Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-05-07 / 19. szám
„Mint a beszélgetés végén Lengyel Anna kérdésére kiderült, D. dr. Harmati Béla már dolgozik emlékiratain, amelyek számos további érdekességgel szolgálnak majd a rendszerváltás körüli időkről is.” Gyülekezetvezetői találkozó... -3. oldal .....szó szerint belebetegedett abba, hogy egy kö zgyűlésen be kellett jelentenie: egyházmegyéjét megszüntetésre ítélte a hatalom. A folyamatot a történelem Ura jónak látta megfordítani...” Beiktatták a Soproni Egyházmegye esperesét és felügyelőjét - 4. oldal „Berzsenyi esztétikájának alapja az evangélium, amely kora ifjúságától kezdve meghatározta életét. Úgy tűnik hát, hogy Berzsenyi eme »szeretetesztétikájával« kilógott a felvilágosodás eszméin nevelkedő kortárs költők sorából, sőt tán irritálhatta is őket.” A szeretet esztétája - 5. oldal Az élet vallása 3. oldal Lukács-passió !► 5. oldal Radioaktív rombolások & 8. oldal Az anya meg a szülő 9. oldal Két törvénycikk 1681-ből ^ 10. oldal Evél&levél: „Tamáskodás" 6-7. oldal Jézus mellett Tamásnak is helye van! Sárvári parókiaszentelés k- Az Evangélikus Élet április 23-i számában Tamás-mise cím alatt olvashattunk írást dr. Murányi László tollából. Mivel a budapesti alkalmak közül az első Tamás-misét Deák téri templomunkban tartották, további kettőn magam is mint szolgálattevő működhettem közre, és gyülekezetünk számos tagja lelkesen részt vesz a Tamás-misék előkészítésében, szükségesnek éreztem, hogy az említett írás után egy másik nézőpontból is vélemény hangozzon el a kérdésben. Sokszor hallható a panasz: fogyunk. Fogyunk számszerűen. Az egyházzal rendszeresen kapcsolatot tartók, templomos igehallgatók száma még ahhoz képest is szerény, hogy hányán vállalták valamely egyházhoz való tartozásukat a népszámlálási kérdezőbiztosok előtt. A nagyvárosi tapasztalatok szerint a megkereszteltek kis százaléka konfirmál, s a konfirmáltak kisebbik hányada marad rendszeres kapcsolatban gyülekezetével. Ugyanakkor az egyházak és a hívő emberek véleményformáló hatása is mintha kevésbé érvényesülne a társadalomban. Mintha kevésbé adnának a szavunkra, kevésbé volnának kíváncsiak a véleményünkre. Mintha egyre többen írnák le azt, hogy érdemes-e még bármit is várni a keresztényektől, meghallgatni a véleményüket, netán meg is kérdezni őket, illetve meg is fogadni a tanácsukat. Mi az oka ennek? És mit lehet tenni ez ellen? Ezekre a kérdésekre adható egy igen kényelmes válasz: az ok a többiek gyengesége, elrugaszkodottsága, értetlensége, érdektelensége, lustasága. Esetleg az elmúlt évtizedek bűne, egyházi emberek mulasztása, világiak ellenséges hozzáállása. Vagy még inkább ők, az eltávolo- dottak tehetnek róla, hogy nem nyitottak az igei üzenet befogadására. Ezen a helyzeten pedig az változtathat, ha ők nyitnak, megváltoznak, megtérnek. Lehet tehát így tekinteni a távolra kerültekre: a szigorú számonkérés homlokráncoló, elvárásokat megfogalmazó indulatával. I»- Folytatás a 6. oldalon ► Sokéves kitartó, áldozatos munkával kívül-belül megszépültek, megújultak a Sárvári Evangélikus Egyházközség épületei és környezetük. Április utolsó szombatján ezúttal felújított lelkészlakásukért és gyülekezeti termükért adtak hálát a Rába-parti kisváros evangélikusai. A sárvári evangélikusok II. József türelmi rendelete után, az 1790-es évek környékén építették a parókiának, gyülekezeti teremnek és lelkészlakásnak is helyet adó épületegyüttest. Ez idő tájt emelték a templomot is, amely 1829-ben leégett. Mai utódát öt évvel később szentelhették fel, így a parókia idősebb a műemlék templomnál. Az épület kezdetben lelkészlakásként és hivatalként szolgált. Abban az időben a gyülekezet központja a Kossuth tér 6. szám alatt található ház volt. Itt tartották a bibliaórákat, nőegyleti és ifjúsági összejöveteleket, és ebben az ingatlanban lakott a harangozó is. A ’80-as évek elején a gyülekezeti termet is a parókia épületében kellett kialakítani. (A lelkészlakás ekkor az épület tetőterébe költözött.) Az ingatlan felett eljárt az idő, megérett a felújításra, a húsz évvel ezelőtt rosszul kivitelezett tetőszerkezetet is cserélni kellett. Az építési munkálatokat közel nyolc éve végzik a sárvári evangélikusok, mindig más-más épületrészen dolgozva. A szorgos kezek először - az amerikai testvérgyülekezet tagjainak a segítségével - a templom vizesedését szüntették meg korszerű technológia alkalmazásával. Ezt követte a teológuslakás felújítása, amely kellő kihasználtságnak örvend, hiszen több éve már, hogy Sárvár hatodéves teológushallgatók gyakorlati oktatóbázisa lett. Az építési munkák a parókia épületén folytatódtak tovább, amely új vakolatot kapott. A hódfarkú cseréppel lefedett tetőzeten újra cserélték a tartószerkezetet és a szigetelést is. A mesteremberek munkája ezzel nem ért véget, mert - a belső harmónia megteremtése céljából - a lel- készi hivatalba és a gyülekezeti terembe azonos stílusú beépített bútorok kerültek. Megszépült az udvar is; itt ahol árkád és garázs is helyet kapott. A munka megkoronázásaként április 29-én ünnepi istentiszteletre hívták meg Ittzés Jánost, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspökét, aki igehirdetésében Zsolt 90,16 alapján a hálaadás fontosságáról szólt. Folytatás a 4. oldalon „Ja, és boldog anyák napját!” Anyák napja anyai szemmel Tudom, tudom, hogy az ünnepek nagyon fontosak, de például az anyák napjától már előre szoktam félni. Mint anya, persze. Ha apa lennék, esetleg izgulnék, hogy jól állítottam-e be a vekkert vasárnap reggel. Mint óvónő esetleg izgulnék, hogy ne az ünnepi műsor előtt törjön ki a bárányhimlőjárvány. Mint virágüzlet-tulajdonos esetleg izgulnék, hogy nem rendeltem-e túl sok virágot. De ezek az izgalmak érzésem szerint még kezelhetők. Kicsit nehezebb lenne, ha nagymama lennék. Fölhívnak-e az unokák? Tudom-e tartani magam, ha nagyon elérzékenyülök? Gyötörnek-e majd a régi emlékek, sérelmek? És mi lenne akkor, ha nem is lennék anya, csak szeretnék az lenni? Ha nem lenne anyám, csak szeretném, ha lenne? Az ünnepek örömöt és fájdalmat egyaránt ránk zúdítanak... Nálunk egész jól szoktak sikerülni az anyák napják: a vekker szól, a vers szépen elhangzik, a házban a virágosék jó- kedvűek, és a nagymamáknak meg a dé- dinek is izgalmas műsorral készülünk a telefonban. Mégis, tavaly május első vasárnapja óta tudom igazán nyugodtan fogadni ünneplésünket. Már április végén kezdett meglegyinte- ni a készülődés előszele: iskolás lányainknak extra adag rajzlapért és újabb flakon piros festékért rohangáltam a boltokba, óvodás fiainknak hímzőfonál és szívószál kellett. Az izgulásra hajlamosabbak egyre jobban aggódtak, titokban verseket gyakoroltak, és elrontott műalkotásokat javítgattak. Az ünnep előestéjén pedig már nagyon sok anyai vigaszra volt szükség családszerte: „Hát nem érted, mama, hogy még nem tudom a versem, és nincs kész a tulipánjelmezem, pedig mindjárt itt van anyák napja? Nem érted?” - magyarázta egyik-másik sírósan. A nagy nap végül lezajlott, tényleg szép csokrokat kaptam, és egész ügyesen megvarrtam a tulipánjelmezt is. A nagyszülők is boldogok voltak, a virágosokról nem is beszélve. Délután azonban becsöngetett az a sötét bőrű, vékonydongájú, rossz fogú, alacsony, hajléktalan fiatalember, aki még régen a bérházunk kertjébe vackolta be magát. Azóta kiebrudalták, de a kapcsolat megmaradt: a lépcsőházban megállva időnként pénzt kér kölcsön (mindig megadja), időnként ebédet kér (mindig ízlik neki), időnként pedig visszaváltható üvegeket (ő szoktatott rá minket), és ha van, Misszió (Híd) magazint. Ezek mellé mindig vágyik néhány jó szóra is, versekről, emberekről, hitről. A távolságot megtartja, a gyerekeket nem zavarja, és jó a humora. Attila - így hívják - velünk egykorú, de „néni” és „bácsi” vagyunk neki. Volt állami gondozott, Kelet-Ma- gyarországról a fővárosba érkezőként munkát hiába kereső, családtalan. A helyzete hosszú távon, azt hiszem, reménytelen; megtanult csak rövid távra előretekinteni. Azon a délutánon egy kiadós beszélgetés végéhez hozzáfűzte halkan: „Ja, és boldog anyák napját!” Gúny és keserűség nélkül, őszinte jóindulattal. Ez a váratlanul ajándékba kapott köszöntés jólesett anyai szívemnek. ■ Ittzés Szilvia MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ 1 0 ■A. Technikai szám: 0035 Csernobil katasztrófájára emlékeztünk Gyertyafények gyúltak április 26-án, szerdán este a budapesti Déli pályaudvar kerengőjében (képünkön). A több civil szervezet - az Energia Klub, a Magyar Természetvédők Szövetsége, a Védegylet és a Greenpeace - felhívására összegyűltek így emlékeztek a húsz évvel ezelőtti csernobili atomkatásztrófára. Ugyancsak az e tragédiára való emlékezés állt annak az alkalomnak a középpontjában, amelyet április 30-án, vasárnap délután tartottak a budavári evangélikus gyülekezet kápolnájában. A Jézus Testvérei Ökumenikus Diakó- niai Rend által szervezett emlékimaest kezdetén Széchey Béla, a rend apátja, valamint a Magyarországi Zöld Kereszt Egyesület nevében Tilly Gabriella operaénekes, újságíró köszöntötte a megjelenteket. Dr. Mázsa Szabolcs egyetemi docens, radiológus orvos referátumában elsőként az eseményeket idézte fel, majd a történtek súlyos következményeivel szembesített. Az előadó a pusztítás mértékét - az emberi veszteségeket és a természeti károkat - megrázó diaképekkel szemléltette. A beszámolót követő ökumenikus imaórán az áldozatok emlékére szállt a fohász az ég felé. A program a szomszédos templomban úrvacsorás istentisztelettel zárult, amelyen Széchey Béla prédikált. A liturgiában özvegy Magassy Sándomé evangélikus, valamint Kaszás Sándor református lelkész szolgált. ■ GaZsu Összeállításunk a 8. oldalon
