Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-06-25 / 26. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 71. évfolyam, 26. szám - 2006. június 25. - Szentháromság ünnepe után 2. vasárnap Ára: 165 Ft „Az egyházkerület közgyűlése által alapított hűségérem - Várhelyi György szobrászművész alkotása - ezt az isteni forrásból fakadó, emberi életekben testet öltő ajándékot »igazolja vissza«.” „Sokat látogattak. Az egyik asszony, akit samáriai otthonában kerestek fel, Jákob kútjához vezette őket, és egy különleges látogatóról mesélt. Könnyek között számolt be arról, ahogy az illető feltárta élete rejtegetett titkait oly módon, hogy fel is oldozta őt bűneiből.” „Ők mégis megmaradtak a hitükben, összetartottak akkor is, és rendszeresen találkoznak azóta is. (...) Nagyon megfogott, hogy milyen figyelemmel és szeretettel gondoskodnak idős, beteg, özvegy papné- társaikról.” !► A déli kerület hűségérmesei - 6-7. oldal )*■ Samáriai confirma - 3. oldal !► Kilencvenéves a német papnészövétség - 4. oldal Szentpétery Péter, Reuss András, Szabó Lajos, Hausmann Jutta és Fabiny Tamás hittudományi egyetemünk 2005/2006-os tanévének évzáróján Evangélikus Élet - éljen vele! Miként lapunk múlt heti számában jeleztük, előfizetőink többsége számára esedékessé vált az Evangélikus Élet második félévi, illetve harmadik negyedévi előfizetési díjának rendezése. Az érintetteknek a héten névre szóló előfizetői csekket postáztunk, tájékoztatva őket arról is, hogy nyilvántartásunk szerint van-e (s ha igen, milyen összegű) hátralékuk. Azoknak az előfizetőinknek, akik most nem kaptak csekket, még élő és rendezett előfizetésük van. Természetesen őket is időben, külön levélben fogjuk értesíteni, ha aktuálissá válik a következő időszakra szóló díj befizetése. Lapunk egyéni előfizetői tehát nem jelen lapszámunkhoz mellékelve, hanem levelezési címükre küldött borítékban vehetik kézhez az előfizetés megújításához szükséges szelvényt. Elhelyeztük azonban a sárga csekket valamennyi, gyülekezeti iratterjesztésben (templomokban) megvásárolható újságpéldányban. Ezekkel a kitöltetlen szelvényekkel „alkalmi olvasóinkat” szeretnénk ösztönözni arra, hogy csatlakozzanak az Evangélikus Élet egyéni előfizetőinek táborához. Előfizetési csekk egyébként kiadónktól, szerkesztőségünktől, sőt egyes lelkészi hivataloktól is igényelhető. Ha az előfizetéssel kapcsolatban bármilyen kérdésük van, kérjük, forduljanak bizalommal Vitális Judit szerkesztőségi munkatársunkhoz (1085 Budapest, Üllői út 24.; e-mail: judit.vitalis@lutheran.hu; telefon: 1/317-1108; 20/824-5519). Az egyéni előfizetésekkel kapcsolatos esetleges problémákat olyannyira szeretnénk „szerkesztőségi szinten" orvosolni, hogy javasoljuk: még a késedelmes postai kézbesítések miatt is - a korábbi gyakorlattól eltérően - elsőként ugyancsak Vitális Judithoz forduljanak. Útra való Krisztus tanítványainak az EHE tanévzáróján ► „A lelkészi szolgálatnál nincs szebb” - Isten mindent felülmúló irgalma és hűsége mellett ez volt az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) június 17-ei tanévzáró istentiszteletének és ünnepi ülésének a legfőbb üzenete. Dr. Reuss András iMóz 31,11 alapján tartott igehirdetésében Jákob történetén keresztül arról beszélt, hogy az ember kisebb Isten minden cselekedeténél, de nem lehet olyan kicsi, hogy az Úrnak ne lenne gondja rá. Ha az ember ráébred méltatlanságára, az Úr felszabadítja őt a bűnei alól, és az újrakezdés lehetőségét kínálja neki. „Aki Krisztus evangéliumának hirdetésére szánja magát, többet ad, mint a legbőkezűbb adakozó, a legjobb orvos, a legnagyobb feltaláló. Több értelme van az életének, mint azénak, aki hörcsög módjára mindent magának gyűjt” - zárta szavait az EHE Rendszeres Teológiai Tanszékének tanszékvezető professzora. Folytatva Reuss András gondolatait dr. Szabó Lajos rektor Hova és miért indulnak el Krisztus tanítványai 2006. június 17- én? című beszédében - amelyet friss diplomás fiának, Szabó Andrásnak, illetve a most végzett évfolyamnak ajánlott - arra mutatott rá, hogy az egyház feladatának betöltéséhez „merészség által megteremtett biztonságra” van szükség. Mint mondta, Krisztus tanítványai egyben vezetők is, akiknek naprakésznek és a kockáztatástól, az újítástól meg nem rettenőnek kell lenniük. Útravalóként azt kívánta a teológia falai közül most kikerülőknek, hogy találjanak rá arra a belső órára, amely majd megmutatja nekik, hogy mikor mit kell tenniük, érezzék át szolgálatuk örömét és szépségét, és ami a legfontosabb: „Soha el ne feledjék Isten kézfogását.” Szabó Lajos utolsó rektori beszédét - nyolcévnyi rektori szolgálat után 2006 augusztusától dr. Csepregi Zoltán professzor mellett rektorhelyettesként folytatja majd munkáját - konkrét kézfogások követték. W’ Folytatás a 8. oldalon Akárcsak a társadalmat, az egyházakat is nyomasztotta a rendszerváltozás óta az úgynevezett ügynökügy. Kezelésére nem született jó megoldás. A politika tolta maga előtt a témát, az időnként meghozott, laza törvények szűrőjén is fennakadtak olyan személyiségek is, akik szemben álltak a korábbi rendszerrel. Ez megerősítette a gyanút, hogy az új politikai osztályban minden párt tagjai között sokakat érint a probléma, ezért is nehéz a tisztázás. Kezdettől fogva téma volt az egyházak, egyházi személyiségek szerepe is. Magam mindig úgy véltem, hogy a lelkészeket nem kivételezés, hanem sajátos bánásmód illeti meg ez ügyben - szemben azzal a felfogással, mely „Isten szolgáit” súlyosabb ítélettel kívánta sújtani. Nézetem szerint a lelkészek sajátos kettős kiszolgáltatottságban éltek. Mint az egykori rabszolgák: elnyomottként, de egyben eltartottként is. Közismert, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) rendszere közvetlenül ellenőrizte a lelkészeket, szorosabban, mint bármelyik tárca a hozzá tartozó értelmiségieket. Ehhez jött a belügyi kontroll, amely a pártszervezetek szerepét is felvállalta; az egyházakban nem működtek pártszervek. A kutatások még nem tisztázták, milyen szempontok alapján szelektálták az ügynököket a lelkészi karból, annyi azonban már nyilvánvaló, hogy a hierarchia magasabb lépcsőin nagyobb az érintettség, és - akárcsak a társadalomban - olykor a közvélemény által nagyra értékelt, viszonylagos ellenállóknak tartott lelkészek sem tudtak kitérni a beszervezés elől. Ezért is erősödött meg az amúgy is egyedül etikus felfogás, hogy nem szabad ítélkezni; azért sem, mert akik nem voltak ügynökök, éppen az ÁEH által gyakorolt nyomás miatt is olykor többet árthattak, mint a beszervezettek. Ebből is adódik, hogy mindenkit a magatartása, a cselekedetei, a tények kell, hogy minősítsenek, nem pedig valamiféle bélyegek. Sajnos a dolog természetéből következik, hogy - bármennyire ezt a szemléletet tükrözi minden tárgyilagos elemzés - a közgondolkodás hajlamos az ügynöki tevékenység ab ovo elítélésére. Olyanok is, akik a múltban lapultak, vagy éppenséggel érdemben együttműködtek a rendszerrel, megjegyzik, hogy azért nem véletlen, kiből lett ügynök. És megjelenik - akárcsak a világban - a másik véglet is: a leleplezett ügynökök melletti rokonszenv-megnyilvánulások, illetve a bagatellizálás. Bizonyos, hogy katarzis nélkül nincs megújulás. Az igazság feltárása az első lépés az úton. Csak hát nem olyan egyszerű ez. 2005 tavaszán döntött úgy az egyházi elnökség, hogy javasolja a közgyűlésnek egy tényfeltáró szakértői bizottság kiküldését az evangélikus egyházi érintettség tisztázására. Ekkor jelentek meg nem hivatalos ügynöklisták a világhálón, többek között egyházi személyiségek neveivel. Egy év múlva, a 2006. évi közgyűlésen számolt be a bizottság a munka kezdetéről. Ezzel nem is lett volna gond, de a jelentést írásban is közzétették, megkapta minden közgyűlési tag. így azután néhány nap múlva a Népszabadság a Magyar Nemzet, a HVG közölhette a bizottság adatait - köztük a korábbi rendszerben működő, ügynöki tevékenységet folytató három püspökét és egy esperesét -, és közöltek közel ötven fedőnevet is, melyek mögött evangélikus személyeket gyanítanak. Nem lenne korrekt ezért a botrányért kizárólag a bizottságot hibáztatni, bár felelősségük kétségtelen. A kritikátlan adatkezelés jogi, erkölcsi aggályokat egyaránt felvet; sőt felvetődhet az egyházrombolás kérdése is. Beleestek abba a csapdába - „mazsolázás” -, mint a világi történészek, akik időnként előállnak egy-egy neves személyiség ügynökmúltjának a tényeivel. Szereptévesztésre utal a bizottság egyik tagjának önbizalomtól duzzadó tévényilatkozata: most azután a mi egyházunk példát mutat a többi egyháznak és a társadalomnak. De inkább mi vehetünk példát a Várszegi Asztrik főapát által vezetett katolikus tényfeltáró munkáról. Vizsgálódásuk eredményeit először az egyházon belül értékelik, azután dönti el a püspöki konferencia, hogy mi kerüljön nyilvánosságra. Kétségkívül hiba volt, hogy az elnökség és a közgyűlés nem szabta meg a bizottsági munka korlátáit, de így is az lett volna az általános gyakorlatnak megfelelő, ha először az elnökséggel kommunikálnak, és a közgyűlés elé csak szóbeli, elvi beszámoló kerül. Ismeretes, hogy az evangélikus egyház - a lelkészi kar pedig különösen - át van szőve rokoni kapcsolatokkal. Máris felébredt a gyanú, hogy a tűz közelében - értsd: a tényfeltáró bizottság közelében - lévők úgy tudják majd manipulálni az adathalmaz nyilvánosságra kerülését, hogy az védelmet nyújtson saját felmenőik számára. Ehhez nem kell kommentár. Nem volt szerencsés - persze ez is utólagos okoskodás -, hogy a bizottság megalakítására rámozdult egy egyházi egyesület néhány vezetője. Olyannyira, hogy egy református püspök úgy nyilatkozott: jellemző, hogy az evangélikus egyházban egy egyesület vállalta a múlt tisztázásának a terhét. Konferenciát is rendeztek, könyvet is kiadtak az ügyben. Ebben a túlbuzgóságban tetten érhető a kompetencia kisajátításának a törekvése - illetékességgel egyikünk sem rendelkezik, kizárólag a választott egyházi testületek. Egy francia tábornokot Napóleon bukása után kérdőre vont a barátja, hogy miként állíthatja össze ő a kompromittáltak listáját, hiszen a császár bizalmasa volt. „Éppen azért - hangzott a válasz -, mert ha más állítaná össze, én lennék az első a listán.” A túlbuzgóság mindig gyanút kelt. Változatlanul a tényfeltárás, a tisztázás híve vagyok. De ha ez a jogi, erkölcsi, emberi stb. szempontok figyelmen kívül hagyásával történik, akkor nem megújuláshoz, hanem egyrészt egyházi polgár- háborúhoz, másrészt az egyház lejáratásához vezet. Azért kell erőteljesen fogalmazni, hogy megállítsunk egy rossz folyamatot, természetesen továbbra is igényelve a józan történelmi munkát. De a tényfeltárás nem lehet az egyházpolitika mai eszköze. Ilyen törekvés is felismerhető az első jelentésben. A bizottság nem a politika, hanem a történelem tudománykörébe tartozó feladatot kapott. Az egyház megharcolt egysége érték. Megharcoltuk a rendszervál- • tozáskor, megharcoltuk az elmúlt másfél évtized sorsfordító eseményeiben, többek között a zsinati csatákban. Bizonyára hibákat is követett el az elmúlt két évtized egyházkormányzása, de - sokféle véleménynek helyet adva a demokratizmus, a pluralizmus jegyében - megőrizte az egyház egységét. Drága kincs ez, amelyet előszeretettel veszélyeztetnek a véleményük kisebbségi voltába belenyugodni nehezen képes, küldetéstudattal rendelkező atyafiak Az „ügynökügy” is csábít a levitézlett kisebbségi radikalizmus felélesztésére, a közhangulat hiszterizálására. A józan többség ellenáll ennek Nem engedve hitéből, elvi-erkölcsi alapjaiból, felelős szeretettel féltve őrzi az egyházi múlt és jelen értékeit. Ezt tükrözik lapunk legutóbbi számában e tárgyban megjelent írások, elsősorban a budavári gyülekezet nyilatkozata, amely szellemiségében iránymutató. ■ Frenkl Róbert A témával kapcsolatos további írások a 10. oldalon. A megharcolt egység értéke
