommunikációt. ■ Lukács Tamás Békehímök - A Magyarországi Baptista Egyház hetilapja, 2006. június 25. A „Szentlélek hárfája” A mezopotámiai Niszibiszben (ma Nu- saybin, Délkelet-Törökországban) született 306-ban, mely akkoriban a Római Birodalom erős és fontos határerődítménye volt. Szülei keresztények lévén ebben a hitben nevelték, de csak tizennyolc éves korában kereszteltették meg. Efrém akkoriban az ismert niszibiszi Jakab püspök mellett élt, de nagy hatással volt rá Vologezesz püspök is. Hamarosan a niszibiszi iskola ünnepelt tanára lett. Itt elsősorban a Szentírás tanulmányozása folyt. Tanítói munkája mellett gazdag írói tevékenységet fejtett ki. Ekkor keletkeztek hitről szóló beszédei. Csak amikor Jovanius császár idejében (363) Niszibisz a perzsáké lett, vonult vissza a nyugatra eső Edesszába (ma Urfa, Délkelet-Törökországban). E városnak ősi keresztény múltja volt. Az ottani arám dialektusban alakult ki a szír irodalom, amelynek alapítója és legjelentősebb képviselője Efrém volt. Edesszában eleinte remeteként egy távoli sziklabarlangban élt, de nemsokára tanítani kezdett az edesszai iskolában. Itt írta aszketikus műveinek nagy részét. Annak ellenére, hogy visszavonultan élt, és csak diakónusi rangja volt, tevékenyen kivette részét Edessza egyházi életéből. Nagyra becsülték jámborságáért és tudományáért, de leginkább költői tehetségéért. A pusztító éhínség idején élelmiszerosztást vállalt a szegények között. Úgy látszik, hogy e megfeszített tevékenység kimerítette erőit, mert egy hónappal azután, hogy visszatért barlangjába, meghalt. Szíriái Szent Efrém Efrém elsőrendű feladatának a Szentírás kutatását tartotta mind tanítói, mind irodalmi tevékenységében, amelyhez különös tehetsége volt. Világosan állást foglalt a mozgalmas kor minden fontos vallásos kérdésében. Nem elégedett meg a puszta, végeredményben haszontalan polémiával, hanem szembeállította a tévtanokkal az igaz hit tanítását, a gnosztikusok, asztrológusok és mani- cheusok gyakorlatával a keresztény aszkéták ideálját. Számos éneke ma is megtalálható a szír liturgiában. Költői szépségük és teológiai tartalmuk miatt igen nagy a tekintélyük. Elsősorban ezekkel érdemelte ki Efrém a szír keresztényektől a „Szentlélek hárfája” nevet. Az ortodox és a katolikus egyház egyaránt a magáénak vallja Efrémet. O az egyetlen szír nyelvű szent, akit a katolikus egyház 1920-ban egyháztanítói rangra emelt. Vallásos énekeivel közel jutott az emberekhez, a szívükbe talált. Lánykart alakított, megtanította őket dalaira, és bevonult velük az edesszai templomba. A nép elbűvölten hallgatta az új dallamokat, amikor vasárnaponként vagy egyházi ünnepeken fölcsendültek kórusai. Efrém nagyon profán és nagyon emberi eseteknek is tudott lelki fordulatot adni. Erről beszél a következő történet. Egyszer, amikor a városban járt, megszólította egy hetéra (prostituált), s félreérthetetlenül közölte, mit akar. Efrém hagyta, hogy vele menjen. Amikor a piactérre értek, azt mondta: „Itt akarom megtenni, amit kívánsz.” A nő riadtan védekezett, és azt mondta, hogy olyan sok ember előtt szégyellné magát. Efrém ezt válaszolta: „Ha szégyenlesz az emberek jelenlétében vétkezni, mennyivel inkább kell szégyenkezned az Isten jelenlétében, aki a legmélyebb rejtekbe is belelát, és mindenkinek tette szerint fog megfizetni.” E szavak oly mély hatást tettek a nőre, hogy keresztény életet kezdett élni. Különös esemény történt Efrém életének utolsó évében, amikor Valens császár bevonult Edesszába. Nem kevesebbet követelt, mint hogy válasszanak az arianizmus elfogadása vagy a halál között. A megrémült hívők Szent Tamás templomába menekültek, és püspökükkel együtt imádkozva készültek a halálra. Már ki is adták a kegyetlen parancsot a gyilkolásra, amikor egy asszony rohant végig az utcákon két gyermekével. Egy főtiszt föltartóztatta, és megkérdezte, mi baja. Azt válaszolta: „A templomba viszem kicsinyeimet, hogy Krisztusnak, a Királyok Királyának áldozatul mutassam be őket.” Amikor Valens hallotta a bátor asszonyt, visszavonta borzalmas parancsát, és békét hagyott a városnak. Akkor így énekelt Efrém: „Edessza elhagyta házait. Pásztorával kivonult, a halálba sietett. Edessza inkább meg akart halni, mint hogy hitétől elszakadjon. Adjátok a császárnak a várost, a falakat, a palotákat! Adjuk neki vagyonúnkat és vérünket! De hitünket mi sohasem hagyjuk el, ó, áldja meg gyermekeit Krisztus!” Keresztény Élet - A vallásos családok hetilapja, 2006. június 4.
