Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-04-02 / 14. szám
‘Evangélikus ÉletS KRÓNIKA 2006. április 2. Miskolci evangélikus templom, 2006. március 25. D. Szebik Imre püspök igehirdetése Szeretett Testvéreim, Kedves Gyülekezet! Főtisztelendő Püspök Úr! Kedves Vendégeink! Kedves Tamás! E templom falai között két evangélikus püspök szolgált a korábbi időkben: az 1848-as szabadságharcban bátor helytállást mutató Máday Károly és az 1890-ben e templomban beiktatott Zelenka Pál, aki húsz évig állt a Tiszai Egyházkerület élén. Mintegy negyven esztendővel ezelőtt, amikor Miskolcon édesapád, dr. Fabiny Tibor lelkészként szolgált, együtt ünnepeltük születésnapunkat. Tea hatodikat, én a huszonhatodikat, és egyikünk sem gondolta, hogy egy napon együtt állunk az ősi miskolci templom Székely Bertalan festette oltárképe előtt. Te azért, hogy elkezdd püspöki szolgálatodat az ünnepélyes Veni Sancte közös imájával, én pedig Te Deumot zengve befejezzem felelős főpásztori megbízatásomat. S most hangzik mindnyájunkhoz az a jé- zusi ige, amely ezen oltár felett olvasható: „En vagyok az út, az igazság és az élet.” Jézus számunkra az út. Püspökként, kedves Tamás, sokat kell utaznod. Hétvégén száz kilométereket, hogy megérkezz arra a szószékre, ahol Jézus igéjét hirdetned kell, ahol vár a gyülekezet nyitott szívvel és figyelő értelemmel. Lehet, hogy olykor fárasztóak ezek az utak, de célba visznek. Lehet, hogy fizikai fáradtságot okoznak, de a sok figyelő tekintet, a szeretet sugárzása feledteti az út göröngyeit. Bármennyire fontos, hogy vasárnaponként a kijelölt helyre megérkezz, a döntő, hogy még előtte Krisztus megérkezzen hozzád. Igéjével, lelkületűvel, attitűdjével. Mert őhozzá kell hasonlítanunk, mert őt kell kö- vetrtünk. Mert ő hozza közel hozzád magát az Istent. Rajta, benne szemléljük, s éljük át, hogy Istenünk irgalmas, könyörülő Atyánk.- Egykori névrokonod, Aquinói Tamás írja ennek az igének az exegézisében: Jézus embersége szerint út, istensége szerint pedig igazság és élet. Azért lehet út, mert ő egy személyben az igazság és az élet. így válik egységgé kijelentése és lesz Istent megjelenítő személye. Legyen számodra mindig ajándék Jézus megérkezése, hogy aztán te is megérkezhess hallgatóid szívéhez. Jézus számunkra az igazság. Mi az igazság? - kérdezik pilátusi cinizmussal napjainkban is. Mégis kutatják filozófusok iskoláiban, vitatkoznak felőle előkelő szalonok világi szentélyeiben vagy a Parlament folyosóin, süppedő szőnyegeken zajló kényelmes séták közben. De vallásos szeánszok misztikus légköre és szertartások ünnepélyessége inkább elrejti, mint felfedi az igazságot. Jézus nem elméleti igazságot, a történelem ellentmondásos eseményeinek titkát feloldani akaró meglepetést kíván feltárni. O maga az igazság. Személyében testesül meg az igazság. Reá kell figyelnünk, vele kell kapcsolatba kerülnünk. Az egyházra sokféle elvárás teljesítése nehezül. Intézmények, kormányok, testületek jelentik be igényeiket. Nekünk egy megbízatásunk, mandátumunk van: a Jézus személyében megtestesült igazságot közzétenni, róla tanúskodni. Kedves Tamás, folytasd bátran, amit eleink elkezdtek! Jézus számunkra az élet. Kétségkívül a régi hellén világ békés tűzhelyeinek nyugalma szertefoszlott. A sztoikus rendíthetetlenség szemlélődő passzivitása a múlté. Katasztrófákat hozó háborúk, békeszerződések igazságtalansága, gazdasági krízisek megoldhatatlannak tűnő feszültsége megrendíti az életbe vetett hitet és bizalmat. Mégis él bennünk a vágy, ahogy a költő, Aprily Lajos sóhajt fel: „.. .ó, élni, élni, élni volna jó!...” Valójában mi az élet? Élni annyit tesz, mint valamit, minél többet birtokolni? Birtokolni hatalmat, pénzt, szeretőt? Élni annyit tesz, mint létezni, lenni? (Erich Fromm) Élni annyit tesz, mint szeretni és szeretve lenni? Egymással kompatibilisek, egymáshoz illeszkednek ezek a sajátos jelentéstartalmat hordozó szavak? Élni annyit tesz, mint kapcsolatba kerülni azzal, aki magáról ezt mondta: én vagyok az élet. Mert aki Jézussal kapcsolatban van, az az élet forrására lel. Tiszta, üdítő forrásra, aki nélkül szomjazik a lelke, üres énjének központja. Jézus holdudvarában már ott gyülekeznek tanítványai, a távoli múlt bizonyságtevői és a jelen testvéri közösségei az egyházban, fiatalok és idősek, férfiak és nők, lelkészek és nem lelkészek. Akik tudják és tanúsítják .vele kapcsolatban, hogy vele közösségben érdemes és lehet élni. Ő, aki nem sajnálta fiatal életét, élete idejét, hanem értünk odaadta, halálában feláldozta, hogyne adna mindent nekünk? Mert ő az élet, s ő az örök élet. Őt igazolta az Atya. Kedves Tamás! Számodra is ő az élet. Kedves Gyülekezet! Számotokra is ő az élet. Vele maradjatok szent közösségben! Befejezésül: Reményik Sándornak van egy különös hangulatú verse: Rádióba mondom. Benne feltárja, hogy minden lelki ember - költő és lelkész - „felvevő- és leadókészülék”. A püspök inkább „leadókészülék" - mint te is tudod, korábbi tévészerkesztőként, médiafelelősként. Igehirdetések özönét, előadások sorozatát várják tőled. Reményik szavaival: „Csak azt kívánom: az új arcú más, / Ki helyembe a mikrofonhoz jő, / Mielőtt szikraszárnyon szava szállna, / Lett légyen soká néma felvevő.” Áldjon és kísérjen az egyház Ura a gyönyörűséges szent iga hordozásában, a Krisztusnak való szent szolgálatban! Dr. Fabiny Tamás püspök igehirdetése Kamaszkoromban nagynéném, aki viszonylag ritkán látott, meg-megkérdezte: „Hová nősz?” Lehet, hogy ma is úgy gondolja valaki, hogy itt egy 47 éves ember - nem kamasz már -, aki íme, igencsak magasra hágott az egyházi ranglétrán. Sic itur ad astra? így jutunk a csillagokig? Isten őrizzen meg ettől a szemlélettől! A felolvasott igén, választott püspöki jelmondatomon túl egy régi mondás is figyelmeztet erre. Levélben kaptam egy atyai jó baráttól, amolyan féltő óvásként. E „bölcsesség” így hangzik: „A püspökök kevés fényt adnak, mert magasan vannak, mint a csillagok.” Keresztelő János szava figyelmeztet ennek az állapotnak a tarthatatlanságára. Minden püspök, sőt minden keresztény ember magára vonatkoztathatja ezt: neki - Jézusnak - növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem! Keresztelő János megélte ennek a mondatnák az igazságát. Tudta, hogy arra sem méltó, hogy Jézus sarujának a szíját megoldja. El kellett engednie tanítványai kezét, hogy azok Jézushoz csatlakozzanak. Hiszen neki, Jézusnak kell növekednie. Amikor 1987-ben beiktattak a kőbányai lelkészi állásba - e gyülekezetben tizenhárom éven át szolgálhattam -, akkor is Keresztelő János szava alapján hirdettem az igét: „Kiáltó hangja szól a pusztában.” Magam is úgy éreztem akkor: kiáltani kell. Idéztem Sütő Andrást is, aki Advent a Hargitán című drámájában azokról ír, akik „a Nagy Romlás tövében élnek, és akiktől elvétetett a kiáltás joga”. Felolvastam a drámából Bódi Vencel megrázó imáját (a Nemzetiben egykor Sinkovits Imre mondta el): „Erdeidben meghagyod a fákat egymás mellett, és a csillagaidat sem szórod szerte, hogy ne láthassák egymást. Miért éppen a mi gyermekeinket juttatod szélfútta bogáncsok sorsára? Miért? És ha már így jársz el mivelünk, miért nem hagyod meg nekünk a kiáltás jogát legalább? A kiáltás hangján kellene szólnunk az elveszettekhez, Te pedig a hallgatás parancsával súlytasz bennünket. (...) Add vissza nekünk a kiáltás, a segélykiáltás jogát, hogy felemelt hangon szólhassunk a mi gyermekeinkhez! Vedd el tőlünk, Uram, a hallgatás kötelességét." Akkor úgy éreztem, kiáltani kell. Ma talán csöndesebb szóra van szükség. Alázatra. Nekem kisebbé kell lennem, hogy ő növekedjék. Március 25-e van. Az egyház - nemcsak a római katolikus, hanem az egyetemes egyház - ősi hagyománya szerint ez Jézus fogantatásának napja. Éppen kilenc hónappal vagyunk karácsony előtt. Ezen a napon látogatott el Gábriel angyal a názáreti szűz- höz, aki átélte a csodát: Isten őt, az alázatos szolgálóleányt választotta ki. Egy óegyházi megfogalmazás szerint „a felség magához emelte az alacsonyrendűséget, az erő a gyengeséget, az örökké létezés a halandóságot. A sérthetetlen természet egyesült a szenvedésre képes természettel.” Lukács evangélista nyomán Luther Márton nagyszerű Magnificat-kommentárjára hivatkozhatunk, amelyben reformátorunk „Isten munkamódszeréről” ír: ő a kicsit felmagasztalja, a nagyot megalázza. Isten, bár a magasságban lakik, mégsem átall a mélybe nézni. Parafrázisában Luther ezeket a szavakat adja Mária szájába: „Én csak műhely vagyok, amelyben ő dolgozik, magam semmit sem alkottam a művön. Engem senki se dicsérjen. Istent, az ő munkáját kell dicsérni.” Szűz Mária méhe már befogadta a megszületendő Jézust. Az inkamáció, a testté létei csodája már megkezdődött, de rajta kívül erről senki sem tudhat még. Fölötte nagy titok. Törékeny teste a világ Megváltóját rejti. A magzat immár növekedésnek indult. Ha valaki, akkor Mária elmondhatja: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem." A népnyelv gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének is nevezi ezt a napot, hiszen „a föld méhében feszül minden csíra-magzat, s a rügyek is pattanni készülnek”. Luther, helyesen, Krisztus-ünnepnek tartotta ezt a napot. Hiszen Mária teste Jézust rejti. Védenie és óvnia kell, hiszen amikor eljön az ideje, világra kell majd hoznia. A vajúdás is azért lesz, mert az egyiknek növekednie kell, a másiknak kisebbé lennie. Vajúdással, ráadásul a világ vajúdásával kapcsolatos az az ige, amelyet a püspökiktatási meghívóra írtam: .....a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenésé." Igen, a teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik, hogy aztán a születés, az új élet csodája megvalósuljon. Pál apostol is tudja ezt, hiszen egy meghökkentő mondatában ezt írja: „.. .gyermekeim, akiket újra meg újra fájdalmak között szülök meg amíg kiformálódik bennetek a Krisztus.” (Gál 4,19) Igen fájdalmas vajúdás Krisztus é letre támadása. Gyötrelmek közepette jut Pál apostol is odáig, hogy elmondhassa: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus...” (Gál 4,20; Károli-fordítás) Nem könnyű kimondani: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” A mai igehirdetők, lelkipásztorok is ezt a gyötrel- mes utat kell, hogy járják. Egyik konfirmáló lelkészem, Kékén András egy írásában így fogalmaz: „Különös és zavaros lelki folyamat az, ami bennünk, prédikátorokban végbemegy. Félünk attól, hogy prédikálnunk kell, és félünk attól, hogy nem prédikálhatunk. Úgy készülünk, mintha éppen a következő prédikáción múlnék száz és száz ember sorsa, s az ámen után csak abban reménykedünk, hogy senkiben sem okoztunk kárt. Valami furcsa öröm van bennünk, míg a lépcsőkön felfelé lépegetünk: a szereplés, a szolgálat és a jóhír-közlés keveréke - s valami szomorú letörtség akkor, amikor a szószékről lejövünk. Az is lehet, hogy rajongó vagy hálás szemek óriást látnak bennünk - csak mi érezzük azt, amit Verlaine így mondott: »Annak, hogy költő legyek, nincs más akadálya, csak a verseim.« Újra és újra próbálkozni, újra és újra megszégyenülni - úgy látszik, ez a mi sorsunk. De mit tegyünk? Jézus küldött erre az útra, s nekünk a szívünk szakadna meg, ha nem tehetnénk azt, amivel ő megbízott.” Más az út a lépcsőkön felfelé - és más lefelé. Lefelé nehezebb, de jézusibb. Magasra jutottunk? Nem, a mélységet kell megjárnunk. Keresztelő János, Szűz Mária és Pál apostol tudta ezt. Nekünk is kell tudnunk. Nekem is ezt az utat kell járnom. Nekem kisebbé lennem, neki, Jézusnak növekednie. Bennem és szolgálatom által. Kérlek titeket, azért imádkozzatok, hogy így legyen. Ámen. KISS-KUNTLER ÁRPÁD FELVÉTELEI
