Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-04-23 / 17. szám
8 2oo6. április 23. FÓKUSZ "Evangélikus ÉletS ÉVEL&LEVEL&EVE L & L E V E L & E V E L & L E V E L & E V E L & L E V E L & E V E L & L E V E l & E V E L & L E V E L & E V E L & L E V E L &EVE L & L E V' EI. TAMÁSKODÁS Avagy: „semmis-e” a Tamás-mise? Tisztelt Szerkesztőség! Sok gondolkodás, majd megfontolás után, lelkiismeretemre hallgatva, hitemre támaszkodva végtelen szomorúsággal vagyok kénytelen e levelet elküldeni a Magyarországi Evangélikus Egyház ez idő szerinti elnök-püspökének. E sorokat az a csodálkozással vegyes felháborodás váltotta ki, hogy végignéztem a kelenföldi evangélikus templomból a Duna Televízió által 2006. február 19-én közvetített, megismételt „Tamás-misét”. E traumatikus hatást végigélve nehéz szavakat találni minden részletre, például amikor a köszöntés után épp a több korszakos Ady lesz a legfontosabb idézendő költő, amikor a „Tamás-mise” feliratot viselő, fekete trikós celebrálok (?), minist- ránsok (?) Adidas cipőben és farmernadrágban, afféle zenekari tagokként az oltár mellől köszöntik az elmélyülésre érkező, láthatóan már az első percekben megdöbbent híveket - az alighogy megtelt templomban. Nehéz szavakat találni, amikor a kelenföldi evangélikusok istenházában zúg az amerikai szentek mennybemenetele, miközben a szolgáló lelkész legfeljebb reverendás műsorvezetőnek mondhatta magát, hiszen az első félórában .nem szólalt meg a templom orgonája. Az eseményen jelen lévő lelkészek, püspökök fanyar mosolygással már-már „rámozogtak” az amerikai utcai felvonulásokon és bárokban is hallható, harsogó ütemekre - még nem csápolt senki... -, majd az „áldott, aki jő az Úr nevében” pillanataival, a kamerába somolygó fiatalokkal már-már elérték a blaszfémia határát. Annál is inkább, merthogy egy másik fekete trikós közölte velünk: „Elérkeztünk az úrvacsorához.” O vajon hogyan került erre a helyre, e litur- giailag fontos pozícióba? Hitünk legbelsőbb pillanatáról, e szentség kiszolgálásáról eddig azt tudtam, hogy az az egyház felszentelt - ám méltatlan - szolgájának és a hívő életének semmivel össze nem vethető tisztító pillanata, így hát közelében laikusnak nálunk csak végszükségben lehet helye. Amikor megtudhattuk a prédikáló lelkésztől, hogy a kelenföldi templom ebben az órában „lelki konditerem, és Pál a mi tornatanárunk” - nos, ebben a pillanatban nem volt kétséges számomra, hogy a mostanában létjogosultságért harcoló, harsogó szertartásszínházban vagyunk, az Isten tiszteletének évszázados elfogadott rendje helyett. (Ahol például az offertóri- umot a következő „mise” kiadásaira [?] gyűjtik, ami ugyancsak példátlan a Magyarországi Evangélikus Egyház hitéletében, gyakorlatában.) Mindezek után „ajándéknak” tekinthettük e „színház-templomban”, hogy megmaradtak a szereztetési igék, bár rendszeres templomba járóként a Hiszekegy elhangzott változatával nem volt módom találkozni ezen „istenkereső” (finn), zajos eseményen kívül, bár tudom, hogy az evangélikus egyházban két elfogadott hitvallás létezik: az apostoli és a niceai. Főtisztelendő Püspök Úr! Mint aki szolgálatában áldozatos és semmiben meg nem alkuvó kiskőrösi lelkész édesapját holta után is e nagyságban tiszteli, s vele egyként azokat, kik napjainkban ezen „megújulásokat” ige- és liturgiaellenesnek tartják, a következőket tartom fontosnak közölni és kérdezni. Ön, főtisztelendő Püspök úr, nálam jobban tisztában van azzal, hogy a mise nemcsak istentiszteleti forma (római katolikus egyház), hanem az a liturgiái esemény, magasztos hitbéli gyújtópont, melynek során a misét bemutató ismét feláldozza Krisztust. Ennek alapján kérdezem tehát: hogyan kerül egyáltalán a mise fogalma az evangélikus egyházba, s miért épp a feltámadásban kételkedő Tamásról elnevezve? Ezt a fajta „liturgiát” az evangélikus hívek elleni provokációnak tekintem, amelyet a televíziós közvetítés által szerte a világban száz- és százezrek, talán milliók láttak. Tudomásom szerint - kérem, majd igazítson ki, ha nem így lenne - a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinata az ilyen istentiszteleteket nem hagyta jóvá. Ezen provokációval valójában hadat üzentek a lutheri teológia egy részének, s az „öku- mené” szellemében előkészítetlenül (egyes új vezetők programjaként?) a televízió felhasználásával támadást intéztek az egyházukhoz évszázadokon, nemzedékeken át hű magyarországi evangélikusok ellen, ide értve az eddig ismeretlen, ugyancsak Finnországból és Németországból utánzott „imádságjárást” a mellékoltárokkal... vagy az olajjal való megkenést. Megkísértették őket. És épp Ordass Lajos püspök úr hajdani szolgálatának helyszínén. Ámós a többi prófétával együtt vallotta: „Még ha élő áldozatokkal áldoztok is nékem, sőt ételáldozataitokat sem kedvelem; kövér hálaáldozataitokra rá se tekintek. Távoztasd el tőlem énekeid zaját, hárfáid pengését sem hallgathatom. Hanem folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak." (Ám 5,22-24; Károli-fordítás) Ha a Prőhle-féle Agenda érvényben van, akkor azt az egyház megtartani köteles, ha nincs, úgy azt hozzuk a hívek tudomására, és tegyük kötelezővé. Hogyan lehetséges, főtisztelendő Püspök úr, hogy az evangélikus egyháznak jelenlegi ismereteink szerint két (kisebb, helyi változtatásokkal esetleg több?) hivatalos istentiszteleti rendje legyen, amelyet ajánl, javasol, az Agendaszerkesztő és Liturgiái Bizottság a püspökök jóváhagyásával (Üzenet egyházunk népéhez, Evangélikus Élet, 2004/12. szám). Létezhet tehát alternatív liturgiával alternatív evangéli- kusság? S ha sok hittestvérünk számára az egyházhoz való tartozás meghatározó eleme ez a változtatás, s amelyhez „testvérieden és a szent ügyhöz méltatlan hangnemben szólaltak meg elutasító vélemények” (uo.), úgy vállalható-e az evangélikus egyház püspökei, lelkészei számára, hogy a hívek egy része elhagyja hitét, egyházát, s ki tudja, lelkileg hová csapódnak? Sajnálatosan nem leltem meg azokat a forrásokat (Voltaire véleménye alapján mások mindenáron való meghallgatásáról), amelyekre a püspöki üzenet az imént említetten - mint testvérietlenre és szent ügyhöz méltatlanra - hivatkozik. Minden változtatás tehát, ilyen formákkal máris - szent ügy? Főtisztelendő Püspök úr! Magyarország és a világ - végállapotában vajúdik. Pilinszky János szavaival „a teremtés lebontásának halálos kísérlete folyik”. Szívet szorítóan elkeserítő tehát, hogy az evangélikus egyház ilyen „istentisztelettel” még inkább elbizonytalanítja azokat, akik a mai, válságos, dörömbölő, hangoskodó időben fogódzóul talán az Úristen csendes, személyes megszólítására várnak. És éppen nem a szekularizálódó, szektásodó, üzleties- kedő, harsány egyházakra. Nem a fekete trikós Tamásokra, hanem azokra a szolgákra, kiknek lába nyomát - tisztelet tehát az Urat híven szolgáló nagy lelkeknek - napjainkban már alig lehet meglelni, hogy mind többen utánuk mehessünk. Hitem, lelkiismeretem, múltam s az aggodalom sarkallt arra, hogy e levelet megírjam. Egy példányát elküldöm az Evangélikus Élet főszerkesztőjének, T.. Pintér Károly úrnak közlés végett. Bízva benne, hogy a kelenföldi istentisztelet nem olyan egyházi „belügy”, amelynek megvitatásához, egyáltalán létéhez vagy megszüntetéséhez az egyház sajtója ne lenne használható. Bizonyára nyilvánvaló főtisztelendő Püspök úr számára, hogy nem afféle „egyházi írogató” tartotta fontosnak, hogy e levelet - netán az „ortodoxia bűnébe” esve - megfogalmazza. Ez idő szerint még a hagyományos levelezési formát tartom a jónak, mintsem az elektronikus világlevelezést, ily módon kérve Öntől levélbeli válaszát. így hát kérem, hogy a vélemény- nyilvánítás magyar alkotmányos szabadságának megfelelően (61. § 1-2.) segítse elő, hogy az eddig már olvasható és saját észrevételeim után feltehetően vitát indukáló álláspontom az evangélikus egyház lapjában nyilvánosságot kapjon. Remélve, hogy a főszerkesztői szelektáló szabadság nem írja felül ezen alkotmányos alapjogot. Másokkal együtt szomorúsággal tölt el, hogy az április 2-i zuglói „istentiszteletet” hasonló tartalommal készítették elő, megfeledkezve arról, hogy Tamás a megismert feltámadottat tisztán és igazán hirdette hosszú útjai során. „Jó az Úr, erősség a szorongatás idején... ” (Náh 1,7a; Károli-fordítás) Testvéri köszöntéssel kívánom, hogy legyen erős vár nekünk a mi megtartó Istenünk! Tisztelettel: Dr. Murányi László (Budapest) Kedves Murányi László Testvérem! Megértését kérem, amiért csak most tudok válaszolni március 20-án kelt levelére, amelyben a február 19-én a Duna Televízió által közvetített Tamás-misével kapcsolatos gondolatait megosztotta velem. Megköszönöm, hogy egyértelműen fogalmazott, írásából arra következtetek, hogy az Evangélikus Elet nyilvánossága elé kívánja tárni álláspontját. Ezért válaszomat én is megküldöm hetilapunk főszerkesztőjének. Igyekszem - ha ez most testvérem levelének a terjedelménél jóval rövidebben lehetséges is csak számomra - az általam legfontosabbnak ítélt kérdésekre reagálni. 1) A Tamás-mise újabb keletű és sajátos rétegigények szerinti istentiszteleti rend. A közvetítés - amelyet nem az adás idején, hanem csak felvételről láthattam - bennem is kiváltott némi ellenérzést. Véleményem szerint jobb lenne, ha ez az istentiszteleti forma, egyelőre legalábbis, csak a helyszínen együtt lévők alkalma lenne. Bár azt is tudom, hogy nem kevesen vannak olyanok, elsősorban fiatalok, akik egyetértéssel és örömmel fogadták a közvetítést. Meggyőződésem, hogy ők vannak kevesebben, ezért korainak tartottam a Tamás-mise közvetítését. 2) Az elnevezés nemzetközi. Igen, számunkra a mise elnevezés önmagában is kérdéses, sőt ellentmondást kiváltó lehet. De ha jól értjük a szót, akkor nem feltétlenül kell a reformátort tanítás alapján számunkra nem vállalható katolikus misefogalomra gondolnunk. Valószínűnek tartom, hogy ez túl nagy kérés a szót ellenzők felé. Arról azonban mégsem feledkezhetünk el, hogy reformátorunk szóhasználatában a mise a teljes istentiszteleti rendet jelentette, amelyben együtt volt az igehirdetés és az úrvacsora. (Azt csak így zárójelben jegyzem meg, hogy az úrvacsora meg nem becsülésének sok-sok elszomorító jelével találkozunk egyházunkban még ma is.) Hogy Tamás? A műfajmegjelölés szerint ez az alkalom istentisztelet közelieknek és lávoliaknak, vagy más elnevezéssel: keresők istentisztelete. Így az ön- és célmeghatározás szempontjából talán nem elfogadhatatlan a kételkedő, de meggyőzött szívű Tamásra való utalás. 3) A szekularizált kortársak - fiatalok és idősek - megszólítását célzó alkalmaknál, ahol a szervezők tudatosan szoktak törekedni a hagyományos formáktól eltérő rendek kialakítására, magam elsősorban nem a rendhagyó formákban látom a legnagyobb veszedelmet. Annál nagyobb veszélyt és valóságos kísértést jelentenek a teológiai, tanításbeli engedmények. Mert nem feledhetjük, hogy szekularizált kortársaink számára - s olykor már nem csak nekik - nem is az ismeretlen liturgiák s nem is az időnként valóban konzervatív egyházi nyelvezet, hanem a Szentírás üzenete, a törvény és az evangélium lényege tűnik elviselhetetlenül életidegennek. Ha van nehéz feladat, az éppen ez: új stílussal közvetíteni azt, ami örök, s ami valóban stantis et cadentis ecdesiae (amin áll vagy bukik az egyház). 4) Kedves Testvérem! A Tamás-mise nem illegitim (törvénybe ütköző) kísérlet egyházunkban. A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Közgyűlése ugyanis 2005-ben hivatalos, bár úgynevezett alternatív lehetőségként elfogadta az Evangélikus istentisztelet - Liturgikus könyvet, amelynek 467-474. oldalán megtalálható a Tamás-mise ismertetése és javasolt rendje is. Ismételten megköszönöm őszinte levelét. Az a reménységem, hogy a most elinduló - s az Evangélikus Elet oldalain nyilván kiszélesedő - beszélgetés nyílt testvéri eszmecsere lesz, amely során Urunk szeretete és az egyházunk iránti felelősség megőrzi közöttünk a hit egységét. Testvéremnek és szeretteinek áldott ünnepeket kíván, és hittestvéri szeretettel köszönti Ittzés János püspök Bottá Dénes felvételei a zuglói evangélikus templomban április 2-án tartott Tamás-misén készültek
