Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-04-02 / 14. szám

8 2oo6. április 2. KRÓNIKA ‘Evangélikus Élet®> Részletek dr. Fabiny Tamás püspöki székfoglaló előadásából „Végezd püspöki szolgálatodat a kereszt jelében, nézz a megfeszített és feltáma­dott Krisztusra, és vezesd hozzá a reád bízottakat” - ezeknek a szavaknak a kísé­retében kaptam meg elődömtől a püspö­ki keresztet. Köszönöm atyai barátságát. Ebben a miskolci templomban lehetek személyes. Ismeretségünk jó négy évtize­des, hiszen édesapámnak előbb segédlel­késze, majd utóda volt itt, a miskolc-bel- városi gyülekezetben. Most Isten kegyel­méből és a gyülekezetek bizalmából én lehetek az ő utóda a püspöki szolgálat­ban. Tudván tudom, hogy ebben a ke­resztben nem egyszerűen egy tárgyat, hanem a szolgálat sokszor bizony nem csillogó és éppen ezért jézusi keresztjét is átadja nekem. Örülök, hogy az ő elődje, dr. Nagy Gyula püspök úr is kifejezte ál­dáskívánását. Őrá mint professzoromra emlékezem hálásan. Már diákjaként szá­mos könyvet kaptam tőle ajándékba, ajánlásként az egyikbe ezt írta: „ave crux, spes unica”, vagyis üdvöz légy, kereszt, egyedüli reménység! Ez a konkrét kereszt, amelyet most megkaptam, díszdobozának bevésése szerint eredetileg a hajdani Dunáninneni Egyházkerület utolsó püspökéé, az ál­dott emlékezetű Szabó Józsefé volt. 01948. március 18-án vette fel ezt a keresztet. Az iktatásra a balassagyarmati templomban került sor. Vészterhes idő volt ez, amikor már igencsak gyülekeztek a felhők nem­zetünk és egyházunk fölött. Az iktatást végző Kapi Béla püspök emlékiratában idézi fel ezt a napot. Amint az egyetemes felügyelővel Balassagyarmatra tartottak, autójuk tengelytörést szenvedett. Hama­rosan egy, ugyancsak az iktatásra igyek­vő minisztériumi luxuskocsi vette fel őket, amely Mihályfi Ernő' minisztert, Kapi szavai szerint „a radikális politikai irány egyik legfanatikusabb vezérét”, Rákosi Mátyás bizalmasát vitte a püspökiktatás­ra. Mennyire beszédes ez a jelenet 1948- ból! Az egyházi autó lerobbanva az út szélén marad, a püspök és a felügyelő kénytelen átülni az állami kocsiba. A tör­ténetnek ezzel nincs vége. Az állammi­niszter tüstént ízelítőt adott a kormány egyházpolitikájából: megtiltotta, hogy Túróczy Zoltán, a börtönéből már kiszaba­dult, de pertörlésben még nem részesült nyíregyházi püspök részt vegyen az ikta­tás szertartásában. Ordass Lajos püspök azonosította magát megalázott püspök- társával és hozzá hasonlóan ő is csak mint magánszemély vett részt az alkal­mon. Mihályfi a püspökavatás után éles hangon követelt őrségváltást az evangé­likus egyházban, különösen is kirohanva a felügyelők ellen. Néhány év múlva már ő volt az egyház egyetemes felügyelője, ám akkor már sem Kapi, sem Ordass, sem Túróczy, sem Szabó József nem le­hetett püspök. Az említett egyházkormányzók nem a mellükön, hanem a hátukon hordták a keresztet. A pártállami diktatúra a köz- pontosítás jegyében a történelmi egy­házkerületeket is szétzúzta. Az 1952-ben így létrejött Északi Egyházkerület első­sorban a hajdani Dunáninneni, valamint a Tiszai Egyházkerület romjain szervező­dött újjá. Nem véletlen, hogy néhány hét­tel ezelőtt a kerület székházában e két ke­rület főpásztorainak nevét rögzítő már­ványtáblákat lepleztünk le. Az ő szelle­mi-lelki örökösei vagyunk. Magamra nézve hadd emeljem ki mindkét kerület egy-egy püspökét, Szabó Józsefet és Tú­róczy Zoltánt. Vakmerő szerénytelenség volna őket szellemi elődeimnek nevezni. Példaképnek azonban mondhatom őket. Egyikük sem volt tévedhetetlen, de mindketten mélyen hívő, az egyházért égő személyiségek voltak. Példájukkal nemcsak az én szolgálatba állásomat se­gíthetik, hanem az Északi Egyházkerület arcélét is megjeleníthetik. Püspöki székfoglalóm témájául az egyház egy régi, a Szentlélek munkáját jellemző, hitvallásszerű mondatát vá­lasztottam: „Spiritus Sanctus semper conservat et renovat ecclesiam”, vagyis mindig a Szentlélek őrzi meg és újítja meg az egyházat. Conservat et renovat. Ebben a két la­tin szóban benne rejlik az egyház lénye­ge, benne a mi küldetésünké is. A Lélek segítségével nekünk az őrzésre és a meg­újításra kell törekednünk. Szolgálatba lépésem alkalmából az egyházkerület számára jelmondatot is választottam. Az imént megfogalmazott tézis nyo­mán ez így hangzik: „conservando et re- novando", vagyis arra szeretnék figyelni, hogy mi az, amit meg kell őrizni, illetve hogy miben is kell megújulni. I. Conservando Számomra ez azt jelenti, hogy törekedni kell a biblikus és a reformátori hagyo­mány értékeinek megőrzésére. Az újszö­vetségi „episzkoposz” a felvigyázó mun­káját jelenti. Nem lehet elégszer idézni ApCsel 20,28-at, ahol Pál apostol ezt kéri: „Viseljetek gondot tehát magátokra és az egész nyájra, amelynek önzőivé tett titeket a Szentlé­lek..." Az episzkoposz feladata a Szem­mel tartás. A képnek megfelelően: a pász­tor rajta tartja szemét a nyáj minden egyes tagján. Szeretném én is rajta tartani szemem egyházkerületünk minden lelké­szén, pedagógusán és szolgálóján, gyüle­kezetén és mindenféle intézményén. Hasonlóképpen a „conservando”, vagyis a megőrzendő kincsek közé soro­lom a reformáció, ezen belül is a lutheri teológia örökségét. Ama 95 tétel élén ez a sokat idézett követelés áll: „Amikor Urunk és Mesterünk ezt mondta: »Térje­tek meg!« - akkor azt akarta, hogy a hí­vek egész élete megtérés legyen.” Mai ki­fejezéssel élve úgy fogalmazhatunk, hogy Luther Márton ezzel a programmal lépett a nyilvánosság elé. A reformátori tanítás szinte kimerít­hetetlen tárházából egyetlen tömör mondatot ragadok még ki, amelynek se­gítségével talán szemléltethetem, mit is tartok egyházi életünkben leginkább „conservando”-nak. Luther a Schmalkal- deni cikkek című iratában az evangélium megjelenési formái között említi a test­véri beszélgetést és vigasztalást: ez lati­nul így hangzik: mutuum colloquium et consolatiofratrum. Beszélgetés és vigasztalás. A szónak és a beszélgetésnek teremtő és gyógyító hatása lehet. A bibliai kinyi­latkoztatás kezdettől fogva arról tanús­kodik, hogy a világot szavával megte­remtő Isten kommunikál, szóba áll az emberrel. O Deus loquens, beszélő Isten (Zsid 1,1). Milyen szépen írja a Péld 6,22: „Valahova mégysz, vezérel téged, / Mikor alu- szol, őriz téged, / Mikorfelserkensz, beszélget te veled." (Károli-fordítás) Ha Isten Deus lo­quens, akkor az ő népe ecclesia collo- quens, beszélgető egyház lehet. Szükség van a szolgatársak folyamatos kommu­nikációjára, de szükség van arra is, hogy igehirdetéseink a szó legnemesebb értel­mében „beszélgetések” legyenek. Ne az emberek feje fölött elszálló kinyilatkoz­tatások, hanem egyfajta párbeszéd a hallgatókkal. Ezért érdemes nagyon jól megismerni azokat, akik között szolgá­lunk, akikhez küldettünk, akikhez szó­lunk. Néhai Vályi-Nagy Ervinnek, a kitűnő református teológusnak a doktori disz- szertációja már címével is sokatmondó: Az egyház mint dialógus. Bárcsak beszélgető egyházzá tudnánk válni! Szóba állva érdeklődőkkel és más­ként gondolkodókkal, hívőkkel, hitetle­nekkel és keresőkkel, jókat beszélgetve egymás között - és persze imádságban magával a mi Urunkkal! A beszélgető egyház természetesen nem azonos a fecsegő, a pletykálkodó vagy éppen a kiabáló egyházzal. Mert sajnálatos tény, hogy valós vagy vélt iga­zunk ügyében milyen lármára vagyunk képesek. Mindenféle mikrofonokat ke­resünk, amelyekbe belebeszélhetünk, még egy-egy hordóra is szívesen feláll- nánk. Vagy sokáig kísértett a másik vég­let, a hallgató egyház modellje. Az idén száz éve született Dietrich Bonhoeffer már­tír teológusnak az egész egyház nevében elmondott bűnvallása sajnos korántsem veszítette el aktualitását: „Az egyház megvallja, hogy igehirdetése [...] nem volt kellően nyílt és meggyőző. [...] Megvallja félénkségét, a nehézségek elő­li kibúvásokat, veszedelmes engedmé­nyeit. Gyakran megtagadta őrállói és vi­gasztalói feladatát [...], néma maradt, amikor kiáltania kellett volna, mert az ártatlanok vére az égre kiáltott. Nem ta­lálta meg az igaz szót, megfelelő módon, a kellő időben.” A colloquium, a beszélgetés mellett a másik terület a consolatio, a vigasztalás. (Teológiai tanárként megtapasztaltam, hogy kollokvium után valóban szükség van vigasztalásra. Olykor a hallgatót, olykor a tanárt kell vigasztalni...) Sze­retném, ha vigasztaló egyház tudnánk lenni. Vagyis a Paraklétosz és Jézus egy­háza. Gyülekezeti tagjaink, a periférián élők, az egyházzal szinte semmiféle kap­csolatot nem tartók: mind-mind vigasz­ra szorulnak. Nem egyszerűen emberi törődésre és szolidaritásra - arra is -, ha­nem a Lélek erejére. Szeretnék az egyházkerület lelkészei­vel és világi szolgálóival - vagyis mun­katársaimmal és testvéreimmel - olyan közösséget alkotni, ahol mindennapi valóság lehet a mutuum colloquium et cons­olatiofratrum. II. Renovando Székfoglalómban azt próbálom - leg­alább vázlatosan - meghatározni, hogy a Szentlélek segítségével mit kell meg­őrizni, illetve miben kell megújulni. A „conservando" után másodikként nézzük tehát a „renovando" területét. Egyházunk elmúlt tizenöt évét jelen­tős mértékben meghatározta a külső építkezés. Örvendetes, hogy sok új templom, iskola, szeretetotthon és. egyéb intézmény épült. A külső építke­zés és a sok tatarozás azonban nem le­het öncél. Jó néhány éve egy kisfiú - fél­reértve a hittantanár szavait - azt mond­ta, hogy a pogányok „állványokat imád­nak”. Nem esik-e bele a mi egyházunk • sokszor az „állványimádat” kísértésébe? Ezért - megbecsülve sok, valóban ör­vendetes külső eredményt - a hangsúlyt most a belső építkezésre szeretném he­lyezni. Miként végezheti el a Szentlélek az egyházat megújító munkáját? A követ­kezőkben a teljesség igénye nélkül öt olyan területet szeretnék számba venni, ahol látásom szerint reformokra, változ­tatásokra, más szóval megújulásra van szükség. a) Igehirdetés és gyülekezeti élet Első és legfontosabb az igeszolgálat. A lelkész! munka legnemesebb részét nem lehet büntetlenül elhanyagolni. Sem hí­veinket, sem Isten igéjét nem becsüljük meg, ha felkészületlenül állunk szószék­re. Ha kikerüljük az igével való igényes szembesülés fáradságát, akkor prédiká­cióink vagy elsekélyesednek, vagy öncé­lú teologizálásba torkollanak. Egyaránt ellene vagyok a tudományellenesség- nek, bármilyen buzgó kegyességgel pá­rosuljon is, és az egyházidegen szellemi erőfeszítésnek, bármilyen csillogó intel­lektussal járjon is együtt. Vallom: a teo­lógiai munka hitépítő és hitmélyítő fo­lyamat lehet. Meggyőződésem: a hit és a tudás nem áll szemben egymással, ha­nem egyik feltételezi a másikat. Híveink ízletes és változatos igei táplálékra vágy­nak, nem pedig prédikációs „fast food”- ra, sem emészthetetlen ételekre. A gyülekezet egészének érdeke, hogy eleven közösségek működjenek. Priori­tása van az ifjúsági munkának. Öröm­mel hallottam egy katolikus püspöktár­samtól, hogy vizitációit két kérdéssel kezdi: „Rendben vannak-e az épületek?”, illetve: „Van-e pingpongasztal?” b) Belső egyházi életünk Természetes kell, hogy legyen egymás munkájának ismerete annak érdekében, hogy a különféle elgondolások összeta­lálkozzanak, a munkaágak fogaskerék- szerűen összekapcsolódjanak. Helye le­het a személyeskedéstől mentes, egy­mást imádságban is hordozó testvéri kritikának is. Kívánatosnak találnám azt is, ha az egyházkerületen belül testvér­gyülekezetek találnának egymásra: az erősebb segíthetné a gyengébbet, a váro­si kapcsolatot tarthatna a falusival. Ebben az összefüggésben szólok a ha­táron túli magyarokról. Vallom, hogy a velük való együttműködés nem a „kül- kapcsolatok” területe. Tíz éven át dol­gozhattam szerkesztő-riporterként „a nemzet televíziójánál”, a Duna Tv-nél. Munkánk során ugyanolyan természete­sen mozogtunk az Aranyos völgyében, mint a Duna-Tisza közén, ugyanolyan szívesen fogadtak minket Gömörben, mint a stuttgarti magyar gyülekezetben. Csoóri Sándor szép gondolatával érzékel­tetem e határokon átívelő magyar össze­fogás értelmét: „Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, / Hallanunk egy­mást, hogy hallhatók.” Az egyháztörténeti félmúlt feltárásá­ról kell még szólnom. Tudatosan ebben az összefüggésben, belső egyházi életünk „renovando” feladatait sorolva hozom ide ezt a még rendezetlen kérdést. Rossz­nak tartanám, ha a világi kutatások, tör­ténészi és bulvárérdeklődések után kul­logva, örök lépéshátrányban igyekez­nénk múltunkat megismerni és feltárni. Érvényes ez az úgynevezett ügynökkér­désre is. Művészek, sportolók és közéle­ti emberek éppen a legutóbbi hónapok­ban olykor manipulativ körülmények között nyilvánosságra került kartonjai figyelmeztetnek minket arra, hogy az egyházban történhet ez másként is. Nem zsarolás vagy fenyegetés hatására, nem is a szenzációkeltés szándékával, hanem jézusi módon, egymás terhét hordozva, készen a bocsánatkérésre és a megbocsátásra. c) Egyház és közélet Makacsul tartja magát az a tévhit, hogy az egyháznak csakis a lelkekkel szabad törődnie, minden mást pedig engedjen csak át a társadalomnak, így például a politikai pártoknak. Más szóval: az egy­ház ne foglalkozzon társadalmi kérdé­sekkel, ne formáljon véleményt például a munkanélküliséggel, a migrációval, az emberi jogokkal, a politika etikájával kapcsolatban. A vallásszabadság azonban, többet je­lent, mint a szertartások végzésének jogát. Ha elfogadnánk a némelyek által su- gallt „sekrestyekereszténység” elvét, ak­kor vissza kellene hívni Közép-Kelet- Azsiából az egyházi segélyszervezetek munkatársait, és kizárólag imádságra kellene őket buzdítani. Ugyanezzel a lo­gikával meg kellene tagadni a közéleti kérdésekkel oly szenvedélyesen foglal­kozó bibliai próféták hagyományát, va­lamint Albert Schwätzer, Maximilian Kolbe vagy a már említett Dietrich Bonhoeffer, illetve Martin Luther King örökségét. Két kérésem van ebben a témában. Az elsőt politikusokhoz és újságírókhoz in­tézem: Ne hozzák vissza a „klerikális re­akció” ásatag és rossz emlékű kifejezé­sét, amint arra az elmúlt években sajnos számos példa akadt! A második kéréssel önmagunkhoz, keresztényekhez fordu­lok. Lépjünk ki bátran a magunk sekres­tyéjének szűk keretei közül. Lehet, hogy eleinte azt tapasztaljuk, hogy odabent biztonságosabb, urambocsá’ kényelme­sebb volt. Ám a prófétáktól és a Názáre- titől kapott mandátumunk - minden el­lenkező híreszteléssel szemben - a köz­életben való szerepvállalásra is vonatko­zik. Létezik azonban egy korlát, amelyet úgy hívnak: pártpolitika. Egyéni prefe­renciája természetesen mindenkinek le­het. A keresztények is élnek választójo­gukkal. Erről a helyről is biztatok min­denkit az országgyűlési választásokon való részvételre. Híveinknek tanácsként annyit javasolhatunk, hogy ki-ki vizsgál­ja meg a pártok programját, különös te­kintettel az egyházakkal kapcsolatos - korántsem csak finanszírozási - elkép­zeléseikre. Nem tartom jónak, ha az egyház és a kormány képviselői közötti viszonyt túl­nyomórészt az anyagiak határozzák meg. Újra és újra tudatosítani kell azon­ban két tényt. Az egyik: a gyülekezetek hitéleti munkáját, beleértve a lelkészek és munkatársaik javadalmazását nem vala­milyen állami forrás, hanem a hívek ál­dozatkészsége teszi lehetővé. A másik: az egyházak közfunkciókat is ellátnak: oktatás, egészségügy, öreggondozás, tes­ti-lelki sérültek és hajléktalanok között végzett munka stb. A mindenkori kor­mánnyal való tárgyalások során azt kel­lene elérni, hogy az anyagi támogatás ne hullámzó legyen, ne függjön az aktuális hatalom jó- vagy éppen rosszindulatától. Egységes rendszerű, kormányzati ciklu­sokon átívelő megoldást kell kitalálni, hi­szen az sem jó, ha az egyházat a hatalom a maga tenyeréből eteti, és az sem, ha megvonásokkal bünteti. d) Ökumené Főpapi imájában azért imádkozott Jé­zus, „hogy mindnyájan egyek legyenek" (Jn 17,21). Sajnos messze vagyunk még a lát­ható egységtől, de meg kell becsülni az elmúlt évtizedek erre vonatkozó törek­véseit. 1999. október 31-én Augsburgban az evangélikus és a katolikus egyház képviselői aláírták a megigazulásról szó­ló közös dokumentumot, lényegében visszavonva egymás évszázadokkal ez­előtti kölcsönös kiátkozását. A reformá­tus egyház számos képviselőjével a leg­szorosabb testvéri kapcsolatot ápolom. Együttműködésünknek sok konkrét te­rületét találhatjuk még meg. Sokat ta­nultam a kisegyházak dinamizmusából és személyességéből is. Egy konkrét javaslatom van. Közeledik 2017, a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója. Nem túlzás egy évtizedes projektben gondolkodni annak érdeké­ben, hogy mind nemzetközi, mind hazai téren érdemi eseményeket tudjunk szer­vezni, el tudjuk érni a sokak által várva várt teljes kiengesztelődés eredményét, és maradandót tudjunk alkotni. Protestáns és katolikus testvéreimet egyaránt szere­tettel hívom erre a közös előkészületre. e) Európai együttműködés Gyülekezeteink és intézményeink part­nerkapcsolatot ápolnak számos európai egyház közösségével, Ausztriától kezd­ve Németországon át Svéd- és Finnor­szágig. A „renovando” területek között külö­nösen sok feladatunk adódik itt Kelet- Közép-Európában. A történelem útke­reszteződéseiben olykor történtek ütkö­zések. Becsülettel - vagyis kritikusan és önkritikusan - kell szólnunk a múlt bű­neiről és tehertételeiről. Törekednünk kell a sok szempontból közös történe­lem harag és részrehajlás nélküli feldol­gozására munkacsoportokban, szakmai konzultációk és bilaterális kapcsolatok keretében. Egyházkerületünk három or­szággal határos: Szlovákiával, Ukrajná­val és Romániával. Érdemes azonban az egész térséget nézni, és a tőlünk nyugat­ra, illetve délre fekvő államokat is bekap­csolni a lehetséges együttműködésbe. A Kárpát-medencei népek összefogá­sának ezt a reménységét jól példázza an­nak a Bartók Bélának egy szép gondolata, akinek éppen ma, március 25-én ünne­peljük születése 125. évfordulóját: „Az én vezéreszmém [...] a népek testvérré-válá- sának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem - amennyire erőm­től telik - szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bár­miféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!" Ünneplő gyülekezet! Veretes teológiai kérdésektől indultunk, és szinte apró­pénzre váltott elgondolásokig jutot­tunk. A „conservando et renovando" kettős jellegéből is következik mindez. Az érté­kek őrzése és a dinamikus megújítás csak közös vállalkozással valósulhat meg. Össze kell fognunk. Legyen a Ma­gyarország Evangélikus Egyházi Északi Egyházkerülete az őszinte összefogás színtere. Hordozzuk egymást imádság­ban nap mint nap. Ebben a reményben és ezzel az elszánással kezdem meg püs­pöki szolgálatomat, emlékezve az indu­láskor elhangzott szavakra: „Végezd püspöki szolgálatodat a kereszt jelében, nézz a megfeszített és feltámadott Krisz­tusra, és vezesd hozzá a reád bízottakat.” Úgy legyen, ámen.

Next

/
Thumbnails
Contents