Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-03-19 / 12. szám
6 2006. március 19. PANORÁMA "Evangélikus ÉletB Henrik Ibsen-emlékév 2006 Ebben az esztendőben emlékezünk meg a világhírű drámaíró, Henrik Ibsen halálának századik évfordulójáról, amelyet a Norvég Kulturális Minisztérium kezdeményezésére világszerte megünnepelnek. Ibsen darabjait naponta játsszák az öt világrész valamelyik színpadán, hiszen azok a társadalmi konfliktusok, amelyekkel szembesíti a nézőket és az olvasókat, örökösen időszerűek. Napjainkban is megesik, hogy szövegeit cenzúrázzák, vagy megtiltják egy-egy darab bemutatását... James Joyce azt írja Ibsenről: „Felmerül a kérdés, van-e valaki, aki a modern korban nála nagyobb hatással lett volna a gondolkodó világra.” Henrik Johan Ibsen 1828. március 20- án született a norvégiai Skienben, ősi ha- józó-kereskedő, lutheránus patrícius családban. Hétéves korában érte a család teljes anyagi tönkremenetele, elszegényedése, szétzilálódása. Nagy hatással volt rá hányódó apja ködfaragó roman- tikussága, anyja és testvére pietista szek- tássága. Tizenhat évesen gyógyszerész- tanoncnak adták; ez idő alatt teljes nyomorban és kiszolgáltatottságban élt. Első irodalmi próbálkozásait az 1848- as forradalmak ihlették: két diák barátjával együtt himnikus-utópista lelkesült- séggel, minden hagyományosság ellen lázongva írta első verseit, köztük a lengyel, majd a magyar szabadságharc bukásán búsongókat. Első színműve, a Ca- tilina megírása után költözött Krisztiáni- ába (ma Oslo), ahol újságírással kereste kenyerét, majd dramaturgként és házi szerzőként, rendezőként dolgozott az „eldánosodottságból norvégosítandó” bergeni színházban. A szűkös, szegényes kulturális környezet, a művészi önmegvalósítás lehetőségének a hiánya, majd színházának csődje évekig tartó mély válságba, depresszióba sodorta Ibsent. Ebből az állapotból az segítette ki, hogy elnyert egy ösztöndíjat, s Rómába utazott. Róma jelentette számára a szabadságot, elsősorban személyes becsvágya^ írói hivatása tekintetében. Itt született meg Brand című drámája, amely óriási kritikai és könyvsikert jelentett számára. Ennek az áttörésnek köszönhette, hogy a norvég parlament megszavazta számára az életfogytig tartó alkotói járadékot. Ezután nem sokkal Németországban telepedett le, majd ismét Rómában élt. Csak 1891-ben tért vissza Norvégiába; 1906. május 23-án halt meg. Ibsen nevéhez egyrészt a Dániától politikai függésben lévő Norvégia önállósodására való harcos ösztökélés, másrészt a polgári dráma megújítása fűződik. Az előbbi tevékenységét fia, Sigurd teljesítette ki, aki külpolitikusként a legtöbbet tette Norvégia függetlenedéséért. Ibsen politikai gondolkodását szimbolizálja Peer Gynt című drámája, amely tulajdonképpen karikatúrája a nagyhangú, de üres szavú nemzeti romantikának. A címszereplő jelentős személyiségnek képzeli magát, álmokba, hazugságokba, megalkuvásokba menekül. Életét, egyéniségét a hagyma szimbolizálja, amelyet öregkorában hámoz: réteg réteg után válik le, s a végén semmi sem marad. A polgári dráma Ibsen előtt csupán jól megszerkesztett színjáték volt, amelyben a szereplők együtt éltek mindennapi konfliktusaikkal, de ebbe nem buktak bele látványosan. Ezzel a hagyománnyal szakított Ibsen, amikor ezekben a konfliktusokban megmutatja a megrendítőt, a rendkívülit. Darabjaiban az eszményeket szembesíti a valósággal, az illúziókat a tényekkel, a teljesség utáni vágyat a körülmények szabta végességgel. Ez jellemző Babaszoba című drámájára is, amellyel mindent elsöprő sikert aratott a megjelenésekor. Ezt a művet világszerte úgy emlegetik, mint a szűk látókörű, kicsinyes aggodalmú férfitársadalom és a zseniális ösztönű nő szembesítését. Ennek megfelelően hatalmas botrányt is kavart világszerte. E műve Magyarországon Nóra címmel jelent meg és jelenik meg ma is. Ibsen drámáinak többsége egy-egy szimbólum köré épül; így van ez a Babaszoba mellett leginkább ismert Vadkacsa és a Solness építőmester esetében is. Ezek a jelképek az állandóan változó drámai helyzetek mögött valami mélyebb valóságra utalnak; leggyakrabban a végtelen felé való vágyódás kifejezői. Ibsen drámái, eszméi erős hatást gyakoroltak több magyar íróra-költőre, de leginkább Reviczky Gyulánál, Mikszáth Kálmánnál, Móricz Zsigmondnál, Juhász Gyulánál, illetve Ady Endrénél mutatható ki a hatásuk. Ady írta róla: .....az értelmes em ber-példányok leggyönyörűbbje Henrik Ibsen, aki a gondolkodni tudókra hat a maga sötét problémáival.” Érdemes tehát figyelni Ibsenre és drámáira ebben az emlékévben is. ■ Sánta Anikó ► Dosztojevszkij, az emberi lélek profetikus látnoka, a pszichoanalízis zseniális előfutára, Jézus Krisztus megváltott bűnhődő bűnöse százhuszonöt éve ment el a színről színre látás birodalmába. 1821-ben született Moszkvában. Akarata ellenére Szentpéterváron mérnöki tanulmányokat kellett folytatnia. Mindig is úgy érezte - naplója tanúsága szerint -, hogy írónak teremtette őt az Isten, s így az emberiét lényegi kérdéseivel kell foglalkoznia. Első regénye, a Szegény emberek 1846-ban jelent meg. A regényeim programadó volt további írói pályája szempontjából: ő valóban a szegények, a megalázottak és a megszomorítottak - amint később egyik regénye címében szerepel - szószólója lett. 1848-ban csatlakozott a Petra- sevszkij-körhöz, amelynek hivatalnokok, írók, diákok és tisztek is tagjai voltak. A kört a korabeli orosz viszonyokkal szembeni kritika, elégedetlenség tartotta össze. Mindannyian elítélték a cenzúrát, a „jogszolgáltatást”, az egyoldalú testi szenvedélyeket. Aztán őket is elítélték. Dosztojevszkij börtönbüntetést kapott. I. Miklós cár megrendeztette, „végigjátszatta” az elítéltek kivégzésének színjátékát, egészen az utolsó előtti pillanatig: Dosztojevszkij szemét már bekötötték a kivégzéshez, s akkor jött a kegyelem: „csak” szibériai száműzetés a büntetés. Ott négy nehéz, de a Biblia által elviselhetővé formált évet töltött el. A lágeréletet, a rabtársak különös történeteit örökítette meg Feljegyzések a holtak házából című könyvében. 1859-ben visszatért Nyugat-Oroszországba. Élete utolsó tizenöt évében egyre csak írt, írt. Volt mit kiírnia magából. Ekkor születtek a nagyregények, a Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű, az Ördögök és A Karamazov testvérek. 1881. február 9-én halt meg. A francia filozófus, Albert Camus 1959- ben ezt írta: „Hosszú ideig Marxot tartották a 20. század prófétájának. Ma már tudjuk, hogy amit ő prófétáit, az még sokáig fog váratni magára, s felismertük, az igazi próféta Dosztojevszkij volt. Előre látta a nagy inkvizítorok uralmát és a hatalom győzelmét az igazságosság felett. Húszéves voltam, amikor először olvastam őt, s megszerettem, mert leleplezte és feltárta az emberiét titkait. Ám nagyon gyorsan, mégpedig abban a mértékben, ahogyan korunk drámáját átéltem, Dosztojevszkijt, az embert is megszerettem, mert ő volt az, aki történelmi sorsunkat a legmélyebben élte át és fejezte ki. Számomra ő volt az, aki jóval Nietzsche előtt felismerte a korabeli nihilizmust, meghatározta lényegét, rettenetes és tragikomikus következményeit leírta, és még arra is volt érkezése, hogy ilyen viszonyok között felmutassa az üdvösség örömüzenetét.” E sorok íróját már kamaszkorában lenyűgözte az a szinte biblikus mélyen látás, amely az író műveiből árad. A töredékesség, a részszerintiség fájdalmas felismerése, a szabadság utáni olthatatlan vágy, a mások szenvedése és megalázása fölötti megrendülés. Elképesztő, hogy mennyire pontosan látta egy századdal előre azt, aminek jönnie kellett: a nihilizmus, a semmi beköszönését sorsokba, korszakos gondolatokba, társadalmi mozgásokba. Ugyanakkor lenyűgöző, milyen szellemi-lelki szenvedéllyel keresi és meg is találja a semmi örvényléséből kisegítő üdvözítő utat. Alig akad más a 20. század közeledtekor, aki olyan nagy hatással volt irodalomra, filozófiára és teológiára, mint Dosztojevszkij. Szolzsenyicin, a késői sorstárs, a gulágok krónikása, évekkel ezelőtt ezt mondta: „A 19. században ő volt az egyetlen, aki élesen látta előre századunk totalitárius államait.” Könyveiből, naplójából tudjuk, hogy az Újszövetség volt a tankönyve, mestere, amely teljesen áthatotta gondolkodását. Nem véletlen, hogy református teológusok, köztük Eduard Thumeysen, Barth kortársa, könyvet is írtak róla. 1850-ben, a száműzetés helye felé utaztában, Omszkban egy kislánytól, „Isten angyalától” kapott egy Újszövetséget. A fogságban ez volt az egyetlen könyv, amelyet, magánál tarthatott. Napi olvasmánya lett. Agyonolvasta, haláláig nem vált meg Újszövetségétől. Itt talált választ a másokat és őt is kínzó alapkérdésekre: Hogyan tudunk élni, túlélni egy olyanamilyen, szétesett, lezüllött, önmagát lefelé meghaladó, negatív irányban „felülmúló” világban? S lehet-e üdvözülni ebben a világban? Az evangélium és Pál teológiájának kulcsgondolatai újra és újra visszatérnek írásaiban. Négy ilyen témát emelek ki, négy tételben. 1) A kételytől a hitig. 2) Az ember „szétesése”. 3) „Mégis”-szabadságunk. 4) „Ha nincs Isten, minden lehetséges”? A kételytől a hitig A hívő zseni egyik elemzője szerint műveit és egész munkásságát a „sokhangú- ság” jellemzi. Nemcsak keresztény, hanem nem keresztény, sőt kereszténységellenes nézetek is szóhoz jutnak munkáiban. O maga is megjárta a kétely pokoli bugyrait, ismerte az ész örökös kérdőjeleit éppen úgy, mint az egzisztenciális kételyt, a „Minek élek, miért éppen így élek?” marcangoló tépelődéseit. Volt is rá elég oka. Nemcsak a majdhogynem őrültbe kergető kivégzés színjátéka terhelődött rá napi kínként életére, hanem a szibériai évek is, aztán a megaláztatások okozta epilepszia „szent és szentségtelen gyötrelmei”. S ha még ez nem lett volna elég, jött hozzá újabb sorscsapás: első felesége korai halála, két gyermekének elvesztése. A szenvedés ilyen keserű poharainak kiürítése közben kellett megőriznie az őrülettől a lelkét s megfogalmaznia mindennek ellensúlyaként a kegyelmet, de meg is élni azt a Feltámadott ereje által, s megpróbálni naponként talpra állni. S közben írni, írni, üzenni a világ - kora és a ma - megalázottainak és megszomorí- tottainak továbbsegítő szókat. Ha az evangélium világossága, felülről áradó ragyogása nem tömé át a dosztojevszki- ji világot, elviselhetetlenül sötét, tragikus vaklét lenne az. De árad a világosság őreá is, regényei történeteire is onnan felülről. Egész életművén keresztül pedig ránk és az utánunk jövőkre. Az ateizmus kérdése számára nem a kételkedés jogát, mint inkább a közönyt, a „se ilyen, se olyan" állapotát jelenti. Amint azt az Ördögökben kétszer is idézett ige mutatja: „...nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. (Jel 3,15 kk.) Ez a langyosság az igazi emberi probléma. Ezzel szemben Dosztojevszkij számára döntő jelentősége volt János evangéliuma két kételkedőjének, Nátánáelnek és Tamásnak. Jézus nem dorgálóan lép fel velük szemben. Nátánáel szkeptikus kér„Hiszek Kr: 125 éve halt meg az emberi lélek krói désére: „Származhat-e valami jó Názáret- bóV", Jézus válasza így hangzik: „íme, egy igazi izraelita, akiben nincsen álnokság.” (Jn 1,46 kk.) Jézus előtt és mellett, sőt az ő elmenetele után sem maradnak ők többé közönyösek. Meggyőzi őket Jézus igazsága, s ez magával ragadja őket. Ezzel összefüggésben érdemes kitérni arra, hogy a norvég Dosztojevszkij-ku- tató, Kjetsaa 1983-ban behatóan átnézte az írónak akkor Moszkvában található Újszövetségét. Azt kutatta, melyek azok a helyek, amelyeket Dosztojevszkij aláhúzott, megjelölt, kommentált, s hogy ezek a helyek mennyire jelennek meg regényeiben. Izgalmas kutatása nyomán kiderült: több mint hatvan helyen fordulnak elő írásaiban idézetek János evangéliumából, a szinoptikus evangéliumokat pedig közel húsz helyen idézi. A citátumokat Kjetsaa három témakörbe sorolta. Az egyik így fogalmazható meg: hogyan jut el valaki a kételytől a hitig? Ebben a kérdéskörben a már idézett helyeket húzta alá és citálta műveiben. A feltámadás témakörében a kutató Jézus önkijelentését is aláhúzva találta az író Bibliájában: „Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom őt az utolsó napon." (Jn 6,40) Ugyancsak aláhúzta Dosztojevszkij azt a helyet, ahol Lázár feltámasztása található; ez aztán a Bűn és bűnhődés című re»
