Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-03-19 / 12. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2006. március 19. 3 SSü Közszereplők-e az egyházi személyiségek?! A mulasztások, az elhallgatások mindig visz- szaütnek. A közösségek életében éppen úgy, mint személyes sorsunkban. Ma már szinte egyöntetű a megítélés a tekintetben - ami persze nem visz közelebb a megoldáshoz hogy hiba volt nem feldolgozni és érdemben lezárni az úgynevezett ügynökkérdést a rendszerváltozáskor. Érthető volt az attól való félelem, hogy nincs teljesen igazságos út, egy kalap alá kerülhetnek azok, akik senkinek nem ártottak, és azok, akiket netán súlyos bűnök terhelnek. Bizonyára visszatartó tényező volt, hogy - a hírek szerint - valamennyi új demokratikus párt soraiban megtalálhatók voltak az ügynökügy érintettjei. És kétségtelen, hogy Antall József miniszterelnök óvatos álláspontjában szerepet játszott a lelkészek, a püspökök, az egyházak érintettsége. Tisztában volt azzal, hogy az új demokratikus rendszer és egyáltalán az átalakulás hitelessége tekintetében, a továbbiakban pedig a társadalmi megújulás terén milyen jelentős az egyházak szerepe, és nem akarta ezt beárnyékolni, veszélyeztetni. De a mégoly érthető, menthető megalkuvások is visszaütnek. A társadalom átesett volna a természetes sokkon, maguk az érintettek, családjuk, környezetük úgyszintén; mindenki dönthetett volna a hogyan továbbról, és másfél évtized elteltével nem nehezítené az együttélést az olykor még mindig Demoklész-kardként is használt ügynöktéma. Az természetesen nem igaz, hogy nem érdekli a társadalmat - és benne az egyházat - az ügynökkérdés. Nem érdeklik az álmegoldások, a nyilvánvaló szubjektivitás, az elfogultságok, a „másik táborban” keresett és megtalált ügynökök, az „én ügynököm jó ember, a tied ártott” túlélő gondolkodás jegyében. Nem vevő a társadalom az ítélkezésre és a szerecsenmosdatásra sem; fogyó reménykedéssel szeretné megismerni, ameny- nyire ez lehetséges, az igazságot. Törvényes keretek között, nem részrehajlóan. És ez az, amit mindeddig nem sikerült az egymást váltó parlamenteknek megoldaniuk. A válaszra váró kérdések egyike az egyházak, az egyházi személyiségek magatartása, szerepe a négy évtizedes diktatúrában. Ez persze lényegesen nagyobb téma, mint az ügynökügy, de ez utóbbi is fontos részt jelent. Ezért is bízott meg egyházunk szakértő bizottságot a ránk vonatkozó anyag feldolgozásával, a jelenlegi törvény és a reménység szerint további kutatást lehetővé tevő törvények alapján. A katolikus egyház is - hagyományainak megfelelően - saját háza táján maga akar vizsgálódni. Találó a hasonlat, hogy az érdemi szembesülés hiányában olykor egész váratlanul, búvópatakként tör fel a téma valamely aspektusa. Most egy, a közvélemény értetlenségét kiváltó kérdés is előkerült: közszereplők-e az egyházi vezetők, illetve általában az egyházi személyek? A probléma aktualitását az adta, hogy a jelenlegi törvény csak a közszereplők esetében engedélyezi a kutatást, esetleges ügynökmúltjuk feltárását és nyilvánosságra hozatalát. A törvény meghatározza a közszereplő fogalmát; lényege, hogy a közszereplő részt vesz a közhatalom gyakorlásában, és jelentős társadalmi befolyással rendelkezik. Végül is azonban a törvény megadja a jogot arra, hogy maguk a társadalom tagjai nyilatkozzanak közszereplő mivoltukról. Ez vonatkozik az egyházi vezetőkre is. Ezért amikor még az elmúlt évben egy internetes újságíró egyházi személyiségek anyagát kérte ki a Történeti Hivatalból, az intézmény megkérdezte a szereplőket, és a nemleges válaszról értesítette a zsurnalisztát. Ezt követően a sajtómunkás az eljárás miatt beperelte a hivatalt. A tárgyaláson a bíró úgy döntött, hogy júniusban, a következő tárgyaláson meghallgatja nemcsak a hivatalt, hanem a nemleges választ adókat is. Ez a történet kapott most nyilvánosságot, azért is borzolva a kedélyeket, mert nem nagyon érthető, hogy miről is van szó. Engem is megkérdezett tavaly a Történeti Hivatal arról, hogy közszereplőnek tekintem-e magam. Egyházon belül, illetve parlamenti képviselőket is megkérdezve egyeztettem az ügyben. Egyértelmű volt, hogy a törvény szellemében az egyházi személyiségek nem közszereplők. Ugyanis nem gyakorolnak közhatalmat. Az 1990. évi IV. törvény alapvető e tekintetben is. Megtörtént állam és egyház szétválasztása. Jellemző, hogy többnyire azok szeretnék az egyházi oldalt vizsgálni, akik egyébként állam és egyház következetes szétválasztásának a hívei. Természetesen ha egy törvény az adatok teljes feltárásáról rendelkezne, akkor ez mint állampolgárokat az egyházi tisztség- viselőket is érintené. A tájékoztatás szerint Bosák Nándor, Seregély István, Veres András katolikus püspökök, Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) ügyvezető igazgatója, Szebik Imre evangélikus elnök-püspök és magam nyilatkoztunk úgy, hogy a törvény értelmében nem vagyunk közszereplők. Az elutasítással együtt jeleztem, hogy aki igényli, annak készséggel átadom anyagomat, amely meghatározóan a rólam szóló jelentéseket tartalmazza. Mindnyájunk érdeke a tisztánlátás. Ez a közszereplő-epizód nem jelentős, de jellemző része a történetnek. A nagy kérdés az, milyen volt az egyházak, egyházi személyek magatartása, tevékenysége a diktatúra évtizedeiben. Az, hogy erre korrekt válasz adassák, elemi érdeke minden egyháznak. Lehet, hogy túl optimista vagyok, ha úgy vélem, a „titkok” feltárását követően inkább pozitív lesz az egyenleg, mint elmarasztaló. Az fog kiderülni, hogy a megtört, jelentésre kötelezett lelkészek többsége - akár az Állami Egyházügyi Hivatalnak, akár a Belügyminisztériumnak jelentve - nem ártott, sőt próbálta jobb belátásra bírni az elnyomókat. Kevés lesz a valóban elítélendő, ártalmas, az elvárásokra rálicitáló magatartás. Azért is vélekedem így, mert az egyház megalkuvását éppenséggel nem titkosszolgálati, eszközökkel igényelte a diktatúra, hanem nagyon is nyilvánosan, hivatalosan. Az egyházi vezetőknek Csehszlovákia megszállásától az afganisztáni kalandig ki kellett állniuk a szovjet rendszer mellett, közben szigorúan fegyelmezve azokat a lelkészeket, akik netán szót mertek emelni az elvárások szolgalelkű teljesítése miatt. Nem is szólva azokról, akik a magyarság sorskérdéseit - az abortusz teljes liberalizálását, a határainkon túl élő magyarok helyzetét, és így tovább - merték megemlíteni. Nem fekete-fehér a múlt; igényes, összetett, elfogulatlan kell, hogy legyen a feldolgozás. Van, amitől egyértelműen el kell határolódni - e téren, úgy vélem, sokat is tettünk a kilencvenes években -, és van, amiben vállalható a kontinuitás. Mai egyházi életünk számos értéke erősíti ezt a megközelítést. ■ Frenkl Róbert Ifjak szónokoltak ► Idén első alkalommal tartottak Ordass Lajos-emléknapot a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégiumban, megidézve az intézmény egykori diákjának, majd névadójának, a későbbi evangélikus püspöknek az életútját. Ezzel egy időben rendezték meg március 9-10-én a hagyományos Ordass Lajos országos retorikaversenyt, melyre ezúttal húsz középiskolás érkezett az ország különböző gimnáziumaiból. Az indulók között egy „magiszter” is volt, aki visszatérő vendége a tudáspróbának. Ő az érvényesülésről, a tisztességről és a siker titkáról beszélt, míg a „primerek” arról szóltak, hogy mi a játék szerepe társadalmunkban. A második napon a résztvevők feladata az volt, hogy húsz perc alatt írjanak egy kétperces beszédet a helyben kapott témákból választva, majd pedig adják elő. A legkedveltebb a „nézzük vagy olvassuk a mesét?” kérdés volt. A fiatalok továbbá választhattak a következő témákból is: Mi az, ami az emberben a hatalom utáni vágyat serkenti? Ha nyelvszépségversenyt rendeznénk, melyik nyelv lenne az első? Valóság-e a valóság-show? Mi a véleményed a márkafüggőségről? A zsűri által ajánlott tárgy ez volt: Hogyan adnál baráti tanácsot annak, aki éppen összeveszett az édesapjával? A zsűri kiemelten figyelte az előadásmódot, a hangzást, a stílust, a szerkesztést, illetve az összbenyomást. A bírák a következőképpen értékeltek: Zászkaliczky Pál lelkész, az Ordass Lajos Baráti Kör titkára szerint rögtönözni annak szabad, aki alaposan felkészül, s ezen a versenyen az ifjú rétorok becsületes munkát végeztek. Dr. Pálos László, a bonyhádi gimnázium örökös magyartanára elmondta, hogy az elméleti felkészülés erősebb volt, mint a gyakorlati, az anyaggyűjtés viszont sokrétűnek bizonyult. Dr. Rókusfalvy Pál profesz- szor, az Ordass Lajos Baráti Kör tagja szerint a szócséplés korát éljük, amikor hiányzik a tett, amely hitelesíti a kimondott szót - a versenyző fiatalokat viszont hitelesnek értékelte. A zsűri elnöke, dr. Töttős Gábor főiskolai docens e szavakkal zárta a versenyt: „A közjó, szeretet, hit dolgát akarja szolgálni ez a próba. A hit elegendő alap arra, hogy amit szeretnénk átadni, meg is tehessük, közölhessük gondolatainkat másokkal.” Az Ordass Lajos országos retorikaverseny első díjában Héjjá Márk (Orosházi Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium) és Portörő Adám (győri Révai Miklós Gimnázium) osztozott, míg a képzeletbeli dobogó második fokára Markó László (balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium) és Szó'ts Imola (bonyhádi evangélikus gimnázium) állhatott. ■ Máté Réka Héjjá Márk és Portörő Ádám ÉGTÁJOLÓ Tekintettel rovatunk tájoló feladatára is, keresem a választ az Egyházak Világtanácsának (EVT) a kilencedik nagygyűlésén kapott impulzusok alapján: vajon „honnan fúj a szél”, merre vesz irányt az ökumené hajója a 21. század elején? A keresztény világszervezetek hétévenként rendezett nagygyűlései - a találkozás, a megélt közösség élményén túl - útjelző táblák, melyek aktuális prioritásokat, irányokat határoznak meg. Ez többnyire már a mottókban jól tükröződik. így volt ez a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) három éve Kanadában tartott nagygyűlésén is, melynek jelmondata világunk betegségére utalt: „A világ gyógyulásáért”. Ebbe az irányba mutatott tovább az EVT Porto Alegre-i világgyűlésének mottója: „Isten, kegyelmed szerint formáld át a világot!" Deformáció - reformáció - transzformáció Manapság a haladás, a fejlődés legelfogultabb hívei is beismerik világunk súlyos torzulásait, deformálódását. Keserűen tapasztaljuk ezt a teremtett világ felborult rendjében, a lassan már mindennapos létünket fenyegető klímaváltozásban, az életet védő és hordozó kisTavaszi szél - délről közösségek, a család, a házasság válságában, széthullásában, az erőszak, a terror pusztításában. Mindezek nem tőlünk független, elháríthatatlan sorscsapások rajtunk, hanem az emberi rövidlátás, elvakult önzés, a bűn következményei. Ennek tisztán látása, néven nevezése, megvallása - a gyógyulás, az átformálódás előfeltétele. A böjti önvizsgálatot természetesen magunkon kell kezdenünk. Vajon mennyiben felelünk mi, keresztények, egyházak a világ romlásáért?! Nehezen tudok szabadulni a neves német teológus és pszichoterapeuta, Eugen Drewermann kemény diagnózisától, mely szerint a mai egyház gyakran „elnéz a dolgok fölött, és ezt még erénynek is tartja... Múljék el ez az egyház!" S mivel - úgy tűnik - ez az egyház nem igazán akar „elmúlni”, az éles szavú kritikus a közelmúltban kilépett a német katolikus egyházból... Nem gondolom, hogy ez lenne a megoldás, mint ahogy Luther Márton sem lépett ki kora deformált egyházából, hanem megpróbálta belülről megújítani, reformálni. Nem véletlen, hogy egyházújító 95 tételét éppen megtérésre szóló felhívással intonálta: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: »Térjetek meg!« - azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.” A belső megtérés, Isten kegyelmének egész életünket átformáló befogadása tehet képessé bennünket arra, hogy a körülöttünk lévő világ átformálásához is jó reménységgel fogjunk hozzá. Ez már nem egyszerűen reformáció - valaminek az eredeti arculatára való vissza- formálása -, hanem inkább transzferGrace, CrOSS and Hope in Latin America máció, azaz átformálás, átalakítás, átalakulás. Ez a kifejezés az LVSZ 2004- ben elfogadott missziói koncepciójának is egyik kulcsfogalma. Az egyház missziójának teológiai alapvetéséről szóló szakaszban ezt olvassuk: „Az átváltozást - transzformációt - nem szabad összetéveszteni a változással és a fejlődéssel és az ezekkel együtt járó diadallal. Ez elsősorban Isten kegyelmének a munkája a természetben és a Szentlélek folyamatos munkája egyénekben Krisztus által és az egész világban az egyházon keresztül...” Kegyelem - kereszt - reménység Mi itt Közép-Európában főleg nyugati és északi teológián tájékozódunk. Eddig keveset profitáltunk a latin-amerikai kereszténység teológiai felismeréseinek gyümölcseiből, pedig friss tavaszi szelek fújnak dél felől. Ebből engedett be valamit az Ablaknyitás című remek kötet (Luther Kiadó, Budapest, 2004), amelyben értékes tanulmányt olvashatunk az úgynevezett felszabadításteológiáról Gömböcz Elvirától, az Evangélikus Hittudományi Egyetemünk doktoranduszá- tól. O idézi Gustavo Gutierrez klasszikus definícióját: „Ez a teológia nem áll meg ott, hogy csupán reflektál a világra, hanem megpróbál részese lenni annak a folyamatnak, amely átformálja a világot.” A perui teológiai tanár szavait hitelesíti, hogy chilei nyomornegyedek szegényei között dolgozik. Ez a teológia nem „elnéz a dolgok felett”, hanem konfrontálódik velük a jobbítás, a transzformálás reményében. Mindezen erőfeszítések hajtóereje, cselekvő alanya - amint a brazíliai nagygyűlés mottója is hirdeti - Isten transz- formáló kegyelme. Israel Batista kubai lelkész, a Latinamerikai Egyházak Tanácsának főtitkára, a Kegyelem, kereszt, reménység című kötet szerkesztője hangsúlyozza az apostoli bizonyságtétel aktualitását deformált világunkban: .....ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem...” (Róm 5,20) Az áradó kegyelem sodrásának erejét, mozgósító örömét tapasztalhattuk meg dél-amerikai testvéreink között, és erről üzennek énekeik éppúgy, mint teológiai műveik. Kegyelmet nem ismerő világunkban, amely állandóan fokozódó teljesítményre és fogyasztásra akar kényszeríteni, valódi felszabadító erő Jézus hívó szava: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) A „soha nem elég” szorításában vergődő erőtlenek számára igazi görcsoldó orvosság az „elég néked az én kegyelmem, men az én erőm erőtlenség által ér célhoz” örömhíre (2Kor 12,9). Lehet, hogy számunkra néha már üres köszönőformulává fakul a dinamikus apostoli üdvözlet a szószéki szolgálat elején: „Kegyelem néktek..." Lehet, hogy megkopott dogmatikai tétellé dermedt reformátor eleink „sola gratia" hitvallása. Téli álomból való ébredésre serkent most a délről, Dél-Amerika felől érkező üde tavaszi szél aktuális böjti üzenete: „Kegyelem + kereszt + reménység” - egymásból fakadó isteni ajándékok. Ahogy kubai testvérünk vallja: „A kegyelem Isten adománya minden reménytelenséggel szemben." Változzunk, hogy változtathassunk! A transzformáció esélyét 2006 böjtje, a magyarországi tavasz is magában rejti és felkínálja... Vajon tudunk-e, merünk-e élni vele?! Gáncs Péter püspök (Déli Egyházkerület)
