Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-04-23 / 17. szám
‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ 2006. április 23. 9 Tamás különös konfirmációja - tanulságul tíz tételben Tamás a fehérvasámapon tudatos, személyes hitet nyert keresztény prototípusa, így mind- annyiunk példaképe is lehet. Igen, a „kettős" nevű - ugyanis a név eredeti jelentése az arameus nyelvben „iker" - tanítvány hitvallása egy különös „kiilönkonfirmáció" következménye. Tettének tanulságát az alábbi, hevenyészetten megfogalmazott gondolattöredékben tudom összefoglalni. A magam számára (is), mert az én Uram engem is naponként megkonfirmál... Tamás őszinte ember: mert nem hazudja a hitet, ha nincs; de vágyik rá. S ebből az őszinte kételkedésből el lehet jutni a tudatos, személyesen megtapasztalt hit meg- vallásáig. Senki sem születik hívőnek! És Istennek nincsenek unokái, csak újjászületett, Krisztus-hitre jutott gyermekei! Tamás nem hisz másoknak, még a saját szemének sem; „saját kezűleg” akarja megismerni a Feltámadottat, s e merész vágyát nem rejti véka alá. Az Úr szaván fogja őt, mert nem valamit hallott valakiktől, hanem magától Jézustól hallotta azt, amire neki személyesen szüksége volt hite megerősítésére. S e különórán tartott konfirmáción őt ismerte meg igazán, mint Jób: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak." 0ób 42,5) Jézus számára az egy hiányzó tanítvány, az egy „elkóborolt bárány” is fontos. Tamás nem kap szemrehányást azért, mert elmaradt a többiektől, és nem volt jelen húsvét este. Mint ahogy az eltévedt bárányt sem bünteti meg a jó pásztor, amiért elkószált a nyájtól. Jézus a magdalai Máriának nem engedte meg, hogy megérintse őt, de Tamást felszólította arra, hogy kezét tegye a sebhelyekre. Mindenkit más és más módon ragad meg az Úr, s a világon minden eszköz a szolgálatára áll, hogy egyedi teremtményeit ne „egy kaptafára” húzott megtérési módokkal hívja magához. Noha Tamás hitre jutása egyedinek, különösnek tűnik, mégsem szabálytalan, sőt! S ez a mai Tamások reménysége! Ahány ember, annyi megtérési történet, mert Jézus útja és eszköze számtalan. Átszegzett karjaival ma is átöleli minden, őszintén őt kereső, kutató, kételkedő gyermekét! A „kettős” nevű tanítvány kettős-egy hitvallása - „Én Uram, és én Istenem! (Jn 20,28) - arra is példa, hogy korábban ő sem látott, de megnyíltak lelki szemei, és a Feltáma- dottban felismerte az Urat és Istent egy személyben! Tamás látása hitté vált! Hisszük- e, hogy a feltámadott Jézus egyszerre valóságos ember és valóságos Isten?! Mi is csak úgy hihetünk, ha előbb Isten igéje és Szentlelke által felismerjük a mi Urunkat és Istenünket. Ebbéli hitünket az Úr e földi életünk során folyamatos és állandó konfirmációval erősíti. Engedjük-e agyagedényként formáltatásunkat, a konzerválást és a renoválást egyidejűleg? Végső soron Jézus Krisztus felismerése az igazi csoda a mindenkori Tamások számára; de ez bizony az Úr csodája! S ezért mi nem vagyunk lépéshátrányban Tamással szemben, mert nem ő ismerte fel Jézust, hanem Jézus ismertette meg magát vele. Megtapasztal(hat)tuk: a Feltámadott ott és akkor válik felismerhetővé, ahol és amikor ő akarja. Testi szemekkel, emberi érzékekkel nem ismerhető fel Jézus ma sem! Ezért nem a Tamások érdeme, hogy látnak - hiszen például a magdalai Mária és az emmausi tanítványok sem ismerték fel „maguktól” az Urat! De ajándéka, a Szentlélek a miénk is lehet, s így a mai kételkedő Tamások is azonos esélyekkel indulhatnak Jézus „felfedezésének” keskeny útján! Tamás hitvallása nem új, hiszen ez a Tízparancsolat első igéje! Csak azért mondhatja el hitvallását minden Tamás egyes szám első személyben - a „birtok- viszonyt” is kifejezve -, mert Isten már az ószövetségben „kijelentette magát” a számunkra. Tudjuk-e, valljuk-e és hisz- szük-e ezt a kőbe vésett, élő igét: „Én, az Úr, vagyok a te Istened... Ne legyen más istened rajtam kívül!" (2MÓZ 20,2-3) ■ -i-s Kedves Gyerekek! ► Albert és Pongrác lovag várkereső kalandjainak a végéhez értünk. Akik ed- * dig megfejtették a feladatokat, és elküldték a helyes megoldásokat, azoknak már csak egy matricadarab hiányzik a várból. De még most sem késő elküldeni a hiányzó megfejtéseket, mert a próba teljesítéséért járó várdarabkát mindenki megkaphatja. Címünk: Evangélikus Élet szerkesztőssége, 1085 Budapest, Üllői út 24. A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. 8. A két lovag sok hónappal ezelőtt indult útnak, hogy Szakáll király parancsára megkeresse a Tudás erdejében levő várat. Tudták, hogy nyolc próbát kell ki- állniuk, amíg rálelnek a királyi örökségre. Ha emlékeztek, Könyvmoly könyvtáros találta meg azt a kódexet, amely említést tesz a várról, és leírja a feladatokat. Sajnos a könyvből lakmározó egerek az út során sokszor megnehezítették a két nemes lovag feladatát azzal, hogy a megrágott lapokon nem lehetett rendesen elolvasni a teljesítendő próbák leírását. De nem véletlenül küldte Szakáll király a két legügyesebb lovagját! Nem volt előttük az út során legyőzhetetlen akadály! Ok is nagyon élvezték a várfelfedező túrát, és azt is kezdték érteni, miért hívják a Tudás erdejének úti céljuk helyét.- Annyi mindent tanultunk ez alatt az út alatt, hogy a sok tudás szinte egy erdőnyit tesz ki! - kiáltotta büszkén társának Pongrác.- Úgy bizony! - helyeselt Albert lovag. - És még előttünk áll az utolsó feladat... De nézd csak, Pongrác barátom! Az ott a távolban nem egy erdőnek néz ki?- Bizony, igazad lehet, nemes Albert! Juhé! Akkor mindjárt megérkezünk! Meg is nézem gyorsan, mit ír a kódex. Amint elérjük a Sárgasziromvirágfát, egy szivárvány fog átívelni az égbolton. Egyik vége a virágfánál lesz, a másik pedig a várnál. Nem fogunk eltévedni, mert a szivárvány alatt haladva pont a várnál kötünk ki.- Jaj de jó, hogy éppen Isten szövetségének a jele vezet majd minket! Noé idejében az özönvíz után az Úr ezzel a jellel erősítette meg, hogy nem fogja többé özönvízzel elpusztítani a földet. Csak azt nem értem, hogy pontosan mi a nyolcadik próba.- Hát igen. Van itt még egy mondat. Nagy szerencse, hogy az egerek ezt nem rágták meg, mert akkor bizony pont az GYERMEKVÁR utolsó feladatnál bukhattunk volna el. Szóval: amint a Sárgasziromvirágfához érünk, azonnal fel kell sorolnunk helyes sorrendben a szivárvány színeit. Ugyanis először csak színtelenül jelenik meg nekünk ez a csodaív. De ahogy kimondjuk a színeket, úgy válik a szivárvány is láthatóvá. Ha nem mondjuk ki azonnal őket, vagy ha tévesztünk, akkor az ív láthatatlan marad, az erdőhöz és a várhoz vezető utat pedig egy áthatolhatatlan tövisbokor-ren- geteg növi be. Akkor pedig szégyenszemre fordulhatunk vissza jelenteni Szakáll királynak, hogy nem jártunk sikerrel.- O, hát ez nagyon könnyű feladat lesz! Hiszen ki ne tudná a szivárvány színeit akár álmából keltve is felsorolni?! Menjünk, siessünk, hogy minél előbb odaérjünk a virágfához! Ezzel a lovagok megsarkantyúzták lovukat, és odavágtattak a szivárványív kezdetéhez. Amint felsorolták a színeket, az égbolton felfénylett a szövetség szimbóluma. Ez pedig - ahogy a kódex is írta - elvezette őket a várhoz. írjátok rá a szivárványívekre a megfelelő színeket! * ú m Tanyai emlék Nagyon megharagudtam a nyáron arra a vadalmafára, amelyik a zsellértanyánk ablaka alatt ágaskodott. Nagy bolond ágával mind elfogta előlem a reggeli napot, a délit meg mind beereszt- gette. Nem csuda, hogy a hatósági fagyűlölet erőt vett rajtam.- No, öreg vadalmafa - ütöttem rá bosszúsan a derekára -, még egy nap az életed. Nekem útba vagy, haszna senkinek sincs belőled: holnap reggel fej szét fogok a tövedre. Az öreg fa megrázkódott, a levelei lassú reszketéssel zúgtak-zörögtek a fülembe.- Nono, én is ott leszek akkor - csikorogta öreges nyugalommal. - Majd beszélünk még efelül egymással. Elküldöm hozzád a pártfogóimat. Ne tessék rajta megütődni, hogy ilyen konverzációba ereszkedtünk egymással. Odakint a fűszálban is több a lélek, mint idebent az emberben. S hogy én jól megértettem áfát, abból látom, hogy egy óra múlva már előbújt a tövéből az első pártfogó. Biz az csak egy istenadta béka volt, a békáknak is a szegény ebbjéből való. Folt hátán folt a szürkegúnyája, ijedt a szeme pislogása.- Nini, hát te itt zsellérkedel? - léptem közelebb a szegény papucsoshoz. De annyi pirinyó bé- kácska rezzent arra föl a fűből, hogy magam is megrezzentem bele. Hanyatt-homlok ugráltak be a fagyökerek közt a lyukakba. Megesett a szívem a papucsos-famílián, s föltettem magamban, hogy csak a derekán vágom el áfát. A tövének megkegyelmezek. Hadd nevelje az öreg béka a kis békáit békességben. Az ám, csakhogy délután a másik pártfogó is bemutatkozott. Egyszer csak látom, hogy az íróasztalomon a tollszár fölemelkedik, s úgy mozog, mintha csak valami láthatatlan kéz integetne vele.- Gyere csak, gyere csak! Odaszaladok: hát egy finom ezüst fonál van ráhurkolva a tollszár végére. Mindjárt ráismertem, hogy ezt a pókocska remekelte. No, most már gyerünk utána, hová visz. A nyitott ablakon át a vadalmafához vezetett ki. Ott volt a takácsműhely, ahol a fa dereka három ágba hajlott. Csakhogy nem legyecskék voltak a hálóban: egy zacskócska fityegett benne, tele aranykölessel. A zacskócska borsószemnyi volt. a kölesszemek aprók, mint a mákszem.- Nini - mondom -, nyilván rossz idő jár a takácsiparra. A mester mezei munkára adta magát. Persze, nem kapott szubvenciót. Nézzük no, milyen volt a termés. Ahogy megérintem a zacskócskát, odaugrik ám haragosan a pókocska, s nagy motolláivá eltakarja a testével a zacskót. Megeszlek, ha hozzányúlsz! - bizonyosan ezt akarta mondani a kaszáló lábaival. Én meg egyszerre rájöttem, hogy nem köles van abban a zacskóban, hanem póktojás. Itt akarja őket kikölteni a pókocska. Jó hely ez arra nagyon. Áfa oldalán a sűrű mohában csak úgy rezseg a millióm apró bogárka. Valóságos vadonerdő ez, lehet benne vadászgatni.-No - mondom -. megkegyelmezek a fa derekának is. Nem teszem földönjutóvá a takácsékat. Én úgyis csak a koronára haragszom. Áfa megrázta a koronáját, s a levelek olyan vidáman verődtek össze, mintha csak kacagnának. Napáldozatkor azt is megtudtam, mit kacagnak. Áfa sűrű hegyében rigófészek volt. Akkor szálltak haza agazdáék. Aranyos dolmányuk átcsillogott a zöld lombokon, ahogy a fahegyben ugráltak. A kicsinyeiket tanítottákfuvolázni. Hogy tegyem én már most szerencsétlenné ezt a boldog muzsikuscsaládot? Megfenyegettem a botommal a fát:- Megmenekültél, öreg fa. Nem bántom már a koronádat sem. Hanem azt az egy ágadat levágom, amelyik az ablakban előget. Reggel aztán még egyszer szemügyre vettem áfát, és odakiáltottam Pankának:- Hozd ki, leikecském, a kis fűrészt!- Hát nem a fejszét, apu?-szaladt Panka a fűrésszel.- Nem, szivecském, csak ezt az egy ágat vágom le. Már rá is fogtam a fűrészt, amikor Panka föltette a kérdést:- Ugye, apu. ha kivágnád áfát, nem maradna helyette a másik, mert a fának nincs se kisfia, se kislánya?- Nincs, kicsim, csak termése. Ha azt elültetik, abból lesz a kisfa. A halálra szánt ágat megrázta a szél a fejem fölött. A sárguló almácskák halkan ütődtek össze a panaszosan csikorgó ágon.- Nézd, nézd - tekintettem körül áfán -, ezen az egyetlen ágon van termés, a többin egy szem se. Azzal elhajítottam a fűrészt, és az ölembe kaptam Pankát. Csak hadd nevelje meg a termését az a szegény öreg fa! Móra Ferenc: Szilánkok (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1961) HETI ÚTRAVALÓ Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. (iPt 1,3) Húsvét ünnepe után az első héten az Útmutató reggeli igéi az Úr Isten újjászületett szolgáiról szólnak, hogy „mint a ma született csecsemők, az igének tiszta tejét kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre. Halleluja!" (iPt 2,2; LK) És Luther így ír: „Újjászületésünk az ige szerint Jézus Krisztus feltámadásából ered. Isten szül minket újjá, nem romlandó, hanem romolhatatlan magból, az igazság igéjével.” Az óegyházban a hús- vétkor megkereszteltek az akkor kapott fehér ruhát nyolc napig hordták, s fehérva- sámap vettek először úrvacsorát. Erre a megerősítésre, konfirmációra nekünk is szükségünk van, hogy hitünk és üdvösségünk Isten igéjéhez kötődjön, mert mi már nem láthatjuk úgy az Urat, mint Tamás! De a köszöntése és ígérete a miénk: „Békesség néktek!" „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek." (Jn 20,26.29) A szemtanú Péter is nekünk írja: „Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dícsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelke- tek üdvösségét.” (iPt 1,8-9) Vegyük észre a múlt időben íródott igéket itt és a heti igében is! Mindezek Ézsaiás számára még csak Istennek a szolgája eljöveteléről szóló ígéretei, ezért „énekeljetek az Úrnak új éneket”, és „dicsőítsétek az Urat...” (Ézs 42,10.12) Isten ismét szolgájának tekinti Jóbot, mert helyesen beszélt róla: .....jóra fordította Jób sorsát, mi után Jób imádkozott barátaiért...’’, és még „jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt" (Jób 42,10.12). Gondoljunk az Úr szenvedő szolgájára (lásd Ézs 53)! Márk evangélista - akinek április 25-én van az emléknapja - részletes bevezetéssel ellátott szenvedéstörténetében is az Úr tökéletes szolgájának tetteit állítja a legelső írott evangélium középpontjába: „Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírrel érkező követ! Békességet hirdet, és szabadulást, örömhírt hoz." (Ézs 52,7; LK) Péter a kölcsönös testvérszeretetet hirdeti nekünk, akik újjászülettünk „Isten élő és maradandó igéje által" (iPt 1,23). Jézus is újjászületett tanítványaiért könyörög főpapi imádságában, hogy megszentelődjenek az igazsággal: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által..." és „őrizd meg őket a gonosztól" 0n 17,11.15). Két héttel nagypéntek ünnepe után egy derék, igaz és bátor férfiú kerül elénk: arimátiai József, aki „titkos" tanítvány volt, de nyíltan „Jézus-párti” lett! Elkérte Pilátustól a testet, azután „levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltba" (Lk 23,53). Isten szolgái között végül sorra kerülünk mi is; Jézus hozzánk szól: aki hisz bennem, lát engem, hallja az én beszédeimet, az az Atyát hallja, látja, őbenne hisz - s „az őparancsolata örök élet" 0n 12,50)! Mivel jól csak a szívével lát az ember, kövessük Tamást! „Én Uram, és én Istenem!" (Jn 20,28) Az ő „arcát nem látja, csak a hit. / Letérdelünk a Szent előtt, / Mert hisszük és imádjuk őt.” (EÉ 330,4) ■ Garai András
