Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-01-15 / 3. szám

2 <#f 2 006. január 15. FORRÁS ‘Evangélikus Életéi VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP - iMóz 33^-23 Láttuk az ő dicsőségét ÉLŐ víz Szépség A minap a 3-as villamos megállójában várakozva megakadt a szemem egy anyukán és a kislányán. Az anyuka na­gyon fiatal volt, ezért a szemlélő akár azt is gondolhatta, hogy ők ketten testvérek. Ám a gyermek tisztán érthető „nézd, anya!” felkiáltásokkal mutatott rá a világ ezer csodájára s a kettejük közötti vi­szonyra. Igen, anya és leánya álltak ott a megál­lóban. A villamosnak se híre, se hamva sem volt. A kislány óvatosan lépkedett ide-oda, de közben gondosan ügyelt ar­ra, hogy véletlenül se engedje el édes­anyja kezét. Szép pár voltak ők ketten, a fiatal anya s a még fiatalabb lánya. Az anya a távolt kémlelte, hogy közeledik-e a villa­mos, a kislánynak pedig egy plakátról a járókelőkre néző, vastagon kifestett nő képe kötötte le a figyelmét, aki egy erő­sen kivágott fehérneműt reklámozott. Aztán összetalálkozott a tekintetük. Egymásra mosolyogtak, és ez a mosoly egy kicsit a külvilágnak is szólt, hogy igen, még egy ilyen esős-ködös-rideg budapesti reggelen is lehet vidámnak lenni, ilyenkor is lehet egymást szeretni. Az anya hirtelen lehajolt a lányához, s zsebkendőjével megtörölte az orrát - de olyan féltő gondoskodással, hogy attól azonnal minden hidegben várakozó szí­ve megmelegedett. Ahogy a gyermek mellé leguggoló, a sárral sem törődő anyuka finoman elvégezte az orrtörlés gyermekek számára sokszor nehézkes műveletét, abba talán még a képen figye­lő nőalak is belepirult. Ő ugyanis hiába feszített óriásplakáton, kiszőkített és frissen ondolált hajjal, vastagon kifestett arccal egy nagyon csábosnak szánt kombinéban - meg sem tudta közelíteni annak az anyának a szépségét. A kislánya orrát törlő anyuka abban a pillanatban ugyanis megtestesítette a természetes nőideált, mely piperecik­kek, tűsarkok és mélyen dekoltált ruhák harsánysága nélkül is csodaszép. Szép, mert az élet óriásplakátjain hirdetett harsány és mesterkélt szépség helyett természetességet, békességet és harmó­niát tud sugározni. „Én majd bekötözöm és orvoslom sebeit, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik: milyen kincs az igazi béke"- olvashatjuk Je­remiás próféta könyvében (33,6). Bizony, manapság igazi kincsnek számíthat a legparányibb esemény is, mely csöndes békességet nyújt nekünk a harsogó hét­köznapokban. Még egy orrtörlés is... Ne feledjük a zsoltáros szavát:.....ajövőabé­ke emberéé!” (Zsolt 37,37b) ■ Chladek Tibor Bódás János Elé megyek A hó csendben lebben, nagy lepke-pelyhekben s mindent belep... Fehér lett a sivár, élettelen határ, erdő, berek. Meddig a szem elér, minden tiszta fehér, de ott maradt (eltakarva, igaz) a szenny, a sár, a gaz a hó alatt. Vastagon hull reám, csupa hó a ruhám köröskörül, ím, most hólepetten én is fehér lettem! ...De csak kívül! Jön már, Kinek vére megmos hófehérre, elé megyek. Szívem trónjára ül hogy általa belül tiszta legyek. (A költőVirág a sziklán című, 1982-ben kiadott kötetéből) A pusztában vándorló nép válságos pil­lanatai rajzolódnak ki előttünk a vasár­nap igéjét megelőző szakaszban. Az Egyiptomból való szabadulás átélése, az utána következő idők csodái nem voltak 1 elegendők ahhoz, hogy legyen hitük, ere­jük kitartani akkor, amikor egy kis időre úgy tűnt: egyedül maradtak. Mózes tá­vollétében elkészül az aranyborjú, mert szükségesnek éreztek valami láthatót, ta- pinthatót alkotni, valamit, ami magát az Istent hozza a mindennapok valóságába. Óriásit hibáztak a gondolat gazdái, a megvalósítók, az ötletért lelkesedők, mert nem ismerték fel, hogy nem embe­ri erőfeszítésen múlik az Istennel való találkozás, a vele való közösség, hanem ő indul, ő közeledik az ember felé. Tet­tükkel magukra haragították az Urat. Mózes büntet és könyörög, tisztogat a táborban, Istennel pedig szinte alkudo­zik: könyörüljön rajtuk, maradjon ve­lük, adjon még esélyt. Igénkben ennek a válságnak a végső kimenetelét láthatjuk. Két rendkívül fontos mozzanat emel­kedik ki. Az egyik az ember vágyakozá­sa és a rá adott isteni felelet. Mózesben is él a vágy, amely a táborban maradottak­ból a bálványimádást váltotta ki: látni akarja Istent. Az Úr pedig nem zárkózik ► Az első tapasztalatokat összegző múlt heti soraim után hadd állja­nak itt biztató mondatok. Apró lépések megtételére szeretném bátorítani lelkész testvéreimet, kántorainkat, a vállalkozó szelle­mű lektorokat és a gyülekezetek tagjait. A liturgikus élet igen sok lehetőséget kínál arra, hogy meg­ismerjük a Szentírást, elmélyed­jünk az imádkozó életben, épít­sük a közösséget, közelebb kerül­jünk Urunkhoz. Az alábbiakban, illetve a követező hetekben né­hány egyszerű lehetőséget villan­tok fel. Az új Liturgikus könyv alkalmat ad arra, hogy a gyülekezettel folytatott párbe­szédekben bibliai igék vésődjenek mé­lyen a szívünkbe, lelkűnkbe, értelmünk­be. A három igeolvasás kapcsán (ószö­vetségi szakasz, epistola és evangélium), valamint az úrvacsorái liturgiával lehe­tőség nyílik néhány szentírási mondat gyülekezeti szintű megtanulására. Akik félnek minden párbeszédes liturgia­elemtől, azokat hadd szabadítsam fel: ha a párbeszéd mindkét felét a lelkész mondja, és azt konzekvensen használja, természetessé válik a gyülekezetnek. Biztos, hogy jó néhány helyen így lehet elkezdeni a tanítást és a bevezetést. „Áldjuk az Urat, mert irgalmas, / és beszéde megmarad örökké” - hangzik a el. Bizonyos korlátok között, de lehető­vé teszi, hogy egy adott pillanatban vala­mit megtapasztaljon belőle, meglássa dicsőségét. A másik pedig az, amit az Úr a Mózessel való párbeszédben mond ki: „Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalma- zok, akinek irgalmazok" Ha nem ismer­nénk a helyzetet, amelyben ez a teljes hatalmat és szuverenitást kifejező mon­dat elhangzik, talán bizonytalanság, két­ség kerítene hatalmába bennünket. Az Úr új esélyt adó megbocsátása azonban sejteti, hogy a korlátlan hatalom a szere­tet, a kegyelem hatalma. Vízkereszt ünnepén és az utána kö­vetkező időszakban Krisztus dicsőségé­nek a világban való felragyogását ünne­peljük. Ami történt és ami elhangzott Is­ten és Mózes között, az új szövetségben minden ember számára személyes meg­tapasztalássá lehet. Nem a közvetlen ta­lálkozás élményében, hanem abban a bi­zonyosságban, amelyről János evangé­lista így tanúskodik: „Az Ige testté lett, kö­zöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegye­lemmel és igazsággal." (Jn 1,14) Láttuk az ő dicsőségét! Hirdetik lassan kétezer éve, a Lélek ereje pedig kíséri a szót, hogy lássuk meg a betlehemi gyer­kéttagú zsoltárvers az ószövetségi ol­vasmány után. Mondhatja az egészet a lelkész (vagy az igét felolvasó lektor). Megszokja a gyülekezet. Talán egy idő után (meg a hirdetésben, bibliaórán vagy gyülekezeti körlevélben hozzátett információ nyomán) megszokottá vá­lik. A gondolkodóbbak még azt is tuda­tosítják magukban, hogy az ószövetségi olvasmányhoz pontosan egy zsoltár kötődik. S ha megszokják, akár már magukban is mondják. Innen már csak egy utolsó lépés hiányzik: a lelkész el­kezdi, a gyülekezet folytatja. Lelkész: „Áldjuk az Urat, mert irgalmas...” ­Gyülekezet: .....és beszéde megmarad ör ökké.” Az egymás erősítését, az egy­más hite által való erősödést jelentheti egy ilyen bibliai mondat használata. Ahogy az apostol is leírja: „...mondjatok egymásnak zsoltárokat...” (Ef 5,19) „Urunk, szentelj meg minket igéddel, a te igéd igazság” - hangzik a levélbeli igeszakasz után. Nem ismeretlen. Nem csak imádságként és a Jézus főpapi imá­jából vett bizonyságtételként cseng is­merősen. Sok gyülekezetben az alapige felolvasása után minden igehirdetés előtt ezt mondja a lelkész. Mindig szép szokásnak tartottam ezt. Bárcsak általá­nosan elterjedne, hogy az epistola után felhangzik ez a mondat! S ha ez már ma­gától értetődővé vált a gyülekezet szá­mára, félbe is lehet vágni. Először hang­zik a kérés a lelkész szájából: „Urunk, szentelj meg minket igéddel...”, majd erre felel a gyülekezet - krisztusi mon­mekben, nagypéntek szenvedő Jézusá­ban és húsvét diadalmas győztesében Is­ten végtelen szeretetét és hatalmát. Nem kell egy különös, Isten által kijelölt szik­lára állnunk, mint Mózesnek, és az él­mény sem egyszeri, megismételhetetlen alkalom. Isten hatalmát szüntelenül megtapasztalhatjuk életünk apróbb-na- gyobb csodáiban, a bú'nbocsánat napról napra megújuló ajándékában, a jövőbe tekintésünk reménységében. Nem kell aranyborjús esetlenkedéssel letörpíteni és magunkhoz kötni a végtelent. A Vég­telen hajolt le hozzánk, és ölelt magához bennünket, hogy mindig higgyük, tud­juk és érezzük: velünk van életünk min­den pillanatában. A furcsa, első hallásra talán ijesztő, teljhatalmat tükröző mondat valójában örömhír. Már nemcsak sejteti, hogy ke­gyelmes és irgalmas Istenünk van, ha­nem a Megváltó egész művére mutat. Kegyelmezek és irgalmazok: ez vált hangsúlyossá. Nem ingat meg annak bi­zonytalansága, hogy milyen szempon­tokat érvényesít az Isten, és kinek ke­gyelmez, mert az egész világ számára adatott a megújulás, az Istenre találás le­hetősége. Senki nincs kizárva, mert nincs előítélet, nincs személyválogatás. LITURGIKUS SAROK datot ismétlő - bizonyságtétele: „...a te igéd igazság.” A harmadik ilyen páros mondat az evangélium felolvasását követi: „Ez a mai nap evangéliuma! Áldunk téged, Krisztus!” A bejelentés és a Krisztus-di­cséret fonódik egybe. A bejelentés nem csak a műfaj megjelölését jelenti, hogy tudniillik a négy evangélium egyikéből olvasunk. Tartalmában örömhír, amely itt, az istentisztelet ezen pontján fel­csendül. Ez a mai nap evangéliuma. Az adott napra kaptuk lelki kenyérként, életet jelentő táplálékként. Lehet, hogy első hallásra nem is örömhírként éljük meg, de azért hangzik az igehirdetés, hogy kibontsa, megragadhatóvá tegye számunkra az Isten szeretetéről szóló jó hírt, amely a négy evangélista egyiké­nek tudósításában mint pólyában van elrejtve. A bejelentés különös főhajtás­ra is indít, hiszen itt nem akármilyen mondatok hangzottak el, hanem köz­vetlenül a tiszta evangélium. Ha pedig szól az Úr, ha hangzik szeretetének jó híre, akkor az kiváltja a dicséret és ma­gasztalás hangját: „Áldunk téged, Krisz­tus." Az evangélium a Krisztusban megismert isteni jóságról és kegyelem­ről tanúskodik. Ezért lehet a Krisztus­A VASÁRNAP IGÉJE Isten felfoghatatlan hatalmát, szuverén, megváltoztathatatlan döntését éppen akkor tapasztaljuk meg, amikor lehajol hozzánk, hogy fölemeljen magához. A vízkereszti idő továbbviszi kará­csony üzenetét, a betlehemi éjszaka tit­kát belekiáltja a világba. Krisztus dicső­sége ragyog a világban, a közénk jött Is­ten ma is velünk van. Kialudhatnak az ünnep fényei, homályos emlékké fakul­hatnak fényes pillanatai, de ez nem fog­ja kisebbé tenni a Krisztust. Mert ő nem hangulat vagy emlék, hanem valóság. Minden nap felkínálja önmagát, kéré­sünk nélkül is megmutatja hatalmát. Kegyelme, szeretete változatlan fény­nyel világít az embereknek, hogy utat, igazi életet és örök jövőt találjanak ma­guknak. ■ Ördög Endre Imádkozzunk! Urunk! Köszönjük neked, hogy a múló időben múlhatatlan szeretettel, mindig megújuló kegyelemmel ajándékoztál meg ben­nünket. Add, hogy hétköznapjainkban is meg­lássuk dicsőségedet, hatalmadat, gondviselése­det, és a kegyelmet nyert bűnös örömével éljük életünket, várva az örök ünnep megérkezését. Ámen. dicséret az egyetlen, igazán megfelelő reakció az elhangzottakra. S ha már természetes, hogy a lelkész így zárja le az evangéliumolvasást, akkor a követ­kező lépés... de ezt már ismerjük. A be­jelentésre a gyülekezet magától értődő­én akár rá is vághatja: „Áldunk téged, Krisztus!” Hasonló a helyzet az úrvacsorát kö­vető hálaadás bevezető mondatával: „Áldjátok az Urat, mert jó, és örök az ő irgalma.” (Zsolt 106,1 - a régi fordítás szerint) Mondhatja az egész mondatot a lelkész, s ez nagyszerű indítás arra, hogy a gyülekezet imádságban köszön­je meg a kimondhatatlan ajándékot, amelyet Krisztus testében és vérében kapott. Ha következetesen - a liturgia rögzített formájának megfelelően - mindig elhangzik a postcommunio be­vezetéseként, akkor a gyülekezet ezt is megtanulja. Milyen nagy segítség lehet - a legkülönbözőbb élethelyzetben -, ha valakiben belülről megszólal egy könyv nélkül tudott bibliai mondat az Úr jóságáról és örökké tartó irgalmáról! S ha a Liturgikus könyv bevezetésénél erre rávilágítunk, akkor már nemcsak a lel­késztől hangzó felszólításként ismer­jük, hanem saját szájunk által formált (lelkűnkből fakadó) bizonyosságként is ismételjük. Lelkész: „Áldjátok az Urat, mert jó...” - Gyülekezet: .....és örök az ő irg alma!" Áldott a lelkész és a gyüleke­zet, ha egymással ilyen szavakban foly­tat párbeszédet. ■ Hafenscher Károly (ifj.) Oratio oecumenica [Lelkész:] Urunk, Istenünk, aki Jézusban arra biztattál minket, hogy könyörgéseinkben bátran és kitartóan keressünk téged, hallgasd meg imádságunkat, és add meg mindazt, ami üdvösséges! [Lektor:] Könyörgünk a világért, amelyet szépnek és jónak teremtettél, és mindeddig megőriztél, noha bű­neink miatt a romlandóság törvényének is alávetetted. Kérünk, kegyelmeddel ezután is védd, oltalmazd és újítsd meg a természetet. Áldd meg azokat, akik akara­tod szerint fáradoznak, hogy a föld nemzedékeken át lakható maradjon! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk, adj egymás iránti figyelmet szívünkbe, adj több türelmet békétlen közösségeinkbe, adj több alázatot a vezetőknek, és adj elegendő jóságot az emberi léleknek! Könyörülj a háborús tűzfészekben élőkön: ne engedd, hogy az átélt nyomorúság miatt el­keseredjenek, hanem vezesd őket a kiengesztelődés és megbékélés útjára! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk, aki Jézus Krisztusban világossá­gul jöttél közénk, állj azok mellé, akikre a kilátástalan- ság sötétsége borul! Állj mellénk is, hogy ne csak imád­kozhassunk azokért, akik otthontalanok, akik éhez­nek, vagy más szükséget szenvednek, hanem tenni is tudjunk értük! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Istenünk, aki Jézusban megmutattad, hogy hatalmad lecsendesíti a tengert, és a számunkra legyőz­hetetlen erők szavadnak engedelmeskednek: légy mindazokkal, akik reménytelenül vívják küzdelmüket a betegséggel és a halállal, vagy kilátástalanul vergőd­nek a gyász fájdalmában! Nyújtsd feléjük megtartó ke­zedet, hogy hitük bizonyosságot nyerjen: te úr vagy a halál fölött, és a te kezedből senki és semmi nem ragad­hatja ki életünket. Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Atyánk, könyörgünk szent népedért - az egyházért, egyházunkért. Gyújtsd meg bennünk Szent- lelked tüzét, áldd meg köztünk az igehirdetés szolgála­tát és a szeretet cselekedeteit. Áldd meg püspökeinket, elöljáróinkat, hogy minden döntésük a te akaratodba simuljon! Áldásod kísérjen minden gyülekezeti mun­kát, hogy ne önmagunkért, hanem másokért élhes­sünk! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mindenható Isten, hallgasd meg néped kö­nyörgését, és hozd el hamar országodat Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel él és uralkodik mind- örökkön-örökké. [Gyülekezet:] Ámen. VEGYÜK KÉZBE A LITURGIKUS KÖNYVET 1. Biztató bátorítás: bátran mondjuk! % * t 4

Next

/
Thumbnails
Contents