Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-07-02 / 27. szám
2 2OOÓ. jÚlillS 2. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP - Lk 15,1-10 Áldó kezek Nem csak Váci Mihály érezte, hogy édesanyja áldására szorul (noha nem teljesedett be vágya, mert fia nem a lelkészi pályát választotta). Azok közül is sokan vallják, hogy Isten áldása nélkül nem sokra mennek, akik ugyan nem járnak szüleik hitének útján, de a hit gyökereiből valami mégis kiirthatatlanul megmaradt bennük. Különösen akkor, amikor nehéz út előtt állnak. Mert könnyű akkor áldani Istent, ha sima az út. Ha egyszerűen csak besétálhatunk a célba a mások által kitaposott ösvényen. Ha fizikai erejének csiszolásával, felkészülten elsőként fut be a sportoló. Ha a tehetséges diák jó hajrával színjelesre érettségizik. Az agg Simeonnak is könnyű volt karjaiba venni a gyermek Jézust a templomban, mert beteljesedett várakozása, célba ért reménysége. Ezt olvassuk a Bibliában: ....akkor karjába ve tte, áldotta az Istent, és ezt mondta: »Most bocsátód el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet...«" (Lk 2,28-30) Simeon könnyű szívvel mehetett el, mert életcélja beteljesedett az Üdvözítőben. De nehéz utak előtt, amikor nem látunk egyetlen reménysugarat sem földi céljaink elérésére, amikor egymás után becsukódnak a kapuk, felsóhajtunk-e az énekköltővel: „De új elszánást, új erőt / Ád a te töviskoszorúd”? (EÉ 461,1) Ugyanis a töviskoszorú alatt áldó kezek nyúlnak ki azok felé és fölé, akik tövises utakon járnak. Sokan vágyódnak ilyen kezek után. Szolgálati időmből most nem azokat az eseményeket kívánom felsorolni, amelyekkel Isten felemelt kezeimmel áldotta meg a gyülekezeteket, a fiatalokat az oltár előtt, konfirmációkor a gyermekeket, a temetőben az elhunyt testvért hozzátartozóival együtt... Merthogy általában ezek az emberek már túl voltak a nehézségeken: az édesanya a szülés után már magához ölelheti gyermekét a kereszteléskor, a konfirmandus a vizsga izgalmai után kapja az igei áldást, és egy fájdalmas életszakasz végeztével bocsátjuk el áldással az elhunytat... Olyan esetekről szeretnék inkább beszámolni, amikor a nehéz út előtt sóvárogtak az emberek az áldásra. Még a határnyitás előtt eljött hozzám egy keletnémet család azzal a szilárd elhatározással, hogy átmenne a határon. Nem azt kérték tőlem, hogy adjak nekik tanácsot, hol tudnának a legbiztonságosabban átjutni. Egyet kértek csupán: mielőtt nekivágnak nehéz, életveszélyes út- juknak, amikor majd gyermekeikért is fokozott felelősséggel tartoznak Isten színe előtt, adjam mindnyájukra az áldást, hogy épen jussanak át a határon. Láttam, hogy a lebeszélés nem segít. Nem mondhattam, hogy várjanak, mert rövidesen úgyis megnyílik a határ. Nem volt akkor ilyen „prófétai látomásom”. Imádkoztam, és megáldottam őket. A másik eset az volt, amikor egy hosszú fehér szakállas, pásztorbottal járó idősebb német turista bekopogott a papiak ajtaján. Gyalog jött Németországból, és zarándokolva akart eljutni a Szentföldre. Éjszakai szállás reményében kopogtatott be a papi házba. Mivel római katolikus volt, először Sopronban is egy plébániára nyitott be. Elbeszélése szerint barátságtalanul fogadták, igazoltatták; így jutott el hozzánk, becsengetve a protestáns parókiára. Őszintén felfedte kilétét, úti célját. Befogadtuk éjjelre a zarándokot. (Este még átélhette a náluk ismeretlen élményt, hogy az érettségiző diákok szerenádot adnak tanáraik háza előtt. Szokás szerint most is behívtuk őket pogácsára, üdítőre.) Másnap reggel a zarándok templomunk megtekintése után az oltár előtt azt kérte tőlem, hogy áldjam meg őt a hátralévő nehéz út előtt. Mivel útja minden állomásáról rajzokkal ellátott jegyzeteket készített, a zarándoklat befejeztével (visszafelé már nem gyalog, hanem repülővel ment) könyvet írt, és küldött belőle egy tiszteletpéldányt. Számomra ez „visszahulló áldás” volt. Testvéreim! Ha nehéz utak előtt állunk, igénybe vehetjük az áldó kezek szolgálatát, mely jöhet lelkipásztorunktól, gyülekezetünk egy tagjától, hittestvérünktől vagy éppen az édesanyánktól... ü SZIMON JÁNOS A legnagyobb öröm Egy szép mese szerint Isten elküldte egyik angyalát a földre, hogy hozza fel onnét a legszebbet, a legbecsesebbet, amit csak talál. Repült az angyal sebes szárnyakon, míg végre hosszas keresgélés után leszállt egy csatamezőn, amelyet a szabadságért és a hazáért elesett hősök vére festett pirosra. Az angyal felfogott egy cseppet a kiomló vérből, és mint a hazaszeretet ékes tanújelét vitte magával fel az égbe. A Mindenható kegyesen fogadta, s elismerte, hogy szép dolog ez, de van még ennél szebb is. Az angyal visszarepült a földre, és ezúttal olyan vidéken szállt le, amelyen éppen pestis dühöngött. Ott látott egy fiatal férfit, aki már haldoklott a kór miatt. Fölébe hajolt szép, ifjú felesége, s még egy utolsó csókot nyomott a haldokló szederjes ajkára, jól tudva; hogy ezzel a csókkal ő maga is magába szívja a halálos kórt. Az angyal felfogta ezt a csókot, és mint az önfeláldozó szeretet és hűség bizonyítékát boldogan vitte magával a mennybe. Isten kegyesen fogadta, de újra visszaküldte az angyalt, hogy találjon még ennél is értékesebbet. Az angyal szomorúan repült vissza újra a földre. Bejárt számtalan vidéket, mígnem leszállott egy ház előtt, ahol egy rabló támadott lesből a hazatérő családfőre. A szobából a nyitott ablakon keresztül egy kisgyermek imádsága hallatszott ki: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem..." Amint a rabló meghallotta ezt az imádságot, kihullott a kezéből a gyilkos szerszám, térdre esett, szeméből pedig kigördült egy könnycsepp. A megbánás, a megtérés könnycseppje. Az angyal felfogta ezt a könnycseppet, s amint az ég felé szállt vele, már messziről hallotta a mennyei seregek örvendező éneklését, hogy megtalálta a földön a legszebbet, a legbecsesebbet. Mese ez, tudom, de olyan mese, amelyik mély tartalmat hordoz. Örülnek az angyalok - és különösen örül Jézus - egyetlen bűnös megtérésének is. Mert ő nem az igazakhoz jött, hanem a bűnösökhöz. Nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségük orvosra. A múlt vasárnapi evangéliumi ige szerint magához hívta a vendégeket a nagy vacsorára, de a meghívottak nem hallgattak rá. Most ezért maga megy utánuk. Mint a jó pásztor, aki há észreveszi, hogy száz juhából egy hiányzik, otthagyja a kilencvenkilencet, és megy annak az egynek a keresésére. Nem riad vissza semmi nehézségtől, semmilyen akadálytól, csak hogy megmenthesse és visszavihesse a nyájba az elveszettet. Jézus ma is megkeresi az eltévedt juA VASÁRNAP IGÉJE hókat, hogy visszavezesse őket a nyájhoz, azt pedig, aki eddig is az ő útjain járt, még jobban magához fűzze. Először szeretettel, jósággal hívogat magához, máskor meg hatalommal, szigorúsággal. Ma áldását kínálva keres bennünket, de holnap talán súlyos próbatételek által. Newton mondta: „Úgy tesz velünk, mint gyermekeivel a jó atya. Előbb figyelmeztet, azután legyint, végre - üt.” Csakhogy sokan sajnos nem ismernek rá az ő hívó szavára. Igen nagy azoknak a száma, akik süketek és érzéketlenek maradnak hívogató vagy dorgáló igéjére, akik egyre tovább halogatják megtérésüket. Mint a pogány Félix, aki Pál apostolt ezzel küldte el magától: „Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak.'' (ApCsel 24,25) Pedig semmi sem veszélyesebb, mint a megtérés állandó halogatása. Mert „igaz, hogy az Isten megígérte a megtérőnek bűnei bocsánatát, de a holnapi napot már nem ígérte meg". (Augustinus) Azonban mi nemcsak a két példázat tárgyai vagyunk, hanem magunkra is ismerhetünk a pásztorban és az asszonyban. Mégpedig olyan összefüggésben, hogy reánk is vannak bízva értékek, lelki kincsek, amelyek felett őrködnünk kell. S ha elveszítenénk belőlük, keresnünk kell őket. A cserkészek jelszava: légy résen! Nekünk is állandóan résen kell lennünk. Amint a pásztornak feltűnik, hogy elveszett egy juh, ahogy az asszony észreveszi, hogy elgurult egy drachmája, úgy kell nekünk is észrevennünk, ha lelki kincseinkből elveszett valami. A kis veszteségek előbb-utóbb összeadódnak. Az ember nem egyszerre válik rosszá, hanem fokozatosan süllyed egyre mélyebbre. A nagy bűnök jelentéktelen, kis bűnökkel kezdődnek. Ráadásul amíg hibáink kicsinyek, hajlandóak vagyunk elbagatellizálni őket. A nagyobbakra pedig mentségeket keresünk. Mindnyájan ki vagyunk téve a botlásnak. Nem ez a baj, hanem az, ha valaki nem veszi észre a veszteségét, és nem keresi meg... Jó pásztorunk van, aki utánamegy az egyetlen elveszettnek is. De te is halld meg ennek a jó pásztornak a hívását, és ne hagyd figyelmen kívül figyelmeztetését: légy mindig résen! ■ Kiss Miklós Oratio oecumenica [Lelkész:] Istenünk, mennyei Atyánk, áldunk, hogy minden bűnünknél nagyobb a te szereteted, és ezért bizalommal fordulhatunk hozzád. [Lektor:] Tartsd meg egyházadat, és ajándékozd népednek evangéliumod békességét! Rombold le a bűn válaszfalait a benned hívők között! Szentlelked tegye hatékonnyá igédet, és segítse követeidet, hogy a lelki ajándékokkal a te dicsőségedet keresve szolgáljanak. Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk gyülekezetünkért. Óvd meg a bűn közösséget romboló hatalmától! Töltsd be szívünket az üdvösség örömével, és add, hogy közönyünket legyőzve áldozatos szeretettel forduljunk minden ínséget szenvedő felé. Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Eléd tárjuk életünk minden nyomorúságát, gondját-baját. Orvosold a bűn okozta testi-lelki szenvedést a családokban és minden emberi közösségben! Szabadítsd meg a káros szenvedélyek rabjait! Újítsd meg életüket, hogy cselekedeteiket a hűség és az önzetlen szeretet irányítsa! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Irgalmadba ajánljuk beteg, szomorú és aggódó testvéreinket. Gyógyítsd, oltalmazd és vigasztald őket! Emlékeztess bennünket, hogy a te akaratod békesség és élet, és minden javukra van azoknak, akik szeretnek téged. Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk hazánkért, nemzetünkért. Adj bölcsességet vezetőinknek, adj egyetértést és jó előmenetelt minden közös ügyünkben! Ébressz szívünkben felelősséget, hogy egymást jó példával segítsük, és szívesen munkáljuk embertársaink javát hivatásunkban, napi munkánkban! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Áldd meg a földet, hogy megadja termését! Gondviselő jóságod maradjon velünk életünk minden napján. Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Hallgass meg minket, Urunk, és ne úgy bánj velünk, ahogyan bűneink miatt megérdemelnénk, hanem könyörülj rajtunk végtelen irgalmad szerint a mi Urunk Jézus Krisztusért. [Gyülekezet:] Ámen. „Minden jó forrása” ► Ezen a héten olvasóink szubjektív beszámolóval találkozhatnak e rovat hasábjain. Olyan intézményről lesz szó, amely az elmúlt több mint fél évszázadban meghatározó szerepet játszott az egyházzene megismertetésében, fiatalok generációinak hitre jutásában: a fóti Kántorképző Intézetről. Éppen harminc évvel ezelőtt egy szórványban élő - ezért egyházi szempontból hátrányos helyzetű - kislányt megkérdezett a keresztanyja, nincs-e kedve kántorképzőbe menni. Mikor igent mondott, nem sejthette, mit jelent majd számára az e hellyel való találkozás. Ezeket a sorokat Foton írom. Jelkép is lehetne: véletlen egybeesésként azon a helyszínen születik ez a cikk, amely döntően meghatározta életemet, pályaválasztásomat, sorsomat. Nem véletlenül kezdtem szórványhelyzetem említésével: még ha akkor nem is tudatosodott bennem teljesen, de mindig éreztem a gyülekezeti közösség hiányát. Évről évre egyedül Főt volt az a hely, amely az összetartozás élményét nyújtotta, és hasonló gondolkodású társakat adott. De nemcsak a közösség, hanem a gyülekezeti énekek és a Biblia ismerete terén is hiánypótló évek voltak ezek. A mai fiatal generáció tagjai, akiknek lehetőségük van hittant tanulni, egyházi iskolába járni, valószínűleg nem is értik mindezt. A családunkban természetes volt, hogy zenét tanuljunk (én például hegedülni és zongorázni tanultam), ezért gyorsan haladtam az anyaggal, és egykettőre be is dobtak a mély vízbe: kis gyülekezetünk lelkésze vette a fáradságot, időben megadta az énekszámokat, hogy felkészülhessek az istentiszteletre. Hamar elkezdhettem orgonálni, és korán megszereztem a kántori oklevelet is. Félig gyerekként, tizenhat évesen, pedagógiai tapasztalat nélkül kezdtem tanítani a nyári tanfolyamokon (remélem, zöldfülűségemmel nem okoztam túl nagy kárt). A következő években - Kiss Jánosnak, a kántorképzés atyjának nyugdíjba vonulása után - Fót jelentős változásokon ment keresztül. Ebben az új struktúrában még nagyobb felelősséggel járó megbízást kaptam: 1991-től tanfolyamvezetőként kellett helytállnom. Közben két évig Németországban, Herfordban egyházzenét tanulhattam, ahonnan - Herbert Wulfhak köszönhetően - szakmailag megerősödve tértem haza. Ezután a szombathelyi gyülekezetben megérezhettem, milyen az, amikor valaki - hosszú érési folyamat után - rátalál a neki szánt feladatra. Tanfolyam-vezetőségem tizenkét éve alatt munkatársaimmal együtt arra törekedtünk, hogy javítsuk a kántorképzés szakmai színvonalát. Ezt a résztvevők számának csökkentésével és zenepeda- gógiailag tapasztaltabb előadók munkába vonásával próbáltuk elérni. A rendszerváltás után bővültek az ifjúsági munka lehetőségei, már nem csak Foton találkozhattak a fiatalok, így végre lehetőség nyílt arra, hogy a Mandák Otthont - a lelki épülés szükségességét nem feledve - egyre inkább az egyházzene műhelyévé tegyük. Örömmel mondhatom, hogy az évek során felnőtt és lassan beérik egy olyan egyházzenész-nemzedék, amelynek tagjaiban a lelkesedés és a szakmai tudás jó arányban egyesül. Ők remélhetőleg az előttünk álló nagy feladatok (például az énekeskönyv-szerkesztés) megoldásából is kiveszik majd a részüket. A szakmai ismeretekben való elmélyülést hivatott segíteni a kántortovábbCANTATE íttnfíiíe bnrg i (Knife ttTfott képző tanfolyam is, amely öt éve indult útjára. Újabb terület, ahol azt érzem: felelősségem, hogy megszerzett tudásomat, tapasztalataimat továbbadjam, a nagyon különböző helyekről és helyzetekből érkező kántoroknak a nekik megfelelő segítséget nyújtsam. Mindenkinek az életében van egy pont, amelyen - mint a föld a tengelye körül - megfordul az élete. Nekem Fót ez a pont: enélkül az életem más irányt vett volna. Ha nincs a kántorképző, nem tanulok orgonálni: nem jutok el Herford- ba, ahol kinyílt a fülem az igazi muzsikálásra; nem alakítom a szombathelyi gyülekezet zenei életét, ahol rátaláltam élethivatásomra; nem írom meg egyházzenei doktori dolgozatomat, amely felkészített jövőbeli feladataimra. Kívánom, hogy mindenki ismerje fel életében a saját „pontját”, az ebből kiinduló utat és Isten kegyelmének végtelen nagyságát! ■ Ecsedi Zsuzsa LAPUNK OLVASHATÓ A VILÁGHÁLÓN IS a www.evelet.hu CÍMEN.
