Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-04-09 / 15. szám

‘Evangélikus Éltó KERESZTUTAK 2006. április 16. *► 5 A Biblia Isten hűségéről tanúskodik Beszélgetés dr. Cserháti Mártával ► A Lutheránus Világszövetség (LVSZ) által megrendezett nemzetközi evan­gélikus teológiai konferencián a Biblia tekintélyének kérdését boncolgatták Varsóban február 1. és 6. között. A résztvevők egyike, dr. Cserháti Márta - aki az Evangélikus Hittudományi Egyetem nyíregyházi kihelyezett hittanár­képző tagozatán tanít bibliai tárgyakat - lapunk számára összegezte a ren­dezvényen szerzett benyomásait.- A szervezők milyen tapasztalatok nyo­mán érezték úgy, hogy egy, a Szentírás tekinté­lyéről gondolkodó nemzetközi gyűlés összehí­vására lenne szükség?- A téma - Isten hűségének tanúja: a Bib­lia tekintélyének kérdései - aktualitását az LVSZ mint globális egyházi szervezet részéről az a tapasztalat indokolta, hogy az egyes tagegyházak néhány kérdésben másképpen olvassák és értelmezik a Bib­liát, más következtetésekre jutnak. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy a Biblia tekin­télye és értelmezése mást és mást jelent még azokban az egyházakban is, ame­lyek egyaránt az „egyedül a Szentírás” lutheri elvét vallják. A munkacsoport egyrészt arra kereste a választ, hogy a Szentírásnak milyen különböző értelmezései teszik lehetővé a véleményeknek ezt a sokféleségét, va­lamint arra, hogy melyek azok az egyéb szempontok (kulturális különbségek, el­térő tapasztalatok, előfeltevések), ame­lyek befolyásolják az értelmezéseket. A közös munka során világossá vált szá­munkra, hogy még akkor is, ha igyek­szünk hűek maradni a bibliaértelmezés lutheri alapelveihez, szembe kell néz­nünk a Luther óta eltelt századok törté­néseivel, a modernitás két ikergyerme­kének, a gondolatilag zárt fundamenta­lizmusnak és a mindent megkérdőjelező relativizmusnak a hatásával.- Hogyan kapcsolódott be a munkába?-Angol nyelven megjelent doktori disszertációm ismeretében már tavaly nyáron meghívtak az LVSZ nemzetközi szemináriumába tanítani. Itt ismerked­tem meg dr. Reinhard Böttcherrel, a Teoló­giai és Tanulmányi Osztály tanulmányi titkárával; ő hívott meg az említett LVSZ-munkacsoportba, miután a cso­port svéd tagja megbetegedett.- Minden résztvevő két kérdéskör kidolgo­zását vállalta. Ön mely problémákkal foglal­kozott behatóbban?-Egység és sokféleség a Bibliában; „egyszerű” bibliaolvasók és szakembe­rek bibliaértelmezése. De hadd nevez­zem meg a többi, szintén nagyon érde­kes témát is: hatalom és ideológia a bib­liaértelmezésben; az egyház hitelessége és a Biblia tekintélye; lezárt kánon és fo­lyamatos kinyilatkoztatás; módszer és képzelőerő a bibliaértelmezésben; a Bib­lia mint Isten igéje. Visszatérve a kérdésére: a Biblia egy­ségének és sokféleségének a témájában élvezetes és gyümölcsöző beszélgetése­ket folytattam Diane Jacobson amerikai Ószövetség-professzorral. Ő többek kö- • zott azt hangsúlyozta, hogy a Bibliában található feszültségek és ellentmondá­sok miként segíthetik elő a Szentírás jobb megértését, egyre mélyebbre vezet­ve bennünket a könyvek könyvének vi­lágába.- Ön milyen gondolatokat osztott meg be­szélgetőpartnerével e dialógus során?- A lutheri „was Christum treibt” (ami Krisztusra mutat) elv - vagyis hogy Isten igéje mindaz, ami Jézust hirdeti - alap­ján közelítettem meg a Biblia néhány ne­hezebben magyarázható vagy akár ko­moly problémát jelentő szövegrészét. Ilyennek tartom például a nőkre vonat­kozó igehelyek némelyikét vagy az erő­szak problematikáját feszegető kérdése­ket. Utóbbi témát sokan igyekeznek el­kerülni. Szerintem ezt nem tehetjük meg. Az a helyes, ha egy bibliakutató az erőszak igei megközelítésével is Krisz­tusra figyelve foglalkozik.- A második, Ön által jobban körbejárt kérdés a Biblia „laikus" és „tudós" olvasata volt.- Igen, erről a szintén ószövetséges dél-afrikai Farisani professzorral beszél­gettünk. Meglepetéssel vettem tudomá­sul, hogy az afrikai teológia mennyire tudatosan és alaposan foglalkozik a gyü­lekezeti tagokkal való közös bibliaolva­sás kérdéseivel, illetve hogy mennyire érzékenyen és önkritikusan szemléli a „szakértők” hozzájárulását. Ők arra is jobban odafigyelnek, hogy a bibliaértel­mezéssel kapcsolatos felvetéseket a kér­dező problémái, élethelyzete is megha­tározzák. Magam arra kerestem a választ, hogy mivel tartozik a tudós a laikusnak, me­lyek azok a csapdák és veszélyek, ame­lyek mellett - a Biblia értelmezéstörté­netének ismeretében - semmiképp sem mehetünk el szó nélkül. Gondolok itt például arra, amikor az Újszövetséget az Ószövetség fényében esetleg helytelenül értelmezik: azaz Izraelt csupán az egy­ház előzményének tekintik.- A beszélgetések során mi ragadta meg leginkább?- Igen tanulságos volt a dél-afrikai és az argentin beszámoló arról, hogy ki-ki milyen hatalmi és ideológiai érdekek mentén próbálja a Bibliát saját céljaira felhasználni. Elénk beszélgetés alakult ki az egyház hitelességének témájában is. Ennek kapcsán a malajziai résztvevő mondata maradt meg bennem legin­kább: „Mi vagyunk az a Biblia, amelyet az emberek olvasnak.” Talán a legtöbb szenvedélyt keltő té­mánk az volt, hogy mit is jelent ma pon­tosan az, hogy a Biblia Isten igéje - oly­annyira, hogy ez a kérdés a varsói meg­beszélés után sűrű elektronikus levelezés tárgya lett. A legtöbben egyetértettünk abban, hogy a Biblia mint tanú túlmutat önmagán, Isten valóságára. Nem egy könyvet imádunk tehát, hanem azt, aki­nek a hűségéről a könyv tanúskodik, an­nak minden történeti meghatározottsá­gával, belső feszültségével együtt.- Úgy tudom, hogy a konferencián elhang­zottakat egy kötetben summázzák majd.- A tervek szerint még ebben az év­ben megjelenik munkánk eredménye, a tizennégy tanulmányt tartalmazó kötet. Reményeink szerint a kötet olvasója is átél majd valamit a közös munka izgal­mából, a résztvevőknek a téma és egy­más iránt érzett megbecsüléséből, sze- retetéből. Aki azonban a Bibliával kap­csolatos egységes, hivatalos „lutherá­nus” álláspontra számít, az csalódni fog. A könyv valószínűleg tükrözni fogja nemcsak a kulturális sokféleséget, ha­nem a bibliaértelmezéssel kapcsolatos különböző, időnként ellentétes állás­pontokat is. Éppen ez a „fésületlenség” tanúskodik azonban arról, hogy ami bennünket és egyházainkat összeköt, az nem a mindenben azonos gondolko­dás, hanem az annál mélyebb közösség­vállalás, communio. ■ Gazdag Zsuzsanna Júdás evangéliuma és a jézusi örömhír ► Újsághír; A National Geographie Society történetének egyik legfontosabb tu­dományos beszámolóját hozta nyilvánosságra Washingtonban. A világ legnépszerűbb ismeretterjesztő havi magazinja beszámolt Júdás evangéli­umáról. A kézirat csak nemrég vált hozzáférhetővé a tudományos világ számára. Ókori szövegekben szereplő utalásokból a kutatók előtt már rég­óta ismert volt júdás evangéliumának létezése. A legkorábbi, Kr. u. 180-ból ismert említés Iréneusztól, a mai Lyon püspökétől származik. A Júdás evan­géliumát tartalmazó - három másik kéziratot is magába foglaló - kódexet azonban csak az 1970-es években fedezték fel Egyiptomban, mely ezt kö­vetően többször is gazdát cserélt. Előbb Európába, onnan pedig az Egye­sült Államokba került, ahol tizenhat évig egy banki széfben tartották. Egy régiségkereskedő 2000 áprilisában megvásárolta, majd 2001 februárjában átadta egy bázeli alapítványnak. Ekkor kezdett hozzá egy stáb a szöveg for­dításához és megóvásához egy világszerte ismert koptológus vezetése alatt. A papiruszra írt kopt nyelvű szöveg a 4. században görögből készült fordítás, és a megfejtett szöveg a közreadók szerint új megvilágításba he­lyezi Júdás alakját. Ritkán van arra példa, hogy teológiai szakkérdésekről bőséges terjedelemben és szinte egymással versengve számol­nak be világi sajtóorgánumok. A nagy­hét küszöbén ennek lehettünk tanúi. A fokozott érdeklődés azonban lényegé­ben most sem a Szentírásnak vagy vala­mely ünnepnek szól: az újságírók szen­zációt szimatolnak. Júdás, Jézus tragikus sorsú tanítványa a maga titokzatos sor­sával mindig is izgatta a közvélemény formálóinak fantáziáját. Néhány hónappal ezelőtt már felröp­pent az állítólagos hír, hogy maga a Va­tikán is napirendre kívánja tűzni Júdás rehabilitálásának, sőt szentté avatásá­nak tervét. Aztán, ahogy az lenni szo­kott, kiderült, hogy lényegesen keve­sebbről van szó: egy római katolikus teológus csupán azt vetette fel, hogy Jú­dás személyét meg kell tisztítani az év­századok során rárakódott zsidóellenes képzettársításoktól. E mögött a szándék mögött pedig az a kétségtelenül helyes felismerés áll, hogy különféle értelmezésekben gyakran ösz- szekapcsolódott a zsidóság és Júdás. Az ókortól kezdve sokan azt vallották, hogy Júdás és a zsidók ugyanúgy elárul­ták Jézust, ezért a kárhozat sorsában is osztozniuk kell. Ez az antijudaista szem­lélet érhető tetten számos középkori passiójátékban. Az is kétségtelen, hogy „az áruló tanítvány” kezdettől fogva kedvelt képzőművészeti téma, valamint hogy sorsa számos író fantáziáját is megihlette. E fikciós ábrázolásoknak is köszönhetően Jézus tizenkettedik tanít­ványának ma igen sokféle, a Bibliával nehezen összeegyeztethető arca jelenik meg a nyilvánosság előtt. Júdás evangéliumát, amely a napokban kerül nyilvánosságra, még nem ismerhet­jük, de az előzetes közlemények alapján valószínűsíthető, hogy benne az áruló nem mint ősgonosz jelenik meg, hanem mint szenvedélyes igazságkereső, aki tet­tét egyenesen Jézus parancsára hajtja vég­re. Ilyen formában pedig személye nem a gonoszság, hanem a Mestere iránti szere­tet és engedelmesség megtestesítője lesz. Az összehangolt médiakampány most ráirányítja a figyelmet erre a valóban ti­tokzatos sorsú tanítványra. Jó azonban tudni, hogy számos korábbi megközelí­tésben is megismerhettük már Júdás em­beri arcát. Egyik következő lapszámunk­ban jó néhányat bemutatunk majd ezek­ből a törekvésekből, amelyek az első századok apokrif műveitől középkori zsidó pamfletén keresztül a legújabb ko­ri rockoperáig terjednek. A National Geographie által közölt Jú- dás-evangéliumot még meg kell ismer­nünk. Talán eszméltető, talán provoka­tív olvasmány lesz. Az előzetes közle­mények alapján azonban nem tűnik túl kockázatosnak a megállapítás: az ott ki­ábrázolódó Júdás-kép korántsem helye­zi új alapokra a bibliakutatást. Tanúi le­hetünk viszont annak a - lélektanilag ta­lán érthető - emberi szándéknak, hogy az utókor magyarázatot találjon a hűség és hűtlenség, a tanítványság és árulás örök kérdéseire. Nagyhét és húsvét idején egyet leszö­gezhetünk: nem tudjuk pontosan, mi is „Júdás evangéliuma”, ismerjük viszont a Jézus Krisztusban megjelenő és testet öl­tő evangéliumot. Ez a jó hír így hangzik: ő meghalt bűneinkért, és feltámadt meg- igazulásunkra. Számunkra ez az evangé­lium jelenti a tájékozódási pontot. ■ Fabiny Tamás Az élet szentsége és az önrendelkezési jog Jó, hogy van húsvét. Ez az ünnep nem szekularizálódott annyira, mint a kará­csony, mégis megfigyelhető, hogy a nem vallásos emberek többségét is megérinti a húsvéti üzenet. Karácsony a szeretet, húsvét az élet ünnepe. Karácsony a legfontosabb üdv­történeti esemény, az Ige testté létele, az inkamáció; húsvét a mű beteljesülése, a halál feletti győzelem, az élet diadala. Karácsony azt jelenti, hogy Isten új esélyt ad teremtményének, az ember­nek; húsvét tartalmat ad ennek. Jézus az út, az igazság, az élet. A feltámadás a halál feletti győzelem. Az örök élet reménységét hordozza, de fontos az üzenete a földi élet számára is. Krisztus áldozata megnövelte az élet ér­tékét. Minden más dimenzióba került. Különösen az emberiséget ősi idők óta foglalkoztató jelentős bioetikai kérdé­sek, a születés, az egészség-betegség, a halál problematikája. Növeli az élettel kapcsolatos viták hő­fokát a tudomány fejlődése is. Olykor már-már úgy tűnik, hogy az ember iste­ni pózban tetszeleghet. Beleszólhat az új élet keletkezésébe, immár nemcsak az élet elvételével tévedve a bűnös útra, ha­nem azáltal is, hogy a genetikának, az öröklés tudományának lehetőségeit fel­használva mesterséges úton többszöröz meg egyedeket. És dönt a halálról, a ha­lál időpontjáról - abbahagyva a gyógy­kezelést vagy éppen mesterségesen élet­ben tartva a szenvedőt. Az alapkérdés az élet tisztelete, az élet szentségének az elfogadása. Ez azok szá­mára is követendő, követhető, akik nem vallják, nem hiszik, hogy az élet, az élet tisztelete Isten rendelése. Társadalmi közmegegyezés szükséges, mert min­den ebből következik. Az értékorientált­ságot tekintve mindig az élet tisztelete a domináns, és ez fejezi ki a közösségi ér­deket is. Ezért nem fogadható el az úgy­mond szociális indokból elvégzett művi terhességmegszakítás; ez nem lehet a születésszabályozás eszköze. És ugyan­csak ezért nem engedhető meg - bár ha­landók vagyunk - a súlyos betegek ha­lálba segítése. Az élet szentségén alapuló értékrend­del azonban ütközik egy másik, önma­gában tiszteletre méltó, felelős érték­rend, melynek az önrendelkezési jog a középponti fogalma. Akik ezt hangsú­lyozzák, nem kívánnak utat nyitni a fele­lőtlenségnek. Mégis kérdés, hogy eljut­hat-e a társadalom arra a fejlettségi fok­ra, követheti azt az értékrendet, amely­ben az önrendelkezési jog zsinórmérté­ke az élet tisztelete, az élet szentsége. Ma, a még mindig évi több tízezer abor­tusz, a törvényi szabályozás nélküli eu­tanázia gyakorlatának időszakában erő­sek a kételyek. Ehhez járult a legutóbbi konfliktus, mely kiváltotta az egészséges társada­lom erőteljes ellenkezését. Egy magán- személy beadványával kapcsolatban az Alkotmánybíróság úgy foglalt állást, hogy minden nagykorú állampolgárt megillet a sterilitás joga, azaz leköthető a nők petevezetéke. Ez a jogilag, az Al­kotmányból nyilván levezethető felfo­gás - sértő szándék nélkül írom, nem szokásom minősíteni - egyszerű osto­baság. Tudomásom, orvosi tanulmánya­im szerint három- vagy többgyermekes asszonyoktól, a harmincöt éven feletti nőktől, illetve azoktól, akiken valami­lyen ok miatt kismedencei beavatkozást végeztek, megkérdezték, hogy nem kí­vánják-e leköttetni a petevezetéküket. Ez nem jog, amely bárkit megilletne. Va­lójában öncsonkítás, amelyet - ha már törvényt akarunk hozni - legfeljebb til­tani lehet. Az élet szentsége és az önrendelkezé­si jog áll látszólag szemben egymással. A dolog annál is inkább izgalmas, mert a protestantizmussal, a reformációval szü­letett meg a felelős autonóm polgári gondolkodás; ha tetszik: a liberális meg­közelítés. A korábbi kegyességben az engedelmesség volt a középponti foga­lom. Az engedelmes hívő, ha vétkezett, bocsánatra számíthatott. A reformáció követői viszont az autonóm ember fele­lősségét helyezték a középpontba. Irányelvek vannak, de receptek nincse­nek - bioetikai kérdésekben sem. Min­denki magáért felel. De a közösségnek, a nemzetnek is felelősséggel tartozunk. Nem vehető el az önrendelkezési jog, mert akkor nincs felelősség. De fájda­lom, nem is alkalmazható korlátok nél­kül, mert ez esetben veszélyezteti a kö­zösséget, a társadalmat. Talán évszáza­dok múlva megvalósul nagy álmom: nem kellenek majd törvények a bioetika területén, elegendő lesz a társadalmi közmegegyezés. Azok is elfogadják az élet szentségéből adódó gyakorlatot, akik számára nem Jézus Krisztus jelenti az életet. Csak akkor végeznek terhes­ségmegszakítást, ha az anya élete ve­szélyben van, illetve ha biztosan beteg magzat születne; az élet alkonyán pedig a hospice-mozgalom gondoskodik a méltó eltávozásról. Ma még szükségesek a törvények, a korlátok, de naponta szembesülünk ala­csony hatékonyságukkal, kényszerpá­lyajellegükkel. Sajátos veszélyük, hogy megosztják a társadalmat, ráadásul még azokat is szembeállítják egymással, akik- bár különböző oldalon és alapon, de mégiscsak - az etikus álláspontot támo­gatják. Az egyik szigorú törvényeket akar, a másik legfeljebb minimális sza­bályozást fogad el. Beleesnek a csapdá­ba, amelyet az egyik oldalon a funda­mentalizmus, a másik oldalon pedig az önrendelkezési joggal való felelőtlen visszaélés állít. Az apostoli üzenet arról szól, hogy testünk a Szentlélek temploma. Felelő­sek vagyunk életünkért, egészségünkért. 2006 húsvétja sajátos helyzetben ta­lálja a megosztott magyar társadalmat. Erőteljesen szól a húsvéti evangélium, és nem csak a hívőkhöz. A nemzetnek is van egészsége; ennek ápolása mindnyá­junk felelőssége, bármely politikai gon­dolkodásmód talaján álljunk is. Szüles­sen több gyerek, nevelkedjenek harmo­nikus családban, legyen minden életnek értéke, minősége, a meghosszabbodott élet egészségben eltöltött éveket jelent­sen, és méltóképpen érjen véget a földi vándorút. Ha csak a magukat kereszténynek val­ló társadalmi csoportokban megvaló­sulna ez a program, már más lenne a vi­lág. A feltámadott Úr az élet üzenetével bocsátotta útjukra tanítványait. Ma is ez van érvényben. ■ Frenkl Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents