Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-01-15 / 3. szám

io 4S& 2006. január 15. KRÓNIKA ‘Evangélikus ÉletS Iskolaügy és politika December 19-én a Magyar Országgyűlés elfogadta a 2006. évi költségvetést. A végszavazás előtt bekerült a büdzsébe az a módosítás is, mely három kiegészítő normatívát garantált az egyházi oktatási intézmények részére: a kistelepülésit és a bejáróit alanyi jogon, illetve a kistérsé­git társulás esetén. December 16-án az egyházi oktatási intézmények tüntetést szerveztek Buda­pesten, a Felvonulási téren, követelve az önkormányzati intézményekkel azonos támogatást, a diszkrimináció megszün­tetését. December 18-án nyilatkoztam a Ma­gyar Távirati Irodának a helyzetről há­rom pontban: „Egyházunk következete­sen képviseli a többi történelmi egyház­zal együtt azt az elvet, mely szerint az egyházi oktatási intézményeket az ön- kormányzatiakkal azonos támogatás il­leti meg. Nem értek egyet a tüntetés módszerével, különösen helytelenítem iskolai tanulókat, gyerekeket tüntetni vinni. Sajnálom, hogy a média követke­zetesen általában egyházi iskolákról ír, az evangélikus iskolák nem érintettek a tiltakozás ezen formájában.” Ez a harmadik megállapításom tény­szerűen annyiban téves volt, hogy kide­rült: hét iskolánk részt vett a tüntetésen. Árnyaltabban kellett volna kifejeznem, hogy a katolikus iskolák szülői munka­közössége szervezte az akciót. De annyi­ra idegenkedtem mások bírálatától, hogy végül téves állítást fogalmaztam meg. Ezúton is elnézést kérek érte. Nem mentségem, egyszerűen tény, hogy semmilyen információm nem volt előzetesen, ami ahhoz képest érdekes, hogy bármilyen szerény gond adódik egy iskolában, értesítenek. Kétségtelen az is, hogy a tavalyi tüntetéskor egyházi elnök­ségünk úgy döntött, az iskolákra bízzuk a részvételt. Nem támogatjuk, de nem is tiltjuk. Az iskolák tehát az idén is jogosan döntöttek önállóan. Nem kívántam az ehhez való jogukat kétségbe vonni. Lehet, hogy naiv voltam, amikor úgy véltem, hogy az állam és egyház közötti permanens és mégiscsak reményt keltő tárgyalásokról informálódva a szerve­zők lefújják az akciót. Nem így történt. Azt a csacsiságot - Antall Józsefet idéz­ve - rögtön kizárhatjuk, hogy elhatáro­lódtam a testvéregyházaktól. A fordí­tottja az igaz: megerősítettem együtt­működésünket. A tüntetés módszerétől határolódtam el. Egyébként meggyőző­désem, hogy ezzel kapcsolatban általá­ban így gondolkodnak - egy-két kivétel­lel - az egyházi vezetők. Úgy vélem, az eddigiek is indokolják, hogy ismételten foglalkozzunk az alapve­tő kérdéssel, az egyházi iskolák finanszí­rozásával. Előtte még megemlítem, hogy nyilatkozatom számos támogató és szá­mos elítélő reflexiót váltott ki, ami önma­gában is jelzi, hogy talán nem csak és nem elsősorban arról van szó, amiről szó van. A kritikusok közül egy telefonálót emelek ki, aki minden indulat nélkül, kulturáltan, de nagyon határozottan közölte velem, hogy nem ért egyet a nyilatkozatommal. Érveimre ugyancsak udvariasan megismételte, hogy nem ért egyet velem, de nem is kíván eszmecse­rét folytatni. A támogatók közül egy lelkész levelé­ből idézek: „Tisztelt Felügyelő Úr! Ma került elém felügyelő úr nyilatkozata a múlt pénteki »gyerek-ifjúsági« tüntetésről, amelyet az egyházak iskolái rendeztek... Az állásfoglalásért fogadja őszinte köszöne- temet... Amikor az egyházi iskoláért harcoltak a mi egyházunk vezetői és papjai, akkor az volt a fő szempont, hogy hívő, Krisztus kegyelmét és Szeretetét hordozó fiatalokat akarunk nevelni, evangélikus öntudattal és emberbaráti felké­szültséggel. Ehelyett transzparensekkel felvo­nuló diákjaink hirdetik a mai iskoláink szelle­miségét. .. Sajnálom, hogy idejét ilyen gondolatokkal foglaltam le, de szerettem volna örömömet kife­jezni afelett, hogy felügyelő úr észrevett és bátran véleményt formált egy elhibázott lépésről..." Miután nyilatkozatom tényszerű téve­dése a visszajelzések szerint bizonyos zavart keltett iskoláinkban, december 20-án az alábbi rövid levelet küldtem a középiskolák vezetőinek: „Kedves Igazgató Úr/Nő! Ezúton tájékoztatom arról, hogy 2005. decem­ber 16-án délután telefonon nyilatkoztam az MTI munkatársának. Nyilatkozatomfő elemei:- Következetesen képviseljük - történelmi egyházak - az elvet, hogy az egyházi iskolák tanulóit az önkormányzati iskolák tanulóval azonos támogatás illeti meg.- Nem helyeslem a tüntetés módszerét, kü­lönösen nem gyermekek utcára vitelét, különö­sen nem pénzért hadakozva.- Az »egyházi iskolák« kifejezés túl általá­nos, az evangélikus oldal nem kezdeményezően és nem meghatározóan szerepelt. Nem kívántam közvetlenül utalni arra, mi­lyen mechanizmusok vezettek a tüntetéshez. Semmiképpen sem akartam ítélkezni, de feltét­lenül elhatárolódni a módszertől. Iskoláink - szülők, pedagógusok - szabadon döntöttek részvételükről. Hivatalos egyházi, testületi ál­láspont nem volt. Magam személyes véleményt fogalmaztam meg. Az amoralitás nem jogosít fel, nemes cél érdekében sem, amoralitásra. Fel­fogásom szerint gyermekeket tüntetni vinni amorális. Kérem, vizsgáljákfelül álláspontjukat a jövőt illetően. Ártatlanul bebörtönzött egyházi szemé­lyiségért, vélem, tüntethetünk, de pénzért...?!” Ezek után nézzük meg, hogy is állunk. A lelkiismereti és vallásszabadságról intéz­kedő 1990. évi IV. törvény fogalmazta meg az esélyegyenlőség és a szektor- semlegesség elvét. Eszerint az egyházi intézményeket - oktatási, karitatív stb. - az állami, önkormányzati intézmények­kel azonos támogatás illeti meg. E tör­vény szellemisége határozta azután meg az egyházakkal később kötött egyezmé­nyeket is. De ez a törvény, melyet még a demokratikus átalakulás előtti utolsó parlament hozott, és a Németh-kor- mány, illetve kultuszminisztere, Glatz Fe­renc terjesztett be, a meghatározó. A tör­vény értékét, erejét mutatja, hogy azóta sem módosították, jól működik. Messze vezetne annak vitája, sikerült volna-e a többpártrendszerben ilyen jó törvényt elfogadni egyházügyben. Szokták hangsúlyozni, hogy az egy­házi iskolákba is adófizető polgárok gyerekei járnak, ezért is jár nekik az azo­nos támogatás. Ez morálisan jó érv, jogi­lag kevésbé. A demokratikus állam úgy működik, hogy a népképviseleti alápon felálló Országgyűlés diszponál az adó­bevételek felhasználásáról, nem közvet­lenül az adófizetők. Az egyházi oktatási intézmények fi­nanszírozásában két szélső álláspont lé­tezik. Az egyik a jelenleg érvényben lé­vő, amely szerint az állami finanszírozás százszázalékos. Persze ez sem teljesen igaz, mert az épületek karbantartására, felújítására semmilyen normatíva nem nyújt fedezetet. Ezt az egyházaknak sa­ját forrásaikból kell fedezniük, ami je­lentős teher - hiszen főként öreg épüle­tekről van szó -, illetve pályázatokon próbálnak segítséghez jutni. Ezekből azonban gyakran kizárják az egyházi in­tézményeket. A másik véglet szerint az egyházak annyi iskolát tarthatnak fenn, amennyit akarnak, de nekik kell gondoskodniuk a finanszírozásról. A rendszerváltozáskor liberális köröktől lehetett ezt a felfogást hallani, amely legfeljebb egy teljes körű reprivatizáció esetén lehetett volna tár­gyalási alap. Azt végül mindenki elfo­gadta, hogy az államtól átvállalt, a köz­jót szolgáló egyházi tevékenység esetén megilleti az egyházi intézményeket a normatív támogatás. A probléma kez­dettől fogva abból adódik, hogy a nor­matíva - tárgyilagos becslés szerint - legfeljebb a költségek hatvan százalékát fedezi. Ezért vált létkérdéssé az úgyneve­zett kiegészítő támogatás, melyet az is­kolafenntartó önkormányzatok nyújta­nak intézményeiknek, hogy azok egyál­talán működni tudjanak. Különböző cí­meken az állam is invesztál a közokta­tásba további összegeket. Az említett 1990. évi IV. törvény értel­mében ezek a kiegészítő támogatások is megilletik az egyházakat. Az eredeti el­képzelés szerint az önkormányzatok közoktatási megállapodást kötöttek vol­na az egyházakkal, mely szerint a terüle­tükön működő egyházi intézmények­nek is - hiszen ezek is ott élő magyar ál­lampolgárok gyerekeit tanítják - meg­adják a kiegészítő támogatást. Kétségkí­vül ez lenne az igazságos rendszer, ez azonban mindkét fél fenntartásai miatt végül nem jött létre, belépett a második variáció. Az állam kötött közoktatási megálla­podást az egyházakkal, vállalva, hogy évenkénti elszámolás alapján biztosítja azt az összeget, amelyet az önkormány­zati iskolák kiegészítésül kap'tak. Ez ter­mészetesen olykor bonyolult számítá­sokat és átlagolást jelent, de mégiscsak kezelhető. Viták általában két okból ke­letkeznek. Objektiven a közoktatás fi­nanszírozásának a gyakori változásai miatt; szubjektiven pedig akkor, amikor megcsappan a bizalom az oktatási tárca és az egyházak szakértői között. Az utóbbi időben mindkét tényező fennállt. Az egyházi szakértők úgy vélték, hogy a tárca a finanszírozás változásai kapcsán hátrányos helyzetbe hozza az egyháza­kat, illetve kifogásolták a tárgyalások stí­lusát is: inkább diktátum volt, mint egyeztetés. A miniszter viszont több­ször is úgy nyilatkozott, hogy a finanszí­rozás változása szűkíti az egyházak tá­mogatását, de az még így is meghaladja majd az önkormányzati intézményekét. Az igazi gond persze - a bizalomhi­ány mellett - a közoktatás alulfinanszí­rozottsága, mely a gyerekszám csökke­nése miatt főleg a szerényebb tanulói létszámmal működő intézményekben válhat kritikussá, a fejkvótarendszer kö­vetkeztében. Ha kevesebb a gyerek, ak­kor is éppúgy kell világítani, fűteni stb., és a tanárok létszáma sem csökkenthető arányosan. Két kis kitérő. A finanszírozás kedve­zőtlen változására példa az 1300 fo- rint/fő testkulturális normatíva kikerü­lése a kötelező normatívák közül. Ez azt jelenti, hogy az iskolai sportélet alapját képező összeget vagy megadja erre a cél­ra az önkormányzat, illetve az iskolave­zetés, vagy nem. Nem kell szakember­nek lenni annak megértéséhez, hogy mi­lyen károkat okozhat a tanuló ifjúság harmonikus fejlődésében a sportélet hi­ánya - akkor, amikor amúgy is szinte megállíthatatlanul terjed az inaktivitás, ennek minden káros következményével. De hát a testnevelést szívügyüknek te- kintők érdekérvényesítő képessége nem is hasonlítható az egyházakéhoz. (Amúgy a hazai polgárosodás folyamatában a testnevelés is az egyházi iskolákban je­lent meg először. Az 1840-es években a liberális újságíró Kossuth Lajos követelte, hogy az egyháziakhoz hasonlóan az ál­lami iskolákban is legyen testnevelés.) A felejthetetlen 1989-es évben, a Fasor indításán munkálkodva egyházi delegá­ció utazott Genfbe, kérve a Lutheránus Világszövetség támogatását az iskola új­raindításához. Harmati Béla püspök, Gya- pay Gábor igazgató, Szemerei Zoltán gazda­sági igazgató és magam alkottuk a kül­döttséget. Sikerrel jártunk. Tárgyalópart­nereink elmondták, hogy persze segítik az újraindítást, de egyúttal meg is kérdez­ték: mi lesz a további működési költsé­gekkel? Könnyedén, mosolyogva vála­szoltuk: óh, az már nem gond, a gyüleke­zetek biztosítják. Az első évben - ekkor volt a legnagyobb az eufória - tízmillió volt a működési költség, és hárommillió jött össze mint céladomány. Be kellett látnom, volt alapja azon lelkészek aggo­dalmainak, akik attól tartottak, hogy az egyház nem lesz képes egyedül fenntar­tani az iskolát. Egy iskolát. Rövid távon a bizalom helyreállítása és a korrekt partneri viszony kialakítása, az egyházi iskolák törvény által előírt fi­nanszírozása a feladat. Hosszú távon, bízva egy reális normatív finanszírozás létrejöttében - no meg az egyház anyagi erősödésében is -, el kell jutni oda, hogy az egyház iskolafenntartó szerepe az anyagiak terén is megnyilvánuljon. Mindez realitás, amely kezelhető. Túl­politizált közéletünk miatt, különösen a választások közeledtével, válnak jó ügyek is a politika eszközévé - ilyen a tüntetés is - és szinte kezelhetetlenné. Jogállamban végső eszköz lehet a tünte­tés, de számos egyéb hatékonyabb ér­dekérvényesítő eszköz áll rendelkezésre. Sajnálatos, hogy a csaknem fél évszáza­dos diktatúra tapasztalatai sem elegen­dők ahhoz, hogy mindenki megértse, hová vezet, ha az egyházat a politika eszközévé, játékszerévé alacsonyítjuk le. Akkor is így van ez, ha egy úgymond egyházbarát politika vélt vagy valós tá­mogatásáról van szó. Szép pályát befu­tott lelkész barátom kérdezte: valóban úgy gondolom-e, hogy nincs különbség az egykori diakóniai teológia rombolása és aközött, ha ma az egyház teológiailag is egy keresztény politikai eszmeáramla­tot, ezt képviselő pártot támogat? Bizo­nyára sok különbség fedezhető fel, de a lényeg sajnos azonos - válaszoltam. Az egyház küldetése, hogy Jézus Krisztus­hoz, ne pedig politikai pártokhoz vezesse az embereket. Ne a hatalomtól, a világ erőitől várja a megoldást, hanem az evan­gélium értékeit közvetítse. Természete­sen minden egyháztag és egyházi vezető személyes ügye politikai meggyőződése, mely nem következik evidens módon hi­téből. Mint ahogy az ateisták között is mindkét oldal hívei megtalálhatók. Az evangélikus iskolák mindig nyi­tott, befogadó szellemiségükről, az au­tonóm személyiségek neveléséről voltak híresek. Reménység szerint az Úristen­hez kötődő autonóm személyiségekről. ■ Frenkl Róbert országos felügyelő ISTENTISZTELETI REND j 2006. január 15. Vízkereszt ünnepe után 2. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: Jn 2,1-11; Rám 12,6-16. Alapige: 2MÓZ 33,17b—23. Énekek: 336., 437. 1., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Bence Imre; du. fél 6. (ökumenikus imahét); II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. (úrv.) D. Szebik Imre; 11., Modori u. 6. de. 3/4 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. (összegyülekezés napja) id. Aradi András; du. 4. (vecsemye) Donáth László; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Hokker Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; de. 11. (úrv.) Cselovszky Ferenc; du. 6. (ifjúsági) Hámori Péter; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Muntag Andorné; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; Kerepesi út 69. de. 8. Tamásy Tamásné; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Joób Máté; de. 11. (úrv.) Joób Máté; du. 6. (vespera) Petri Gábor; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Petri Gábor; Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) Barthel-Rúzsa Zsolt; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Bence Imre; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Bácskai Károly; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Juhos u. 28. (kistemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. (családi) Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Eszlényi Ákos; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Eszlényi Ákos; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Wiszkidenszky András; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. ír. Wiszkidenszky András; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIIL, Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. to. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza; Budakeszi (református templom) de. fél 9. (úrv.) Zsugyel Koméi. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa Az utolsó szó „okán” Hogy Frenkl Róbert nyilatkozata élénkebb visszhangot váltott ki egyházunkban, mint maga a december 16-i demonstráció, azon nincs mit csodálkozni. Olvasóink között azon­ban bizonyára akadnak, akik nem egészen ér­tik, hogy lapunk - a vita lezárásaként - miért az országos felügyelő számára biztosít ismét lehetőséget „bizonyítványa megmagyarázásá­ra”. Ismét, hiszen az eseményt, illetőleg ominó­zus nyilatkozatát ismertető számunkban már módjában állt kommentálni a szavait. Nos, vé­leményének bővebb kifejtésére a lehetőséget ki­vételesen nem a főszerkesztő, hanem a történe­tesen múlt hét csütörtökön ülésező szerkesztő- bizottság szavazta meg, amelynek tagjait dr. Frenkl sikerrel győzte meg ennek szükségessé­géről. Ebbéli igyekezetét - néhány megszorí­tással - e sorok írója is támogatta... Szinte hallom az olvasói kérdést: „Most akkor kinek a pártján áll a főszerkesz­tő?” Rossz hírem van a gondolkodni kizáró­lag „pártokban" meg „oldalakban" tudók szá­mára. Én annak ellenére támogattam a fenti írás megjelentetését, hogy a konkrét kér­désben (tudniillik a demonstráció célját és az abban való evangélikus részvétel megítélését illetően) nem tudok egyetérteni dr. Frenk Ró- berttel. Elárulom, nem ez az első eset, hogy írásainak egynémely kitételében - magánem­berként - szögesen eltér véleményem az övé­től. De miért kellene száműzni az Evangéli­kus Elet hasábjairól a főszerkesztőétől eltérő véleményt, amikor az - miként ebben az ügy­ben is - többekével megegyezik?! Nem, a heti­lapunkba való publikálásnak természetesen nem ez a kritériuma. Dr. Frenkl Róbert tizenhét éve (!) a Magyar- országi Evangélikus Egyház legfőbb világi veze­tője. Nem mellékesen tagja az Evangélikus Elet szerkesztőbizottságának, amelynek az összeté­teléről a sajtóbizottság határozott. Szögezzük le: bár ő maga erre sohasem apellált, önmagá­ban e két körülmény is elégséges lenne ahhoz, hogy írásait az egyház hetilapjában minden to­vábbi nélkül közölje a főszerkesztő. (Ez ellen vé­tót csak testületileg emelhetne a szerkesztő-, il­letőleg a sajtóbizottság, de mindeddig egyik tes­tület sem emelt, és tudtommal az elnökség sem szólította fel „publikációs önmérsékletre” az or­szágos felügyelőt.) „Minden további nélkül” azonban Frenkl Róbert írásai sem kerülnek nyomdába. Am sokakkal ellentétben éppen ő az, aki ha olykor vitatja is, de soha nem mu­lasztja el megköszönni a szerkesztői, olvasó- szerkesztői, korrektori észrevételeket, javaslato­kat. Márpedig megkockáztatom, hogy Frenkl Róbert nemcsak termékenységének köszönhető­en a legolvasottabb szerzője lapunknak Hanem mert gondolatai gyakran provokatívak, vitára ingerlők Szerkesztőként éppen az a szomorúsá­gom, hogy kevesen vitatják Mármint a gondo­latait. Mert aki mégis tollat ragad, az többnyi­re nem a gondolatait, hanem Frenkl Róbert személyét támadja. De azokkal sem tudok egyetérteni, akik - miként a mostani ügyben - egyházunk meg­osztásának veszélyét vizionálva próbálnak gá­tat szabni lapunkban a véleménykülönbségek artikulálásának Alighanem Poós László­nak van igaza, aki presbitertársának a leg­utóbbi számunkban közölt nyílt levelére rea­gálva (a lapzárta után érkezett válasz in­ternetes kiadásunkban olvasható) azt ír­ja, hogy „világos beszédre és állásfoglalásra van szükség”. Miért ne fogalmazódhatnának meg társadal­mi, (egyházjpolitikai vagy akár teológiai kérdé­sekben markánsan eltérő vélemények egyházun­kon belül is? A „világ marakodó fiaitól" való kü­lönbözőségünknek - véleményem szerint - nem a (részlet)kérdésekben való színlelt egységben kell megmutatkoznia. Sokkal inkább abban, hogy mi, keresztények a viták, a szellemi konfrontáci­ók során - és után is! - képesek vagyunk Krisz­tus testének tagjai maradni és vitapartnereinket is annak tekinteni. Ahogy az apostol kéri, Káro- li Gáspár fordítása szerint így: „Teljes alázatos­sággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszen­vedvén egymást szeretetben...” (Ef 4,2) ■ T. Pintér Károly főszerkesztő ■ J * t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents