Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-04-09 / 15. szám
6 41 2oo6. április 16. KERESZTUTAK ‘Evangélikus ÉletS I Napfogyatkozás ► Hazánk területéről részleges nap- fogyatkozásban gyönyörködhettek március 29-én mindazok, akik felett nem volt borús az égbolt. Ez a puszta hír juttatta eszembe Nagy Ernő Miklós tekintélyes alakját, akit a győr-nádorvárosi gyülekezetben ismertem meg. Vele ültem le beszélgetni, és szavai azért kapnak különös hangsúlyt, mert harmincöt éves korában elveszítette szeme világát. Élete passiója pedig éppen egy napfogyatkozással kezdődött...- 1932-ben születtem Öttevényen. Édesapám gondnok volt az ottani fiókgyülekezetben - kezdte feleleveníteni élettörténetét Miklós bácsi. - Négyen voltunk testvérek. Én a háború után, 1949-ben Gyenesdiáson egy hitmélyítő ifjúsági konferencián jutottam hitre. Előtte, 1948-ban volt nálunk Öttevényen egy evangélizáció. Akkor kezdtem autodidakta módon harmóniumozni, és egészen 1953-ig én voltam a kántor. Ezután Budapestre, a műszaki egyetemre kerültem, ahol okleveles villamosmérnökként végeztem. A diploma megszerzése után Győrben, a szerszámgép- gyárban kaptam munkát. Megnősültem, majd néhány évig az építőiparban is dolgoztam, de mivel az - szó szerint - nagyon mozgalmas munkaterület volt, elmentem onnan. A megye energetikusa lettem, a víz- és gázszolgáltató vállalatok felügyelete tartozott hozzám.- Ezek az évek az energiaszektort is mozgalmas munkaterületté formálták... Hogyan alakult az egyházzal való kapcsolata és a hitélete?- A győri lelkészek jártak ki az öttevé- nyi fiókgyülekezetbe, így mindegyiket személyesen ismertem. Amikor 1962 májusában Nádorvárosba költöztünk, Kovács Géza lelkész hívott a gyülekezetbe tisztségviselőnek. Az istentiszteleteket rendszeresen látogattam, annak ellenére, hogy ez akkoriban egy állami hivatalnok esetében nem jelentett jó pontot. Amikor aztán rokkanttá nyilvánítottak, szorosabb kapcsolatba kerültem Géza bácsival. 1973 körül lettem presbiter. 1978-ben pedig meghívtak a gyülekezeti énekkarba.- Mi vezetett oda, hogy életerős fiatalemberként nem élhetett teljes értékű életet? Hogyan kezdődött élete passiója?- Lassan elveszítettem a szemem világát. A jobb szemem minden bizonnyal akkor károsodott, amikor 1954-ben a napfogyatkozást nem megfelelő szűrőüvegen keresztül néztem. A bal pedig 1967 nyarán, amikor a Balatonban játék közben nekipattant a labda, és retinaleválás történt. Négy év alatt teljesen megvakultam. 1972-ben Essenbe kerültem egy szemklinikára, ahol akkor már lézerrel gyógyítottak. De akkor már túl késő volt...- Hogyan tudott megbékélni ezzel az állapottal?- Akkor harmincöt éves voltam. Addig tanultam, komoly szakmai gyakorlatot szereztem, addig a vetés ideje volt az életemben. Ezután jöhetett volna az aratás. De kettétört ez az életpálya. A gyermekkori vallásos környezet sokat segített sorsom elhordozásában. A szemklinikán volt egy hívő ápolónővér. Szívesen beszélgetett, ha olyan emberre talált, aki nem utasította el az ő vigasztalását. Ő is segített. Abban a két évben bizony voltak „csúnya gondolataim”, ez kemény időszak volt az életemben. Később a vakok szövetségében huszonnégy évig voltam megyei titkár, ahol volt elődömtől - a háború alatt megvakult Gyenge Imrénétől, a későbbi ausztriai református püspök édesanyjától - is sok megerősítést kaptam. Megtanultam a vakok írását, nem szakadtam el a betűtől. Túl tudtam magam tenni a fizikai vakságon, és lelki szemeimmel megláttam, hogy hol van az igazi orvosság, és ki az igazi gyógyító. Az egyházban is egyre több dolgom lett. Ma is igyekszem minden hitmélyítő alkalmon részt venni.- Gondolom, felesége is ön mellett állt.- Feleségem akkor is sokat segített. Sajnos nem születhetett gyermekünk. Néhányszor úgy tűnt, hogy Isten megajándékoz minket gyermekkel, de miközben ő veszélyeztetett várandósként többször volt kórházban, az én állapotom is egyre rosszabb lett. Engem ezalatt tizenötször operáltak. így végképp le kellett mondanunk a gyermekvállalásról...-Jézus példázatokban beszélt egy másik világról, Isten országáról. A vakok világa jellemezhető emberi szavakkal?- A mélyebb gondolatokat leginkább versekben lehet kifejezni. Ha lezárul ez a világ előttünk, kinyílik a másik világ bennünk. A vakoké más világ, mert itt mások a súlypontok, amelyek érzékennyé teszik az embert. Ez egy finomabb világ, de nem úgy, hogy mimóza lesz az ember. Kérdés, hogy az viseli-e el jobban a vakságot, aki születése óta vak, vagy az, aki ismeri mind a két világot. Én ismerem mindkettőt, bár kopik az emlékezet. Az tévhit, hogy a vakoknál kifinomul a hallás, a szaglás, a tapintás... A látás az agyat nagymértékben leköti azáltal, hogy a külvilágból érkező információ 80-85%-a a szemünkön keresztül jut el hozzánk. Én például a fülemre hagyatkozva megyek át az úton, de nem a kereszteződésben, mert ott mindig áll egy autó, amelynek a hangja megzavar. A két kereszteződés között gyakorlatban használom a Doppler-effektust; érzékelem, hogy jön az autó, vagy megy. Sokszor én mondom meg a kísérőmnek, hogy most mehetünk, mert nem jön semmi. Akkor vagyok megzavarva, ha fúj a szél, és zizegnek a levelek. Tehát csupán arról van szó, hogy a vak ember a többi érzékszervét is kihasználja.- Mit jelent ön számára a gyülekezet?- Én sokat olvastam. Szép könyvtáram van. Most számítógépet használok. Kifejlesztettek egy olyan programot, amely mindent elolvas nekem, ami a képernyőn van. Ezen keresztül is hallgatok igét, igehirdetéseket. A rádióban is lehet hallgatni istentiszteletet; ez kényelmi szempontból jó, de akijárt már hangversenyen, az tudja, hogy élőben mennyire más hallgatni a zenét. Ahhoz, hogy az ember hitben éljen és megmaradjon, a régi, sokak által hangoztatott háromlábú „szék" szükséges: az igehallgatás, az imádkozás és a közösségi élet. Ha ebből bármelyik láb hiányzik, akkor az a hitélet inog. Mindig társaságszerető ember voltam, és az vagyok ma is. A vakság sok mindentől megfosztott, de a gyülekezeti és lelki élettől nem. Van egy vezérgondolatom: a gyülekezet gondjainak megoldását elsősorban a lelki életének megerősítésén keresztül lehet véghezvinni. Presbiterként is mindig ennek megvalósításáért küzdöttem.- Szenvedéssel teli az életútja... Van-e oka a hálaadásra?- Minden reggel hálát adok, hogy felébredhettem, hogy nem fáj semmim. Mindig hálát adok azért, ha valami úgy sikerül a nap folyamán, ahogyan elgondoltam, bár hittel vallom a Miatyánk harmadik kérését: legyen meg az Isten akarata az én életemben. O minden bizonnyal így látta jónak.- Hogyan tekint vissza eddigi életére?- Ha nem ér engem ez a baleset, akkor talán magasra juthattam volna a világi hivatásomban. Ugyanakkor az a lelki békesség, amely ma bennem van, nem biztos, hogy megvolna. Nincs miért há- borognom, úgy érzem, valahol jól irányítják a sorsomat... ■ Menyes Gyula PASZTORNAPLÓ Évi emléke - most, hogy már meg tudok szólalni Február 25-én, szombaton programokban gazdag napot tartottunk egyházközségünkben. Reggel kilenckor a szokásos módon kezdődtek a hittanok, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a szülőket is meghívtuk, hadd lássák, mivel fárasztjuk gyerekeiket, és hogy ők mivel fárasztanak minket. Az utána következő konfirmációs órán pedig a tizenöt főből álló mentort csoport tagjainak vezetésével egyesével-kettesével vonultak külön a konfirmandusok, hogy elmélyültebben beszélgessenek valamelyik leckéről. Ebben a csoportban munkálkodott Évi és édesapja is. Az óra végén imádsággal bocsátottuk útjukra a gyerekeket. Hirdettem, hogy a délutáni farsangi összejövetelekre visszavárjuk őket. Két órától valóban újra megtelt a terem. Elsősorban a baba-mama klub tagjai, fiatal édesanyák és gyerekeik érkeztek, ezúttal fiatal apák és nagyszülők kíséretében. Mindegyikük beöltözött valami bájos jelmezbe. Fényképeket készítettem róluk, és még az alkalom közben ki is nyomtattam őket, hogy hazavihessenek valami emléket. Eközben a gyülekezet fiataljai tombolát árultak, nevetgéltek. Évi ekkor is itt volt. Egy fiatal hölgy tartott nagy sikert arató táncházfoglalkozást a picinyek és szüleik részére. A magnó kapcsolgatásában Évi is segédkezett. Délután négy és öt óra között lassan elkezdődött a váltás. A kicsi gyerekeket hazavitték, és közben érkeztek a nagyobbak és a felnőttek. Ezen a délutánon üzemeltük be a frissen vásárolt erősítőt és hangfalakat, igya zenéhez már nem kellett kölcsöncuccot kérni. Fokozatosan emelkedett a hangulat. Fiataljaink már az ezt megelőző két hétben szinte minden nap együtt voltak, és készítették az oroszlánsörényt Ildinek, a felfújt lufiból álcázott 1500 kg-os súlyzót, amit majd Évi mint erőművész emelget, Petya vasutas kabátot kért kölcsön, Norbi mint főszervező félbevágott pingponglabdából készített Simpson Family szemekkel röhögtetett minden közelébe kerülő embert. Ági bűvésznek öltözött, Zsolti pedig a Mikulás-jelmezhez még krampuszszarvakat is öltött. Még nekem is készítettek egy kartoncilindert, így vénségemre sem éreztem kívülállónak magam. Nem tudom, a tényleges buli hány órakor kezdődött, de végig nagyon jól éreztük magunkat. A jelmezes bemutató után körülbelül nyolc órától nagyban nyomtuk a táncot. Böjt előtti utolsó nap, ami még farsang. Tizenhárom és ötvenöt év közötti férfiak és nők, körülbelül negyvenen, öt- venen töltöttük együtt ezt az estét felhőtlen jókedvben. Gátlásaink okafo- gyottá lettek, mivel itt senki nem röhögte ki a másikat, milyen esetlenül mozog. Élveztük a mókát. Közben fotózgattunk is. Utólag is csak ámulok azon, hogy itt igazán megtapasztalhattuk, milyen az, amikor nincsenek gyanús idegenek, gyerekeink nincsenek drogveszélynek kitéve, és senkit nem fojtogat a cigarettafüst sem. Egymástól távol eső nemzedékek mulattak önfeledten. Tánc közben jegyző asszonnyal megbeszéltünk néhány szolgálati témát is, de ez nem rontotta el a hangulatunkat. Évi és Ildi is többször megizzasztott, pedig Petya és Norbi sem sokat pihent. Éjféltájban szépen összepakoltunk a teremben. Ez is játszva történt. A zene még szólt, miközben felsöpörtük és felmostuk a padlót. A székeket sorba raktuk a vasárnapi istentiszteletre. Legvégül a hangfalak is nyugalomba vonultak. A vidám társaság szétszéledt. Évi, Petya, Ildi és Norbi maradtak utoljára, és ők együtt indultak hazafelé, mivel közel laknak egymáshoz. Teljesen nyugodt voltam. Két harmincéves férfi kísér hazáig két csaknem tizennyolc éves nőt. Miután kíkísértem őket, és bezártam utánuk a kaput, Andrással, az idei tanévben gondjaimra bízott hatodéves gyakornokkal eufórikus hangulatban beszélgetni kezdtünk erről a csodálatos napról. Már épp készültem bemenni a lakásba, hogy nyugovóra térjek, amikor megszólalt András telefonja. Én is hallottam Norbi kétségbeesett szavait: „Évit és Pe- tyát elütötte az autó. Mentőt már hívtam. Szóljatok Évi szüleinek, mert fejből nem tudom a számukat. Petya szüleinek majd én szólok.” Talán tíz perc is eltelt, amíg az asztal mellé roskadva a fejemet fogva kétszer is megkértem Andrást, hogy hívja vissza ■ Norbit, mégis mi történt, mit mondjak Évi szüleinek. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és nagyon nehezen végül felvettem a kagylót. Elbúcsúztam Andrástól, és mivel az este során megittam pár sört, gyalog a kórházba indultam. A sebészet előtt ott állt a két mentő. A folyosón Petya szüleivel találkoztam. Kiderült, hogy Évi szülei hozták őket is be kocsival. Majdnem szemben laknak ugyanis egymással. Megtudtam tőlük, hogy Évit már röntgenre és CT-re vitték, és azt is, hogy a balesetkor elvesztette az eszméletét, és nem tért magáhóz. Csakhamar Petyát is kitolták egy hordágyon. Mentünk utánuk a röntgenosztályra. Közben hallottam, hogy Petya beszél. Némileg megnyugodtam. Onnan egy emelettel feljebb az intenzíven találkoztam Évi szüleivel. Bőgtem. Évi édesapja felajánlotta, hogy hazavisz kocsival. Mondtam, hogy meg akarom várni, amíg valami biztatót hallok róla. Egyszer csakugyan kinyílt az ajtó, és egy orvos elmondta, hogy a koponyasérülés a legsúlyosabb, de azért nem kell a legrosszabbra gondolni. Hazamentem. Másnap az istentiszteleteken imádkoztam a fiatalokért, és őszintén azt hittem, hogy mindketten meggyógyulnak. Vasárnap délután biztató híreket kaprunk. Petyát hat órán át műtötték. Mindkét lába és egyik keze tört el, de sikerült helyreállítani. Évi állapotát is kielégítőnek tudtuk. Izgatottan vártam a hétfő reggelt. A telefonomon egy SMS arról szólt, hogy Petya a műtét után magához tért. Nyugodt voltam. Nem sokkal később Norbi telefonált, hogy valami nagyon rossz hírt hallott Évivel kapcsolatban. Ekkor valami megszakadt bennem, de még tiltakoztam, és arról győzködtem magam, hogy csak vaklárma. Ekkor azonban Petya édesanyja hívott síró hangon, hogy tényleg igaz-e Évi halála. Ekkor már kezdtem rosszul lenni. Még le sem tettem az egyik telefont, amikor csörgött a másik, hogy Évi szülei valóban nemsokára hívni fognak. Forgott velem a világ. Megcsörrent a mobilom, és Évi édesapja valóban azzal a hírrel keresett, hogy a lánya meghalt. Mászkáltam a lakásban, bőgtem, becsapottnak éreztem magam. Norbi telefonja segített, hogy önsajnálatomról elterelődjön a figyelmem. Azért hívott, hogy tudassa velem, elmegy Ildiért az iskolába. Ildi a szomszéd városba jár iskolába. Mondtam Norbinak, hogy kiállók a kocsival, legalább valamennyire megnyugszom, amíg vezetek. Esett a hó, óvatosnak kellett lenni. Elmentünk Ildiért. Hazavittük. Kora délután megérkeztek Évi szülei, bátyja és keresztszülei, akik szintén ott voltak vele végig a kórházban. Megint bőgtem, és nagyon szégyelltem magam előttük. Magamat vádoltam, hogy talán ha előbb hazakül- döm Évit, nem történt volna vele mindez. Ők azonban újból biztosítottak arról, hogy nem tartanak felelősnek a történtekért. Nem mintha ez megnyugtatott volna, de csak ezután tudtam meg, hogy a gázolás valójában járdán történt. Egy lakott területen 130 km/h sebességgel, a csúszós, havas-esős úton erős ittas állapotban közlekedő gépkocsivezető kisodródott a kanyarban, és felhajtott a járdára. Miután teljesen megsemmisítette egy ház kapuját és kerítését, a ház sarkáról pattant vissza, és ekkor sodorta el Évit és Petyát. A mögöttük pár méterrel gyalogló Norbi még elrántotta maga mellől Ildit, majd meglepetten vette észre, hogy kettejük közül egyiküket sem gázolta el az autó, hanem elhúzott mellettük. Másnap egyes „újságok” azt írták, hogy Petya lábát amputálni kellett. Elterjedt az a hír is, hogy mindketten meghaltak. Éviék háza előtt hiéna módjára jelentek meg bizonyos „újságírók”, akik a gyanútlanul ajtót nyitó édesanyának azt a kérdést szegezték, miért engedték el ilyen későig a lányukat otthonról. Voltak, akik tudni vélték, hogy valójában a szülők a felelősek a tragédiáért, vagy Isten büntetését látták az eseményben, merthogy nem kellene diszkóba járniuk a fiataloknak. Erről ne többet, mert méltatlan még megemlíteni is. A következő héten majdnem minden este összegyűltünk a gyülekezeti teremben. Sírtunk, imádkoztunk, gyertyát gyújtottunk. A szombati ifjúsági órára eljött Évi osztályfőnöke, fél osztálya és igazgatónője. Meg tudtuk beszélni, hogy a temetésen mikor következnek az emlékbeszédek. Vigasztalgattuk egymást. Közben Petyát is látogatták, látogattuk. Hála Istennek, javul az állapota. Mindkét törött lábát és a törött csuklóját is összerakták. A Szélrózsán már szeretne velünk együtt ott lenni. Már csak Évi miatt is, aki annyira készült rá. A temetésen rengetegen voltak. Egészen megdöbbentő és csodálatos volt hallani, amint Évi legjobb barátnője, egy tizenhét éves gimnazista lány, aki még csak nem is tartja magát különösebben vallásosnak, úgy hirdetett evangéliumot, hogy bármelyik képzett lelkész tanulhatott volna tőle. Ugyanígy hallgattam igazgatónője beszédét is. Annyi szerete- tet, részvétet és kedvességet tapasztalhattunk meg ezekben a napokban, mint azelőtt soha. Most is úgy érzem, hogy ez csak egy rossz vicc, és végre vissza kellene zökkennünk a megszokott kerékvágásba, de ez már soha többé nem lesz. Évit hiába várjuk a szombat délutáni ifiórákon. Nézegethetjük a fényképeit, feleleveníthetjük a vele kapcsolatos élményeinket, nevethetünk a közös videofelvételeken, de ő már nem jön közénk úgy, ahogy azelőtt. Mi kerülünk napról napra közelebb hozzá. Ez a tudat pedig minden nap fájni fog. Mert nagyon hiányzik. És mert annyira hihetetlen. Sose hittem, hogy ebben a városban, ahol mindössze ötödik éve élek, lesz egy sír a temetőben, amelyhez rendszeresen kijárok majd. Közeli hozzátartozóm nyugszik itt. És nagyon igazságtalannak tartom, hogy neki csak tizenhét év jutott, még ha bizonyos is vagyok benne, hogy ő már jó helyen van. Az a darab, ami a szívemben van belőle - meg a hiánya -, mindig fájni fog. Magyarázatot nem keresek, tanulságot sem tudok belőle levonni. Akinek vannak válaszai erre, azt irigylem legkevésbé. Legyen Isten irgalmas hozzá. Évivel együtt valami fontosat mondtunk ki tetteinkkel ezen a végzetes balesetet megelőző estén: élni jó, az élet szép. Ennél többet nem akarok tudni. De kevesebbet sem. És ha valaki matematikai precizitással bebizonyítaná nekem, hogy a feltámadás evangéliuma semmi egyéb, mint becsapás, akkor sem tudnék és nem is akarnék mást hinni. így meg, hogy igaz, pláne nem. ■ Bartha István
