Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-04-02 / 14. szám
‘Evangélikus ÉletS ELŐ VIZ hmmmhhm mmmmm hm mm hémbm m mmm i ■ mmhh 2006. április 2. * 9 Imádság A KERESZT ÁRNYÉKÁBAN... 4. - Lfe23,39-43 Aki védelmébe vette... ► Szó szerint szélsőséges helyzetben volt. Nem tudhatjuk azonban, hogy jobbról vagy balról, csak annyit: mellette. Jézus mellett feszítették keresztre. A nevét sem ismerjük, csak úgy emlegetjük, hogy ő az egyik lator. Nagypéntek eseményei rendkívül drámaiak. Jézus csendesen tekint le a keresztről azokra, akik körülállják. Tudja, hogy nem tudják, mit cselekednek. Csak egyet talál - szavai hallatán -, akit meg is dicsérhet. Azt, aki hozzá hasonlóan kereszten függ. Egyvalaki a golgotái tömegben. Ott áll Mária, végtelen fájdalmával, és János, a hűséges tanítvány. (Hol vannak az elfutott tanítványok?) De miért csak a latort dicsérte meg? Mert ő volt az egyetlen, aki megbánta bűnét, mégpedig nyilvánosan ... Az ítélkezők diadalt érezhették, a katonák közönyt tanúsítottak. Utóbbiak számára fontosabb volt a játék, a sorsvetés. A nép pedig hallgatott... Csak a lator érezte bűnét, amelyről nem tudjuk, hogy mi volt. De nem is tudhatjuk meg. Hiszen éppen Krisztus fedezte el! Mert a lator nem csupán megbánta, hanem meg is vallotta bűnét. Ezért nyert bocsánatot Jézustól. Leesett szívéről a nehéz kő - mondjuk olykor, magunkat illetően is. Leesett-e vajon a tanítványokéról is? Péter sírt; Jú- dás felakasztotta magát. És a menekülők - teherrel a szívükön - ma is futnak? Tartottak-e, tartanak-e magatartásuk következményeitől a menekülők? Nem lehet csodálkozni rajta, ha nem bíznak a megbocsátásban. A bűntudatot a bűnbánatnak és a bűn megvallásának kell követnie. Elfutunk-e (elfutok-e) előle a legalkalmasabb időszakban? Hiszen a bocsánatot ingyen és kegyelemből nyerjük, hit által, nem pedig sorsvetésen... Igen, elvégeztetett, majd a sírt lezárták. Ám Jézus ügyét ma sem lehet lezárni - az emberiségét sem. Ugyanis nem egy „halott emberre”, hanem a Feltáma- dottra tekinthet! a M.L. Urunk, Istenünk! Amikor most leborulunk előtted, és eléd visszük a világ nyomorát, kezedbe ajánljuk a szenvedőket, betegeket, haldoklókat, különösképpen könyörgünk hozzád magyar hazánkért. Urunk, bocsásd meg, hogy a haza iránti szeretet és felelősség kialvóban van lelkűnkben. Lelkünk kiüresedett, érzékeink eltompultak. Megtelepedett bennünk a közöny, az érdekközpontú életszemlélet. Megtanultunk üres tekintettel csak fogyasztani. Elveszőben van a hitünk. Elveszőben van az a hitünk, hogy egyedül te vagy az Úr, hogy az élet többet jelent az anyagi javaknál, hogy emberi arcunk megőrzése többet ér az alkalmi sikereknél. Elveszőben van az a látásunk, hogy a föld, ahol élünk, több, mint egy földterület, hogy mi, akik itt élünk, nem csak „országlakók” vagyunk: ez a föld a hazánk, amelyért felelősek vagyunk, mert tőled kaptuk. Felelősek vagyunk a gyermekek lelki fejlődéséért, az ifjúság tiszta tekintetéért, az öregek nyugalmáért, a föld gyümölcséért, a szavak hiteléért, az élhető életfenntartásáért, a jövőbe vetett hitért. Urunk, taníts meg bennünket szeretni egymást és újra szeretni ezt a hazát. Őrizz meg attól, hogy elveszítsük ezeréves örökségünket. Lehelj lelket ebbe a népedbe, hogy reménységben megújulva, egymással megbékélve - levetve a közöny mindent elszürkítő leplét - ismét örömmel lásson munkához, építse földi, tőled kapott otthonát, és munkálkodjon országod építésében. Urunk, egyedül tied a hatalom és a dicsőség! Urunk, teremts újjá bennünket! Urunk, hallgass meg minket! Urunk, könyörülj rajtunk! Ámen. ■ Kinczler Irén Ősmagyar hitvilág kontra kereszténység?! ► „Mindig büszke voltam arra, hogy magyarnak születtem. Sokszínű kultúrájú, szívós és ügyes nép a miénk! Szívemhez közel áll a magyar népzene, és gyakran olvasgatom mondáinkat, meséinket is. Lakásomat többnyire olyan képző- és iparművészeti alkotásokkal dekorálom, amelyeken fellelhetők az ősi magyar népi motívumok. Egy barátnőm arra hívta fel a figyelmemet, hogy ezek - a zenével és a mondákkal együtt - az ősmagyar pogány hitvilágot idézik. Szerinte meg kell szabadulnom tőlük. Kérem, segítsen tisztán látnom ebben a kérdésben!” Kedves Tekla! Egyik legkedvesebb újszövetségi igeszakaszom az, amikor az Úr Jézus siratja Jeruzsálemet (Lk 19,41-44). Számomra az igaz haza- és nemzetszeretet abban a fájdalmas, könnyes jajkiáltásban realizálódik, amelyet Megváltónk prófétai imádságával kifejez. Isten nem véletlenül helyezett bennünket arra a földre, ahol megszülettünk, és azok közé az emberek közé, akik körülvesznek bennünket. Itt kell helytállnunk, velük együtt dolgoznunk, sírnunk és örülnünk. És értük kell tusa- kodnunk! Nekünk, az egyetlen, az élő Istent ismerőknek kell honfitársainkért fohászkodnunk, hogy felismerjék meglátogatásuk idejét és a békességükhöz vezető utat. így lesz rokon a szívünkben az Isten- és a hazaszeretet. Az a nemes hazaszeretet, amely büszkeséggel is el- tölthet bennünket anélkül, hogy öncélúvá válna. „Nincs hozzád hasonló, Uram! Nagy vagy te, s hatalmad által nagy a te neved. Ki ne félne téged, népek Királya?” (Jer io,6-7a) Ugyanakkor az egyetlen és igaz Isten, aki népünk igaz szeretetére ösztönöz bennünket abban a hazában, ahová helyezett bennünket, nem tűri a bálványimádást. Ebben a kérdésben a legnagyobb szigorúsággal jár el. Magyarságunk felett érzett örömünk nem mehet el odáig, hogy az ősmagyar hitvilág pogány, bálványimádó elemeit beépítsük kereszténységünkbe. Az 1358-ból való Képes krónikában olEVÉLET LELKI SEGÉLY vashatjuk - abban a részben, ahol arról esik szó, miként adta el Szvatopluk fejedelem egy fehér lóért a földjét Árpád népének - a következőket: „Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: »Isten, Isten, Isten!« Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mind a mai napig.” De tudjuk, hogy az ősmagyarság hitvilágában jól megfért egymás mellett ennek a teremtő, égben lakozó Istennek, illetve az égitesteknek és a természeti elemeknek a tisztelete. A pusztában élő népek ekkor egyistenhívőnek tartották magukat, de Istennel a szellemi világ lényeinek személyén vagy a táltosokon keresztül tartották a kapcsolatot. A belső-ázsiai lovas népeknek az eredetükre vonatkozó hagyományai a mítosz ködébe burkolták a nép létrejöttének és országalapításának a valóságos folyamatát. A magyar uralkodóház a turulmonda alapján mint turulnemzetség lett ismertté. E szerint Álmos vezér anyjának, Emesének álmában egy héjaforma madár jelent meg, amely rászállott, és ettől ő teherbe esett, így ágyékából dicső királyok származtak. Emese gyermeke test és vér szerint az apjáé, Ügyek vezéré volt, de az álomban érkező turul a totemizmus felfogása szerint megerősítette az apaságot, és azt fejezte ki, hogy az utód az apánál különb, a régi ősre hasonlító fejedelem lesz. A honfoglaló magyarság a totemizmus két fajtáját ismerte: a nemzetség- és a családtotemizmust. A magyar totemizmus jellegzetessége a madártotem. A turul volt az eszményi, a hibátlan, a győzhetetlen, vagyis az isteni. És ez bizony azt mutatja, hogy ez az állat - mint szent állat, mint „kis magyar főnixmadár” - isteni tiszteletnek örvendett. (A mitológiai főnixmadár egyébként Egyiptomból került a római és görög mítoszokba, majd a miénkbe, mint a tűzben újra és újra elhamvadó, de megifjodó, újjászülető madár, amely a napisten egyik földi hasonmása...) És akkor még nem beszéltünk az „is- tenanyáról”, Babbárói, aki a termékenységkultuszban szerepelt, vagy az elhalt ősök visszajáró szellemeiről, akiknek tiszteletével függtek össze a különféle temetkezési szertartások. No és a tündérekről, lidércekről és tűzmanókról, sárkányokról meg táltos lovakról, amelyek fontos szereplői az ősmagyar hitvilágból táplálkozó népmeséknek. Azokban a népmesékben, amelyek az égig érő fával, más néven „világfával” kapcsolatosak, lehetetlen nem észrevenni, hogy a hőst soha nem a mindenható Isten, hanem a Szél, a Hold és a Nap anya segíti útján. Az égig érő fa egyébként népművészetünk leggyakoribb jelképe. Talán ilyen ábrázolás is díszíti levélíró testvérem szobájának falát? Nem árt, ha tudjuk, hogy őseink mítosza szerint a születésre várók lelke a túlvilágon, az életfa ágán lakozik, onnan száll le a földi életbe, majd a test halála után oda is tér vissza. O, milyen távol van ez a mi feltámadáshitünktől! Lehetséges, hogy Tekla lakását csillagkép- vagy égitestjelképek ékítik? Megfontolásra méltó, hogy egy keresztény otthonba illenek-e ezek az ábrázolások, ha eleink istenként tisztelték mindazt, amit jelképeznek! Szeretettel ajánlom figyelmébe Jeremiás próféta szavait, aki a csillagimádók csontjairól jövendöli, hogy: „Kiterítik azokat a nap, a hold és az ég egész serege elé, amelyeket szerettek, tiszteltek és követtek, amelyekhez folyamodtak, és amelyek előtt leborultak.’’ (Jer 8,2a) Szívből kívánom, hogy az ige nyissa meg lelki szemeit, hogy ebben a kérdésben is jól lásson: ■ Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájá- rulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. HETI ÚTRAVALÓ Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. (Mt 20,28) Böjt ötödik hetében az Útmutató reggeli igéi az örök Főpap - érettünk végzett - szolgálatáról szólnak. Feketevasárnap zsoltárának kérdése - „Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség?” - Jézus szenvedéstörténete felé fordítja figyelmünket. Csak az Úr Szolgája kérheti ezt hitelesen: „ítélj meg, Istenem, és légy pártfogóm a hűtlen néppel szemben, ments meg az alattomos ésálnok emberektől!” (Zsolt 43,2.1; LK) Atyja ítélete, igazságszolgáltatása Jézus megdicsőülését jelenti a keresztáldozat által. Passióvasárnap emlékezzünk: a mi ítéletünket is ő viseli, bűneink büntetését ő hordozza el! Zebedeus fiainak kérésére - „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, a másikunk a bal kezed felől üljön majd dicsőséges uralkodásod idején” (Mk 10,37) - a közvetett felelet heti igénkben olvasható. Isten országába csak kegyelemből, hit által juthat be az olyan tanítvány, aki Urát követve, mindenki rabszolgájaként akar első lenni a szolgálatban. De az igazságszolgáltatás kizárólag az Atya „hatáskörébe” tartozik! A Melkisédek rendje szerinti Főpap „örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki” (Zsid 5,9). Engedelmes tanítványai vagyunk-e az engedelmes Fiúnak?! Dávid papként és királyként ismerte a Messiást: „így szól az Úr az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felől... Pap vagy te örökké. Melkisédek módján." (Zsolt 110,1.4) Jézus az útnyitó, „ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez.„.. .ezt egyszer s mindenkorra megcselekedte, amikor önmagát adta áldozatul.” (Zsid 7,25.27b) „Aki valami egyebet is melléje állít ennek az áldozatnak, istenkáromlást cselekszik. Mert csak egyetlen áldozat van” - tanítja Luther. Jób hisz abban, hogy Megváltója él, és tudja, „hogy van ítélőbíró”, aki igazságot szolgáltat; ezért azt szeretné: „Bárcsak leírnák szavaimat. .., minden időkre kősziklába vésnék! Mert én tudom, hogy az én megváltóm él” (lásd Jób 19,23-29); „s ezután feltámaszt a porból” - így fordítja Luther ezt az életfordító kulcsmondatot. Hisszük-e, tudjuk-e és valljuk-e ezt? - ez böjt kulcskérdése! Krisztus „a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett”. „.. .önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek..." (Zsid 9,12.14) Nem a vörös tehén hamva, hanem Isten Bárányának a kiontott vére tisztítja meg lelkiismeretünket! Pál is „egy-ügyű” szónokként „csak” a megfeszített Krisztust hirdeti, hogy hitünk „ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék" (iKor 2,5)! A Krisztus áldozata egyszeri, meg nem ismételhető! „Ő (...) egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért. .egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket." (Zsid 10,12.14) János látomásában a Bárány és kísérete a Sión hegyén állt. János a trónus előtt új éneket és egy hangot hallott, amely „olyan volt, mint a háifásoké, amikor hárfán játszanak" (Jel 14,2). Már itt: „Őt, Isten Bárányát zengi új énekem, / Őt áldja megváltott életem.” (EÉ 386,3) H Garai András Lehetőségek piaca VI. Szélrózsa találkozó, 2006. július 19-23., Szolnok Immáron tíz éve elindult valami. Egy nagy, országos ifjúsági rendezvény. Lehetőséget kaptunk, hát éljünk vele! Ám az sem mindegy, hogy miként. Az idei Szélrózsa mottója: „Tenyerembe véstelek”. Úgy hangzik, mint egy ígéret. Erre az ígéretre nekünk, embereknek van szükségünk. Az Isten tenyerébe vésve élhetjük életünket, biztonságban. Az ő kegyelméből adódik ez a biztonságérzet. Ez nem jelenti azt, hogy ezután minden mindegy. Sok lehetőséget kaptunk már és kapunk nap mint nap. Ez a találkozó is egy nagy lehetőség, használjuk ki, éljünk vele! Ne magányos keresztényként, hanem együtt, köszolgálatuk. Olyan csoportok, szervezetek jelentkezésére is számítunk, amelyek egyházi vagy civil szervezetként aktuális ifjúsági, társadalmi problémákkal foglalkoznak. Ezen területek közé tartozhat például az iszákosmentő szolgálat, a drogprevenció, a környezetvédelem stb. Várjuk továbbá egyházunk különféle munkaágainak a bemutatkozását, például: evangélikus kiadványok; egyetemi gyülekezetek; kórházmisszió; börtönmisszió; cigánymisszió; médiakapcsolatok; lelkészképzés; ökumenikus kapcsolatok; oktatási intézmények; népfőiskolák - és még sorolhatnám. A Szélrózsa országos evangélikus ifzösségben, felfedezve azt, hogy összetartozunk. A Szélrózsán felvonuló munkaágak között a Lehetőségek piaca egyben a lehetőségek tárháza is! Rendezvényről rendezvényre megmutathatjuk, hogy milyen színes az egyházunk. A Lehetőségek piaca az a hely, ahol mindenki bemutathatja speciális vagy éppen nem speciális, de működő munkaterületét, ezáltal másoknak is ötletet adva. Várjuk azon ifjúsági csoportok, cserkészcsapatok jelentkezését, amelyek tagjai úgy érzik, hogy mások számára segítség lehet eddigi tapasztalatuk és júsági találkozó mindig magában hordozza a találkozás izgalmát. Annyi mindenünk van, hát mutassuk be, és ismertessük meg másokkal is! Egyházunk középiskoláinak a diákjai potenciális résztvevők a mindenkori Szélrózsa találkozókon. Érezzük annak a felelősségnek a súlyát, amelyet az egyház jövő nemzedékének összefogása, nevelése és az értékek közvetítése jelent! Akár egy ilyen ötnapos rendezvényen keresztül is. Lehetőség, hát éljünk vele! Várjuk a jelentkezéseket! ■ Csoszánszky Márta (mcsoszi@lutheran.hu)
