Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-05-14 / 20. szám
‘Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2006. május 14. ti* 5 Bemutató az Evangélium Színházban Május első péntekén mutatta be a Magyar Örökség Díjjal kitüntetett Evangélium Színház Hubay Miklós Egy faun éjszakája, avagy Hová lett a Rózsa Lelke? című tragédiáját Udvaros Béla rendezésében. Az előadásról lapunk egy későbbi számában írunk. További előadások: május 28. (vasárnap) - 16 óra; május 13., 20., 27. (szombat) - 13 óra; június 4., pünkösdvasárnap - 19 óra; június 5., pünkösdhétfő' - 13 óra. jegyárusítás mindennap az 1/250-5338-as telefonszámon, illetve hétfő, szerda, péntek délután 14-18 óra között a Duna Palota portáján (telefonszám: 1/235-5500). Helyárak: 1800, 1400, 1200 forint. A Jézust követő asszony és két férfi Tévedés ne essék, Abel Ferrara Mária Magdolna (Maiy) című filmje nem a magdalai Máriáról szól. E hazánkban húsvétkor bemutatott műből nem tudunk meg többet a bibliai személyről, mint amit a Szentírás egyszeri, felületes ismerője: Mária Magdolna a Jézushoz legközelebb álló asszony azok közül, kiket név szerint számon tartott. A nő, akiből hét ördög ment ki, aki nem találja a holttestet a nyitott sírban, akinek Jézus először jelent meg kereszthalála után, hogy feltámadásának hírvivőjévé tegye. Ezt a mitikus női alakot választotta Ferrara közvetítőnek főszereplői és Isten között. Elgondolkodtató, bátor vállalkozás. Ha mást nem is, azt az újdonságot biztosan közvetíti, hogy egy igazán fontos nő is volt Jézus közvetlen közelében édesanyja, Mária, kedves tanítványa, János és a nagyon emberi Péter mellett. A magdalai Mária az összekötő kapocs Ferrara filmjének három főhőse között. Egy híres, sikeres filmszínésznő, aki Mária Magdolna megformálása után többé képtelen elszakadni a szerepétől. Egy híres, televíziós médiaszemélyiség, akinek vallási talkshow-ja nézettségi rekordokat dönt, mégis csak egy családi tragédia tudja őt a transzcendencia felé terelni. Egy híres, elbizakodott filmrendező, aki a végsőkig tiltakozik, hogy a saját alkotásában oly egyértelműen megmutatkozó hitét komolyan vegye. Hárman egy időben járják lelki zarándokújukat ébredező személyes hitüktől hajtva, mely a legkülönbözőbb okokból, ám egyformán megkerülhetetlenül kényszeríti őket bizonyos kérdések tisztázására. Hol van a hit helye a modem felhőkarcolók metropolisaiban, a blikkfangos médiával elárasztott világban, melyben a felszínes sztárkultusz és a divat diktál? Vasárnapi istentiszteleteken? Sátoros ünnepeken? Ne adj’ isten, a hétköznapokban? Juliette Binoche, a franciák királynőként tisztelt színésznője alakítja a magdalai Máriát megformáló színésznőt. Filmet látunk a filmben, ahol a színész színészt alakít. Marie - nem véletlenül hallgat Mária névre a színésznő is - a forgatás során szerepe segítségével újjászületik, és képtelen visszatérni semmitmondó, anyagias, sikerorientált életébe. Ezért úgy dönt, Jemzsálembe megy, környezetét is új lelkivilágához igazítja, nehogy egy kósza felhőkarcoló kizökkenthesse éppen megtalált lelki békéjéből. Története az amerikai szupersztár naiv-romantikus megtéréstörténete, menekülés a manhattani Szodomából, a kulisszák Gomorájából. Ferrara történetének e szála minden valószínűség szerint hitelesebb maradt volna, ha nem Binoche-t választja az élete ürességére ébredő színésznő szerepére. Binoche azon kevés Oscar-díjas topszínésznők egyike, akit Hollywoodnak sem sikerült kifordítania önmagából. Igaz, európaiként biztonságos távolságból szemlélheti a vörös szőnyegen korzózó, Chanel szemüveges, életfogytiglani alakformálókat. A mély érzésű keresztény színésznővel nem tűnik nehéz feladatnak a megtért bűnös ábrázolása, ám éppen emiatt nem válik története súlyossá. Ez esetben Sharon Stone inkább hozott volna katarzist... A szent felé törekvő háromság második pillére a zseniális fekete színész, Forest Whitaker által játszott médiaguru, aki az emberiség leggyakoribb hit felé fordító érzésével birkózik: marcangoló bűntudatával. O, aki mindenórás terhes feleségét egyedül hagyva kerget sikert és nőket, hajszál híján veszíti el szeretteit. Mióta világ a világ, a bűntudatra ébredés, a marcangoló lelkiismeret vagy a halálba, vagy az Istenhez kerget bennünket. Ferrara itt sem mond újat, s különösebben megrendítőt sem mutat. Harmadikként a filmbeli film arrogáns és visszataszító rendezőjét (Matthew Modine) láthatjuk, aki feltehetőleg nagyot alkot - bár ezt sem fejti ki a Ferrara- fáma -, hiszen filmje felforgatja színésznője életét, és embertömeg tüntet a premieren. Ő azonban mindent megtesz azért, hogy távol tartsa magától az érintettség látszatát. Igazi művész: tudat alatt alkot. Igazi művész: fel kell ismernie. A felismerés mégis a semmiből, villámcsapásként következik, és a néző értetlenül ráncolja homlokát, látva a karakter megtörését. Ezen a ponton már-már giccsbe hajlik a történet, a hitről szóló filmek legnagyobb csapdájába, amikor újra a filmbeli film Jeruzsálemében találjuk magunkat. A filmbeli valóság és fikció efféle keveredése nemhogy kizökkent, inkább arra segít, hogy elszakadva a film sutaságukban is emberi történeteitől, saját magunkba nézzünk, s magunktól kérdezzük újra és újra: most akkor hogy is van? Honnan fakad a hitünk, és mire is való, ha egyáltalán? Abel Ferrara művét hagyni kell hatni. Minél idegenebb a zsúfolt, nagyvilági város zajában megbúvó kápolna feszületé előtt zokogó médiaguru, a mobilon élő televízióadásba kapcsolt, Jeruzsálem köveit rovó megtért filmsztár és a visszataszító filmrendező Jézus szerepében, annál inkább rágjuk magunkat saját hitünk mibenlétén. Ferrara szembesít, önigazolásra szólít. A filmen kommunikált giccs, üresség, megannyi művészkedés mögött szinte látjuk gúnyos félmosolyát: ha veled ez nem így, bárhogyan, de nem így, akkor hogyan? Felelj! Akkor hogyan? ■ DeMi Díjkiosztó délen A Déli Evangélikus Egyházkerület közgyűlése két pályázatot hirdetett 2005 novemberében. Az egyik alternatív istentiszteleti formák építőköveinek megalkotására hívott fel, melyek az istentisztelet hagyományos elemeinek megőrzése mellett segítenek abban, hogy lefordítsuk, érthetővé tegyük az istentisztelet eseményét a mai ember számára. 1. helyezés: az EHE hallgatói munkaközössége; 2. helyezés (megosztott): Cserháti Sándor és Szabó András (Szeged), illetve a Tamás-mise csapata (Budapest). A másik pályázat egyházunk zenei életének gazdagítását tűzte ki célul. Lehetőséget adott arra, hogy különböző lelkiségi, kegyességi irányokból érkező megfogalmazások napvilágot lássanak, melyek nemcsak újszerűségükkel, de tartalmukkal, mondanivalójukkal is gazdagíthatják közösségi alkalmainkat. 1. helyezés (megosztott): Hangraforgó együttes (Győr), illetve Szoukup Gergely (Budapest); 2. helyezés (megosztott): Csorba István és Kertész Eszter (Budapest), illetve Győri Katalin Dorottya (szöveg) és Győri Gábor Dávid (zene) (Budapest); 3. helyezés (megosztott): Füller Tímea (Tengelic), illetve Laszli Beáta, Botba Márta és Kovács Viktor (Budapest). Különdíjat kapott Pataki Judit és Győri Dávid (Budapest), az EHE teológiai szakfordító szemináriuma (Budapest) és Deméné Smidéliusz Katalin (Nagykanizsa). Teológushallgatók szolgálata Korálénekverseny másodszor Az Alberti Evangélikus Általános Iskola második alkalommal rendezett április 29-én énekversenyt evangélikus iskolások számára. A verseny nem titkolt célja a koráloknak, evangélikus éréke Könyvünk gyönyörű dr;':, r:. ■ > erősítése volt. Mindé vei ’badon választott és eg voiált adott elő. A harmincegy résztvevővel zajlott versengés a következő eredménnyel zárult. Kiemelt arany minősítést kapott: Balás Eszter (Deák téri gimnázium), Csepregi János (Deák téri gimnázium), Iker Borbála (Alberti). Arany minősítést kapott: Kiss Nikolett (Alberti), Délkuti Ágnes (Alberti), Miklós Ildikó (Győr), Rusznyák Kitti (Kőszeg). Ezüst minősítést kapott: Sznopka Ivett (Alberti), Kaiser Kitti (Alberti), Jansik Réka (Deák téri gimnázium), Iker Márta (Alberti), Mályi Ambrus (Deák téri gimnázium), Szilas Benjámin (Sopron), Békési Kitti (Alberti). ■ Somogyi Veronika „Nem szeretem a háttérzenét...” Interjú Gryllus Dániellel ► „Múlt héten egy barátom elképedve kérdezte meg a Marczibányi téri Kaláka-koncert után: »Hogy az ördögbe tudtok ennyi szöveget megjegyezni?« Ilyenkor általában az a válasz, hogy odafigyelés, tréning és rutin kérdése a dolog. De hát nem csak erről és főleg nem erről van szó...” - mondja Gtyllus Dániel, a Kaláka együttes alapító tagja, miközben az interjúhoz készülődünk. A zenészt Cantate vasárnapjának apropójából éneklésről-zené- lésről kérdeztem.- Mi tehát a helyes válasz a barátja által feltett kérdésre?- Azért tudjuk megjegyezni a sok szöveget, mert tudunk hozzá dallamot is. Dallamot, amely hordozza, tagolja, agyunkba vési a szöveget. Sokszor előfordult már, hogy egy verset próbáltunk felidézni, és elakadtunk valahol. Ha viszont ismerünk hozzá dallamot, köny- nyebben tudjuk folytatni.- De ugye énekelni nem azért szokott az ember, mert így könnyebben jegyzi meg a szövegeket?- Nem bizony. Hanem mert énekelni jó. A gyerekek halandzsaszövegeket is szívesen énekelnek. Vannak, akik olyan nyelven szeretnek dalolni, amelyen nem beszélnek.-Ön és a zenekar többi tagja miként került közel az énekléshez?- Kodály Zoltán koncepciója szerint tanító ének-zenei általános iskolába jártam, a híres Lorántffy utcaiba. A Kaláka alapítói és mai tagjai mind oda jártak. Innen van közös zenei anyanyelvűnk. Barátom, aki nem zenei tagozatú osztályba járt, mesélte: mindig irigykedve hallgatta, hogy hazafelé menet több szólamban szolmizálva énekelünk. Nemhogy untuk volna már az éneklést - pedig mindennap volt énekóra, másnaponta karének, hangszeroktatás, kamarazenélés is hetente többször-, hanem énekeltünk a „kötelezőn” túl is.- Önöknek tehát örömforrás volt az éneklés. Vajon az-e manapság, a mai gyerekek számára is?- Japánban mesélték, hogy a gyerekeknek régebben büntetésként szabták ki, hogy a fal felé fordulva kellett állniuk, és énekelniük kellett. Ma már persze egész más ott a helyzet, nagyon fejlett a kóruskultúra. Néhány éve egy japán turné alatt megbetegedtem, és egész nap a szállodában maradtam. Az egyik tv-csa- tomán több órán át kórusversenyt közvetítettek. Többek között Kodály- és Bárdos-kórusokat is énekeltek a japán gyerekek. Lehetséges lenne ez ma Bartók és Kodály hazájában? Költői a kérdés, nyilván szó sem lehetne róla, hiszen rontaná a szent nézettségi mutatót. Ahogy sajna az iskolai énekoktatás is visszaszorult, a zeneiskolák is a fennmaradásuk miatt aggódnak.- Másképp olvassa-e jmészfüllel" a Szentírást?- Nem hiszem. Talán azokat a részeket kicsit másképp, amelyekből ének született: a Pál-leveleket, a Hegyi beszéd részleteit és azt a tizenöt zsoltárt, amelyet Su- monyi Zoltánnal feldolgoztunk, hisz azokhoz más élmények is fűznek. Olyan dolgok is eszembe jutnak róluk, melyek egy „átlag” bibliaolvasónak nem, és nekem sem, ha más részleteket olvasok.- A lemezfelvételek - például a Pál apostol levelei - milyen hatással vannak Önökre?- Egy ilyen dalsorozat megírása bizony megmozgatja az embert. Valami módon „belülre” akar kerülni. Közelebb, például ez esetben Pál apostolnak az általa elképzelt egyéniségéhez, életéhez, működési területének a muzsikájához - még ha ez a muzsika nem is ókori, legfeljebb archaikus. De ez az alkotói folyamatra vonatkozik. A felvétel más, az precíz munka; az ember a tisztaságra, a szöveg érthetőségére figyel, a mondandóját nem akkor találja ki. Ott inkább elfáradunk. Megint újabb állomás, amikor szembesülünk a kész felvétellel, amikor lehallgatjuk; főleg ha ez néhány nap elteltével történik meg. Akkor a hatása alá kerülünk, még ha belülről ismerjük is minden kis részletét.- Egy-egy „bibiiás" koncert végére éreznek-e valami változást a közönségen?- Nem „csak” a közönségen, magunkon is. Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt, a Pál apostol bemutatóján az utolsó tétel, Pál imája vége felé furcsa érzés fogott el: mintha kevésbé hatott volna rám a gravitáció. Gondoltam, ez a bemutató izgalma és a kemény feladat teljesítése feletti megkönnyebbülés. A második előadásnál már tudtam, hogy másról van szó. így a kétszázadik előadás körül pedig már szinte úgy várom ezt a hatást, mint ahogy a kábítószeres várhatja az anyag szétáradását. Többen megerősítettek a közönségben ülők közül, hogy ez nem egyedül az én érzésem.- Mit jelent az Ön számára a zene, ezen belül is az egyházi zene?- Szeretném elkerülni a kérdésre adható kötelező közhelyválaszokat, hiszen mit mondhat az a muzsikus, akinek a zene és környéke harminchét éve gyakorlatilag a hivatásává lett? Inkább a befogadó oldaláról közelítenék. Én bizony kevesebb zenét hallgatok az átlagosnál. Nem szeretem a háttérzenét; vagy odafigyelek rá, vagy inkább ne szóljon. Koncert előtt is mindig kérem, hogy ne szóljon a zene, majd csak ha mi játszunk. Zajkulisszává degradáljuk a muzsikát. Szerencsére a templomi zene még nem tart itt, nem „orgonálják alá” a prédikációt, és az ének sem felvételről szól, hogy a gyülekezetnek csak tátognia kelljen. Szeretem, hogy az evangélikus egyházban sok templomi zene szól. Nosztalgiával emlékszem vissza azokra az időkre is, amikor a Lutherániában énekeltem. Alapvető, meghatározó élményeim gyerekkorom óta a Deák téri koncertek.- Ön szerint többet vagy kevesebbet énekelünk az utóbbi években?- Talán nem énekelünk kevesebbet, csak a sok zene miatt nem hallatszik. Pedig énekelni mindenki szeret, ha tud, ha nem, mert énekelni jó, főleg együtt, amikor a hangok, a lelkek összeérnek. ■ Boda Zsuzsa Rendhagyó irodalomóra Immár másodízben tartott rendhagyó irodalomórát Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő (képünkön jobbra) a győri Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ diákjainak. Az április 27-i színvonalas és személyes élményekkel tarkított előadásra a költőt elkísérte, és köszöntőt mondott Gülch Csaba újságíró (balra).
