Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-01-15 / 3. szám
4 200 6. január 15. KERESZTUTAK ‘Evangélikus ÉletS CSAK SEMMI PÁNIK! Imaheti előkészületek házunk táján- Szervusz! Igen, már én is akartalak keresni. 15-től 22-ig. Füzetet én már szereztem. Persze, ahogy tavaly is volt... - hallom a szomszéd helyiségből. Megszoktam már. Alighogy elhallgat az angyali kar, kialszik a betlehemi üstökös, elmondja a karácsonyi verset a legkisebb falu legkisebb hittanosa is, a szekrénybe kerül a kehely az utolsó nagyünnepi úrvacsoráztatás után - vagyis amikor mindenki azt gondolná, hogy végre nyugalom van az egyházak környékén, a lelkészi dolgozószobában nem áll meg az élet. Sőt! Kezdődik a keresztények nagy tömegét megmozgató sorozat, az ökumenikus imahét, pontosabban annak előkészítése. Édesanyám éppen egyik református kolléganőjével tervezi és szervezi is a januári istentiszteleteket.- Hat, nálam tizenegykor. A földvári van kilenckor. Ókét nem tudom, talán hamarabb kezdik, mert amikor én megyek, akkor nincs egy bicikli sem a templom előtt... - folytatódik az eszme- futtatás. A feladat nem könnyű. Időnként nekem is gondolkodnom kell, hogy fel tudjam térképezni Dél-Békés „ökumenikus kapcsolatrendszerét": falunkba a szomszéd városból jár a református lelkész és egy másik községből a római katolikus plébános. Ez utóbbira tekintettel évek óta közösek a két település imaheti alkalmai. (Lám-lám, amint ketten vagy hárman összegyűltek, nemcsak felekezetközi, hanem településközi alkalommá is vált a sorozat.) Abba a faluba viszont egy harmadik községből jár szolgálni egy másik evangélikus lelkésznő. Az édesanyámhoz tartozó két másik településen is lesz ökumenikus áhítat, oda viszont megint más településről jár át a plébános és a református lelkésznő, akinek telefonhívásával kezdődött a mai nap... Összesen tehát négy falu hat lelkészéről és egy hét alatt legalább nyolc istentiszteletről van szó. A helyzetet bonyolítja, hogy e lelkipásztorok többsége ellátja más gyülekezetek gondozását is, ahol szintén készülnek a hívek az imahétre. Végül pedig megemlítem a szervezés legfőbb akadályát: lehetőleg mindenki szeretne ott lenni minden alkalmon. Kérdés azonban az is, hogy a - hétköznapokon dolgozó, egyetemeken vizsgázó - falusi kántorok számára melyik időpont a legmegfelelőbb. A nagyvárosi lelkészek talán el sem tudják képzelni, hány telefonhívásba kerül mindezt lebonyolítani.- Nem probléma. Majd ott találkozunk Köszönjük szépen. A legfontosabb, hogy meg tudjuk tartani az alkalmakat... - Ja, persze! Az idén azért is várjuk izgalommal az imahetet, mert a felsorolt szolgálattevők közül az egyik plébános pár hete került egyházközségeibe, és még nem találkozott protestáns kolléganőivel. A szervezés nagy úr: félperces telefonos ismeretség után - félretéve minden felesleges „egyházdiplomáciai” szabályt - már szervezik is az istentiszteletet, egyúttal a fiatal pap meghívja szolgatársait egy ismerkedő vacsorára.- Én vagyok ismét. Beszéltem vele. Nagyon kedves, lelkes, szimpatikus. Mindenben benne van. Meghívott vacsorára is. 0 legalább három-három istentiszteletet javasolt mindkét faluba. Akkor azt beszéljük meg, hogy ki hol lesz. Tavaly én voltam nálad, akkor most ő legyen nálad az egyik helyen, amott pedig ő lesz nálam, én meg megyek hozzá amott... Várj! Kezdem még egyszer. írjad! - A következő napirendi pont ugyanis annak eldöntése, hogy ki hol prédikál. Erre három íratlan szabállyal szolgál a térség „ökumenikus szokásjoga”: az újnak - jelen esetben a plébánosnak - feltétlenül mindkét településen szószéken kell állnia. Senki ne hirdesse az igét saját templomában, de ott se, ahol tavaly hirdette. Mindig szerettem a „Mekkora az esélye annak, hogy az ötös lottón tíz szám variálásával kitöltött huszonnyolc szelvénnyel négyesem lesz a vasárnapi sorsoláson?”-féle matekpéldákat, de az igehirdetők beosztásához én nem tudok hozzászólni...-Jó napot kívánok! Az előbb beszéltem... Ja, te vagy az, Virág? Azt hittem, a plébánost hívom. Akkor újra tárcsázok Bocsi. Majd hívlak - Lassan elérkezünk az NDK turmixgép levehető ajtajának esetéhez - azzal a különbséggel, hogy nem nálunk csörög a telefon, hanem édesanyám tárcsázza a környék lelkészi hivatalainak számát. Idővel kialakul négy istentisztelet időpontja, sőt arra is fény derül, hogy kinek a prédikációját hallhatjuk két faluban. A másik négy alkalom megszervezése már csak fél órába és négy telefonhívásba kerül. Megtudom, hogy közös megegyezés alapján 2007-ben két hétre bővítik a sorozatot, hogy falunként ne csak két napig élhessük meg a közösséget. Mélyet sóhajtok, amikor hallom:- Várj! Az öt óra jó? Nem? Akkor négykor? Jó, négy óra, nálunk. Akkor hívom, mert vele öt órában állapodtunk meg. - Most épp azt beszélik meg, hogy mikor beszélik meg az estek liturgiáját és a választott igéket. Pörögnek a noteszlapok, kattognak a kerekek a lelkipásztori fejekben, futnak a másodpercek a telefonközpont számlálóján... Én pedig odaülök a számítógéphez, bekapcsolom, és automatikusan szerkesztem a plakátot, hogy a gyülekezeti tagok is megtudják: ismét lesz imahét... Milyen jó, hogy nemcsak a sérülékeny telefonhálózat, a feledékeny lelkipásztori memória, hanem a Szentlélek is működik ezekben a napokban! Az erősítés pedig ráfér a szervezőkre. Ugyanis többek között nem tisztázták azt, hogy sikerül-e felfűteni a földvári katolikus templomot, hogy ki menjen el autóval az idős nénikért, hogy hozzon-e palástot magával a református lelkipásztor, hogy mikor pótolják a szerdai konfirmandusórát, és mivel kínáljuk meg a testvéreket az istentisztelet utáni agapén... ■ László Jenő Csaba Szokolay-emlékkönyv A budapesti Fészek Klubban Jókai Anna mutatta be nemrég azt a kötetet, amelyet Radics Eva - a grazi zeneművészeti egyetem tanára, Szokolay Sándor egykori tanítványa - a zeneszerző 75. születésnapjára állított össze. A könyv első része gyönyörűen összefoglalt életrajzot tartalmaz. Áttekinti a zeneművész életének, zenepedagógusi, zeneszerzői pályafutásának minden jelentős mérföldkövét. A függelékben Szokolay műveinek a jegyzékét is megtalálhatjuk. Ahogyan az ünnepelt köszönő szavaiban elmondta, Radies Éva tulajdonképpen elvégezte helyette az életmű összegzésének feladatát. A könyv további részét írások - levelek, visszaemlékezések - teszik ki. Ezeket a dokumentumokat a kötet szerkesztője több mint egy év alatt gyűjtötte össze azoktól, akiket felkért a közreműködésre. Százan írtak, közismert nagyságoktól a hétköznapi kisemberig. Száz egyéniség, százféle megnyilvánulás, egyben mégis közösek: soraikkal, gondolataikkal mindannyian tiszteletüket, nagyrabecsülésüket, szeretetüket és jókívánságaikat fejezték ki az ünnepeknek. Szokolay Sándor a mainál nehezebb időkben is nyíltan vállalta, hangoztatta evangélikus kötődését. Hittestvéri szeretettel, szívből kívánjuk, hogy kísérje további életét Isten áldása! ■ Fürst Enikő Szokolay - Emlékkönyv a zeneszerző75. születésnapjára. Szerkesztette Radics Éva. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005. Ára 5980 Ft. Reménység illúziók nélkül Beszélgetés ár. Várszegi Asztrik püspökkel, bencés főapáttal Hafenscher Károly: Püspök úr, főapát úr, Krisztusban kedves testvérem! Örömmel vártunk Deák téri gyülekezetünkben mind a délelőtti igehirdetésre, mind a délutáni asztali beszélgetésre. Köszönjük, hogy elvállaltad ezt az interjút is. Délelőtt Ezsaiás próféta vigasztaló szavát tolmácsoltad, délután a mai keresztény ember életének titkát és az ökumené jelenlegi helyzetét vázoltad fel. Rátérve konkrét kérdéseinkre, elsőként a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia friss körlevelével kapcsolatban érdeklődünk. Mint az egyik aláírója, hitelesen tudsz beszámolni a körlevél szándékáról, valamint a magyar világi és egyházi médiumok reagálásáról. Azt szeretném, ha a diagnózis lényegével együtt megszólaltatnád a terápiát is a reménység jegyében: mit jelent a megújulás az egyházon belül, és hogyan segítheti ez társadalmunk egészét? Várszegi Asztrik: A püspöki konferencia körlevelének szándéka és célja az volt, hogy mindenképpen bátorítsa a keresztény, katolikus híveket, hogy éppen a reménytelenségben vagy a nagyon nehéz helyzetekben ne csak aggodalmunkat fejezzük ki, hanem aktivitásra bátorítsuk a hozzánk tartozókat. (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia január elsejei körlevele „nyitotta meg" a nemzet lelki megújulásáét meghirdetett imaévet. - A szerk.) A keresztény ember számára a cselekvés az Isten útjának megtalálása, azon való járás és aktív életfolytatás. A tevékeny szeretet nemcsak hittestvéreinkre irányul, hanem felebarátainkra általában. A keresztény cselekvő élet titka, hogy keresse Isten jelenlétét, és töltődjék fel abban. Ez legyen az erőforrása ahhoz, hogy személyében, családjában, az egyházban és az adott közösségben, amelyben él és dolgozik, a megújulás és a reménység hordozója tudjon lenni. Találja meg a módját, hogyan segíthet az embereknek, távoli és közeli környezetének. Vigasztaló „Isten-tapasztalatot” szerezve tegyen tanúságot, és adja tovább másoknak is a kapott szeretetet. H. K.: Terjesszük ki ezt a kérdést és feladat- vállalást országhatárainkon túlra is. Tény, hogy a rendszerváltozást követő tizenötödik-tizenhatodik évben a kelet-közép-európai volt szocialista országokban sok a csalódottság. Mindnyájunk kérdése: hogyan lehet keresztény szolgálatként reálisan reménységet hirdetni a jövőben is-a sok mindenben csalódott emberek társadalmában? V. A.: Közös vonás, hogy a posztkommunista országokban a változás, a fel- szabadulás után hihetetlen örömmel, boldogsággal, várakozással fordultunk az új helyzet felé. Közös volt az örömünk a szabadság megtapasztalásában. De minél messzebb távolodunk a létező szocializmus világától, annál inkább látjuk azokat a fogyatékosságainkat, amelyeket egykor „sebekként” szereztünk. Most úgy tűnik, hogy tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt saját helyzetünket és feladatunkat nem tudtuk reálisan felmérni, és inkább vezetett bennünket az egykori „egyházkép”, mint a valóság és az, hogy kik vagyunk, mennyire telik erőnkből. Azt gondolom, hogy a megújulásnak - ami az egyház hajtómotorja, hiszen a Lélek hajt bennünket a megújuláshoz - pontosan abban van az ereje, hogy nem restaurálni akarunk, hanem megújítani, innoválni. Megújítani ugyanazt az örömhírt a megváltozott körülmények között, meghirdetni ugyanazt az evangéliumot: tehát nem a régi kereteket kell visszaálmodni valamiféle nosztalgiával az iránt, ami nem jöhet vissza soha már, hanem Isten igéjével mindig frissen és időszerűen kell válaszolnunk a felvetődő kérdésekre. Erre a megújulásra a mi egyházainknak mindig - így most is - megvan a komoly esélyük. H. K.: Az jut eszembe, hogy a bencések hosszú történetük folyamán mindig megtapasztalták: a „megnyesett fa újra kizöldül’’, és egy nehéz korszak után, esetleg a felszámolás közelében, még mindig lehetséges a megújulás, ahogy Monte Cassinóról, a bencések fellegváráról olvastam, hogy a rend történetének folyamán hétszer is meg kellett újulnia. Ezt el lehet mondani a magyar bencés rendről, a Szent Márton hegyi, pannonhalmi monostor történetéről is. V. A.: Valóban az a Monte Cassinó-i jelmondat, hogy „succisa virescit”, „a megnyesett fa újra kihajt”. Ez is ézsaiási idézet. A közelmúltban gyakran emlegetett vigasztaló szó volt. H. K.: Térjünk át a párbeszéd, a felekezetek közötti dialógus kérdésére. Vaj on folytatódik-e a 21. században az előző évszázadhoz hasonlóan a római katolikus-evangélikus dialógus? A Dominus Iesus irat kijelentése szerint hivatalosan már nem testvérekről beszéltek, ha protestánsokról van szó, hanem barátokról. így már nem a De Oecumenismo vatikáni dokumentum körébe tartozunk, hanem a Nostra aetate körébe, ezért csupán a barátság jegyében folytathatunk dialógus helyett diapraxist? V. A.: Ha egész glóbuszunkat tekintjük, azt kell mondanom, szükségszerű, hogy a keresztény felekezetek között folyjék a párbeszéd. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a világvallásokkal folytatott párbeszéd nehézségeit tekintve ez a mi belső vitánk szinte elenyészőnek mondható. Természetes azonban, hogy továbbra is dolgoznunk kell azért, hogy elérjük az egységet. Emberi bizalmunkat erősíti, hogy a II. vatikáni zsinat visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumené ügyében. XVÍ. Benedek pápáról feltételezzük, hogy ő mérsékelten halad, mert ismerjük a gondolkodás- módját, de ha valakinek, úgy neki - mint aki igazán jól ismeri a német reformációt - tudnia kell, hogy valójában mit jelent egyházunk számára ez a „seb”. Nem feledhetjük, hogy az egykori Ratzingerbí- boros kiválóan képzett teológus. Csak a reményemet fejezhetem ki, hogy ő is egyre inkább meg akarja gyorsítani az ökumenizmus tempóját, hiszen ő is tudja, hogy ez létkérdés a mai európai kereszténység számára. H. K.: Egyre világosabb, hogy nem véletlen volt a pápaválasztás eredménye. Sokan azt hittük, hogy az úgynevezett harmadik világból jön II. János Pál utódja, de nem ez történt. A német származású pápa érti igazán, hogy mit jelent Európában a kereszténység szétszakado- zottsága. Azt sem felejthetjük, hogy Szent Benedek Európa védőszentje és az európai szellem építője volt. Az Európában született pápa reménységünk szerint sokat tud tenni az európai kereszténység jelenlegi helyzetében. Olyan országból származik, ahol hozzávetőlegesen ötven-ötven százalékban él a római egyház a protestantizmus mellett. V. A.: Én is osztom véleményedet és reménységedet. H. K.: Utoljára azt kérdezem, milyen a kapcsolatod evangélikus egyházunkkal. Minek tekinted: tanító egyháznak, mások felé nyitott egyháznak? Ismerjük az evangélikusság különleges helyzetét a protestantizmuson belül, hiszen az 1999-ben Augsburgban aláírt Közös nyilatkozat az egyedüli olyan jellegű irat, amely kölcsönösen recepciót élvez. Az úrvacsora/eukharisztia gyakorlatára gondolok, tudniillik arra, hogy mindketten a valóságos jelenlétet hisszük és valljuk. Közös az is, hogy a Szentíráshoz nem egyszerűen mint egy könyvhöz ragaszkodunk, hanem Krisztus-könyvnek tekintjük a Bibliát. Éppen ezért szinte egymás sorsává lettünk - ahogy Rahner professzor írja egyik könyvében. Nem tudunk egymás nélkül gondolkozni és élni sem. Látsz-e reális lehetőséget az 1967-ben elkezdődött, mindkét részről eredményesnek nyilvánított dialógus folytatására, vagy mindenestül új korszak kezdődik, paradigmaváltás következik, amelyre a visszalépés, a fékezés, a restauráció inkább jellemző, mint a haladás? Emlékszem, hogy 1979-ben, amikor először prédikálhattam a pannonhalmi bazilikában, felvittek a toronyba is, ahol egy felirat is olvasható: „Predicate et docete". Ez nagyon közel van hozzánk Élőszóval és élettel teszünk bizonyságot, és tanítani akarjuk megkeresztelt híveinket, ahogy a keresztelési parancsban is elkötelezett erre Jézus Urunk. V. A.: Személyes vallomásom elhangzott délelőtt is: soproni vagyok, és Sopronnak még a címerében is megtalálható a 61. zsoltár első verse: „Isten a mi erősségünk.” Ezt választottam püspöki jelmondatomnak is: „Fortitude mea de- us." Ami egykor Lackner polgármester jelmondata volt, az az én számomra is elegendő biztatás. Gyermekkoromtól megvolt az evangélikusokkal a jó kapcsolatom, iskoláim révén éppen úgy, mint személyes vonatkozásban. Sokan jöttek Pannonhalmára Sopronból és környékéről. Többen szimpatizáltak az evangélikus egyházzal, többek között a te lelki testvéred, Békés Gellert atya, akinek temetési szertartásában részt vettél: de ugyanúgy Sólymos Szilveszter, Sulyok Elemér és többen mások is. A mi ökumenikus mestereink mind jól ismerték a magyarországi és európai evangélikusságot. Köztudott, hogy az evangélikus egyház történeti folyamatosságában, tanításában a protestánsok közül a legközelebb áll hozzánk. Meggyőződésem, hogy a történelmi érvelésnek és egymás megismerésének a jövőben még nagyobb szerepe van. Az egymástól való elidegenedés vagy különbözés felszámolásában sokat segíthetünk egymásnak. Amiért Luther a 16. században síkraszállt, az alapjában teológiai kérdés volt. Erre szüksége volt a középkori kereszténységnek, de aztán nem teológiai tényezők is beleszóltak a távolodás folyamatába. Úgy gondolom, hogy amit mi a múltban elhibáztunk, azt a Lélek segítségével kötelességünk helyrehozni is. H. K.: Köszönöm a beszélgetést. Engedd meg, hogy vízkereszt idejében hadd hivatkozzam 15. századi holland festőkre, akik a napkeleti bölcseket napnyugati tudósok ruhájában ábrázolták. Egykori müncheni püspökünk, Dietzfelbinger egy prédikációjában így szólt: „Ugyan mikor fognak a mai nyugati tudósok térdet hajtani a betlehemi gyermek előtt?” Ma annak voltunk tanúi a Deák téren, hogy egy nyugati értelemben is tudós püspök és főapát térdet hajtott közös Urunk előtt. Megbecsüléssel és szeretettel köszönöm mai szolgálatodat, és közelgő születésnapodra Isten áldását kívánom, bizonyára az Evangélikus Élet olvasói nevében is. ■ Hafenscher Károly (id.) v I
