Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-07-02 / 27. szám
‘Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2006. július 2. 7 Az örömtiprók A levita, aki elaludt az őrségen Böháálotchá hetiszakasz Ha örülünk valaminek, színesebbé változik körülöttünk minden. Az eget is kékebbnek látjuk, kedvesebbnek az embereket. És minél nagyobb az örömünk, annál inkább szeretnénk azt másokkal megosztani. Az öröm társakat kíván, mint a játék. Egyedül örülni nem igazán jó, ahogy játszani sem. Partner kell mindkettőhöz. Akad is hozzá. Jóérzésű ember örül a másik örömének. Hiszen belé is átsugár- zik valami abból, ami társa szívét könnyebbíti, ő is vidámabb lesz tőle. És talán az is eszébe jut, hogy legközelebb majd ő hívhatja társul a másikat, ha neki lesz oka örömre. Akkor majd ő szolgáltathatja azt a dallamot, melyet hallgatni is jó, mert feledteti közben a hétköznapok zajos viszontagságait, a gondok monoton zúgását. Az öröm ritka vendég lelkünk háza táján, meg kell hát becsülni, A címbeli kifejezést azokra a keresztényekre alkalmazzák, akik az átlagtól elütő módon élnek. Értem ez alatt az öltözködést, furcsa szokásokat. Ezeket az embereket nagyon hamar elítéljük, mondván, hogy ők csak színleg hisznek Krisztusban, és amit tesznek, az egyáltalán nem arról árulkodik, hogy keresztények lennének. Pedig az igazság az, hogy valójában nem is tudjuk, hogy mit csinálnak. Hogy esetenként miért öltöznek feketébe, és miért játszanak vad zenét. Mi csak azt látjuk, hogy mások, mint mi. És ettől már extrémnek nevezzük őket? Pedig ez nem is itt kezdődik. Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé! Hol is kezdődik az extremitás? Az átlagkeresztény napja abból áll, hogy reggel felkel, fogat mos, elindul a suliba vagy a munkahelyre, és egész nap tapossa a mókuskereket. Aztán este holtfáradtan hazaesik, jó magyar szokás szerint teletömi magát, mert csak ilyenkor van ideje enni, és tévézés után elalszik annak tudatában, hogy másnap újra kezdődik az egész. Mi ebben az extrém? Az, hogy keresztényként teszi mindezt. Hogy tud mosolyogni, ha a boltban az eladó mogorván elévágja a kívánt holmit. Hogy a hölgyeket előreengedi az ajtóban, és tud kedveset szólni, még ha legszívesebben a szöges ellentétét is csinálná. Igen. Az extremitás itt kezdődik. Azért extrém, mert mert hamar odébbállhat, és akkor már nehezen csalogatható vissza. Tudják ezt az örömtiprók is, akik valamiképpen mindig előbukkannak, ha megneszelik a mások örömét. Észrevétlenül jönnek, mint a huzat vagy mint a napot elborító sötét felhő. Ok azok, akik az örömöt ürömmé szeretnék változtatni, mert képtelenek „együtt örülni” másokkal. Irigységből? Rosszindulatból? Dühből? Lényegében mindegy. Ne örüljön más, ha nekik nincs okuk örömre. Hervadjon le arcáról a mosoly, homloka legyen ismét redősebb, szíve nehezebb. Még csak nagyobb erőfeszítés sem kell hozzá. Az öröm eltiprásá- hoz olykor elegendő egy becsmérlő, oda nem illő szó, lefittyedt szájszél, le- gyintő mozdulat. Valami, amitől felborulhat a lelki egyensúly, és az előbb még bizakodó tekintet ismét elkomorodik. Kerextrémek kilóg a sorból. Nem rúg bele az utcán koldulóba, hanem esetleg vesz neki egy hamburgert. Nem röhög az undorító vicceken, és nem dobja szerelmét az első veszekedés után. Komolyan mondom, ezek a „szürke keresztények” sokkal ext- rémebb dolgokat csinálnak, mint azok, akik görkorcsolyával száguldanak le a Mont Blanc-ról. Persze azért lehet szó szerint is érteni a kerextrémséget. Mert voltak és vannak is ilyenek szép számmal. Volt egy idős úr, aki naplójában ezt írta a barátjáról: „Immáron 63 éve és 8 hónapja imádkozom érte mindennap, hogy megtérjen. Még nem történt meg, de meg fog. Hogyan is lehetne másképp, hiszen imádkozom!" Ez a barát az idős úr temetésén elfogadta az Urat. Volt egy lány. Elisabeth Eliottnak hívták. Hét évet várt arra, hogy a kedvese feleségül vegye. Addig jártak jegyben, és tanultak, távol egymástól. Majd egy év házasság után a férjét, aki akkor 25 éves volt, megölték a kecsua indiánok. Elisabeth néhány évvel később visszament az indiánokhoz, hogy elmondja: megbocsátott, mert Jézus Krisztus neki is megbocsátott. És férje gyilkosai között élt még évekig. Nem lenne elég a hely, ha szólnék még a „pokol angyalaiból” „menny angyalaivá” avanzsált motoros bandáról, melynek minden tagja megtért. Óriási motorjaikon, Bibliával a farzsebükben És ha idő múltával fel is szikrázik még az öröm, már nem azzal az önfeledtség- gel, mint először. Akkor már benne bujkál a keserűség is. Kérdezhetnénk, mi végre mindez? Miért idegesít egyes embereket a mások öröme? Miért válnak örömtiprókká? Mert - bármily különös - így jutnak ők is egy kis örömhöz. Ok legalábbis annak hiszik azt a kaján elégedettséget, amit az a gyerek érezhet, aki szétrombolja a mások építette játékvárat. Annak hiszik azért, mert még igazi, szép fényű örömben nem volt részük. Kívánjuk nekik, hogy legyen, és végre érezzék meg, micsoda különbség van a kettő között. ■ Máthé-Tóth Miklós Reformátusok Lapja - A Magyarországi Református Egyház hetilapja, 2006. június ír. járják az országot, hogy elvigyék az örömhírt a „vad" vidékekre. De ott van a zene terén a Blindside, Mortification, P.O.D. vagya Pillar, akik- mondjuk úgy - nem mindennapi öltözetben játsszák a kőkemény rockdalokat, süvöltő stílusban, zsoltárt zenge- dezve. Akkora elektromos hárfájuk van, amekkoráról Dávid még csak álmodni sem mert volna. És mindez miért? Hogy elvigyék az örömhírt a fekete szívekbe, a fekete lyukakba. De ott vannak a brazil vagy magyar focisták (például Gera), akik egy VB-dön- tő után nem szégyellnek a focipálya közepén ünneplés helyett imádkozni. Sokan vannak tehát a kerextrémek. Ki így, ki úgy. De ha ezzel Istent szolgálják, én azt mondom, jó annak lenni. Még ha csak átlagos, szürke fajtának is. Egy nemrég olvasott idézet jut eszembe minderről: „Boldogok az extrémek, mert ők öröklik az elismeréseket... de vigyázzatok, hogy extremitásotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat a mennyei Atyától, hanem Isten előtt, aki titokban figyel és látja azt is, ami nem nyilvánosan történik. Ő majd megfizet nektek ezért.” Szeretettel: ■ Laszli Beáta Orosházi Harangszó - Az Orosházi Evangélikus Egyházközség lapja, 2006 pünkösdje ► „És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Ez legyen a leviták munkarendje: 25 éves kortól kezdjék a szolgálatot a Gyülekezés Sátrának (Hajlék) munkájában, (majd) $0 éves korukban hagyjanak fel az aktív munkával, és ne szolgáljanak többé, (de) szolgálják testvéreiket a Hajlékban...” (4. Mózes, 8,23-26) Miután felállították és felavatták a Hajlékot, és összeszámolták a levita törzs tagjait, akik az elsőszülöttek helyét voltak hivatva betölteni, szakaszunk a leviták munkarendjét is megállapítja. A leviták voltak a Hajlék - majd később a Szentély - munkatársai vagy szolgái, ahogy tetszik, de mindenképpen alárendelt szerepet játszottak az ugyanazon törzsből származó papokkal, a kohanitákkal szemben. Ez később súrlódások alapja lesz, ami a Korach-lá- zadásban éri el csúcspontját. Szakaszunkban a Tóra leírja, hogy a leviták 25 éven keresztül teljesítettek szolgálatot a Szentélyben: 25 éves korban álltak munkába, és 50 éves korukban mentek nyugdíjba. Ez a 25 éves munkaidő is két részből állott: az első 5 évben a levita mint tanonc leste el a munka fortélyait és tanulta ki a szakmát, vagyis mindazt, amit egy levitának tudnia és tennie kellett. Bölcseink ezt az ötesztendős tanonckorszakot úgy tekintették, mint valamiféle előképzőt a szent munkálatok elvégzésére. Aki ennyi idő alatt nem tanul bele - az már nem is fog beletanulni, és felmentést nyer. A húszéves konkrét műszak alatt a leviták sokrétű, nehéz, gyakran fizikai munkát végeztek. A pusztabeli vándorlások során például ők voltak azok, akik szétszedték és összerakták az elemekből álló Hajlékot, és ők voltak a hordárok, akik azt a vállukon vagy szekéren vitték, cipelték. Ez a munka nemcsak nehéz, hanem néha életveszélyes is volt, mivel a Szentély bútorait, alkatrészeit fejvesztés terhe mellett tilos volt nemcsak érinteni, hanem látni is. Ezért a szétszedés során a kohaniták jöttek csomagolni, és a leviták csak a hordárok szerepét tölthették be. Ez volt az oka annak, hogy csak 25 éves korban kezdték el tanoncéveiket, és csak meglett férfikorukban, 30 évesen álltak munkába. Később, a jeruzsálemi Szentélyben, ahol már nem volt szükség hordárokra, és a leviták könnyebb munkakörökben tevékenykedtek, a korhatár lement 20 évesre, amikor minden izraelita katonaköteles lett (lásd 1. Krónikák, 23. 24)A pusztabeli vándorlások közötti nyugalmi időszakokban, amikor megpihentek, a leviták a Hajlék körül helyezkedtek el - ez volt a levita tábor (mácháne levi- já) -, és őrködtek, hogy illetéktelen idegen ne kerülhessen a Hajlék közelébe. * * * A Szentélyben az őrség lényegében díszőrség volt. A leviták azonban nemcsak őrködtek, szoros beosztás szerint, őrségekre bontva, hanem ők voltak a kapusok és a zenészek is, ki-ki tehetsége szerint. Az őrségi műszakok száma, a Hajléktól a Szentélyig, megháromszorozódott. A Talmud szerint „Mózes nyolc műszakot vezetett be: négy-négy Elázártól és Itamártól, Áron fiaitól, illetve unokáitól. Sámuel, a próféta megduplázta ezt: a silói Szentélyben 16 műszak volt, míg Dávid a jeruzsálemi Szentély számára (melyet fia, Salamon épített fel) 24 műszakot állapított meg...” (Táánit, 27a) Itt márEl- ázár leszármazottainak 16 műszakjuk volt (mert sokan voltak), míg Itamár fiainak csak 8 (1. Krónikák, 24,1). Ez volt a helyzet az első Szentélyben. A másodikban azonban eleinte mindössze négy műszak volt, mert csak kevesen voltak hajlandók alijázni. Később az utolsó próféták feltöltötték a létszámot, és ők is 24 őrműszakot vezettek be. * * * Mi volt a leviták teendője a jeruzsálemi Szentélyben? Mint mondottuk, elsősorban zenészek voltak, muzsikáltak és énekeltek, valamint nyitották és zárták a kapukat. Nem volt szabad felcserélni feladataikat; akinek tehetsége volt a zeneszerszámok használatához, az nem mehetett el kapusnak, és természetesen fordítva sem. „Történt egyszer r’ Jósua ben Chananjával (aki később a jávnei tanházban vált híressé mint a legnagyobb tana- iták egyike), hogy ment (a Szentélyben) segíteni Jochanán ben Gudgódának a kapuk bezárásában. Az azonban elküldte őt, mondván: Menj, fiam, menj, te az énekesek közé tartozol, és nem a kapusok közé!” (Áráchin, 11) * * * Támid traktátusában élethű leírását találjuk a személyi őrszolgálat beosztásának és mikéntjének. Lássuk - kis rövidítésekkel: A Szentélyben a kohaniták őrködnek bent, és a leviták kint. A kohaniták három helyen (Bét Ávtinász, Bét Hánicoc és Bét Hámokéd) és a leviták 21 helyen: köztük a Templomhegy öt kapujánál, valamint négy sarkánál, kívül és belül és az Ázára (a Szentély udvara) négy sarkánál (kívülről) és az Ázára öt kapujánál. Ezenkívül van őrség ott, ahol az áldozatokat bemutatják, és a függönyraktárban is. És kiállítottak egy felügyelőt, akinek feladata az őrség ellenőrzése volt minden éjjel, és égő fáklyával a kezében inspiciált. Ha valaki (az őrök közül) nem állt fel előtte, és nem köszöntötte a megfelelő jelszó kíséretében, úgy nyilvánvaló volt, hogy alszik, és a felügyelőnek joga volt botjával egy ütést rámérni, valamint az alvó őr ruháját elégetni, olyannyira, hogy Jeruzsálemben ez a szólásmondás járta: Mi ez a zaj a Szentély udvarában? Biztos egy levitát vernek, és a ruháját égetik, mivel tetten érték, hogy aludt. Vasfegyelem, annak ellenére, hogy ez csak díszőrség volt. * * * A Szentélyben szolgáló leviták illetményeiket a Szentély kincstárából kapták mint fizetést, mivel elfoglaltságuk miatt nem volt módjukban a szérűket járni, és a nekik járó tizedeket beszedni. Előfordult, a második Szentély elején, Nechemja idejében, hogy a Szentély raktárai üresek voltak, a leviták éheztek, és elhagyták állomáshelyüket, hogy a mezővárosokban behajtsák a nekik járó illetményeket, hiszen abból éltek. Amikor Nechemja ezt megtudta, intézkedett, hogy ez többé elő ne forduljon. A leviták fő feladata azonban a tanítás volt. Ok oktatták a népet a Tórára, ők voltak a zsidó „nemzet napszámosai”, a tanítók, a melámedok. Ez egy önálló álló téma, amire majd egyszer sort kerítünk. ■ Naftali Kraus Új Élet - A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének lapja, 2006. június 15.
