Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-03-12 / 11. szám

MÁRCIUS IDUSA 8 -4t 2006. március i2. fókusz ‘Evangélikus EletS legyen béke. szabmisat; és egi ■ »*! «-íjH-fc- •> , :U i kn .-injuk .■» ^«|to vwtHnrn, Hior Tökéletes egyenlőség és viszonosság „Imádni Istent a természetben” Kossuth Lajos tengerinövény-gyűjteménye az Evangélikus Országos Múzeumban A „tökéletes egyenlőség és viszonosság” a felekezetek egymás közti viszonyát ír­ta le a „vallás dolgában” született 1848/20. törvénycikkben. Ma, amikor a boszorkányszövetség jogilag éppen olyan egyháznak számít, mint bárme­lyik több száz vagy éppen ezer éves ha­gyománnyal rendelkező történelmi egy­ház, talán nem érzékeljük ennek a tör­vénynek a történelmi jelentőségét. Pedig a protestánsok számára e törvénycikk hozta meg az évszázadok óta hőn áhí­tott egyenlőséget 1848 tavaszán. A vallásegyenlőség kodifikálásáig hosszú út vezetett. A türelmi rendelet (1781) tette lehetővé a magyarországi protestánsok számára a szabad, nyilvá­nos vallásgyakorlatot. Egy évtized alatt 272-ről 758-ra emelkedett a protestáns gyülekezetek száma. A II. József halála után összehívott 1790-91-es országgyű­lés 26. törvénycikke megerősítette a tü­relmi rendelet által a protestánsoknak biztosított jogokat. A jogi különbségek azonban megmaradtak az „uralkodó” (praedominans) katolikus és a „bevett” (recepta) evangélikus és református egy­ház között. A reformkori országgyűlések idején a vallásegyenlőség ügye túllépett a feleke­zeti kereteken, és politikai üggyé vált. Deák Ferenc 1833-ban így fogalmazta meg a liberális ellenzék álláspontját: „A pol­gári társaság czéljaival egyező minden szabadságot és így a vallás szabadságát is, sérthetetlen szentség gyanánt tiszte­lem.” 1830-ban a katolikus Beöthy Ödön tizenkét pontban fogalmazta meg a pro­testánsok követeléseit. Több sikertelen próbálkozás után az 1844/2. törvénycikk szabályozta a tizenkét pont szellemében a protestánsok jogait, de formálisan to­vábbra sem mondta ki a felekezetek egyenlőségét. A márciusi forradalomra villámgyor­san reagáltak a protestánsok. Üdvözöl­ték a kialakult új polgári állam vívmá­nyait. A debreceni székhelyű Tiszántúli Református Egyházkerület március 22- én megfogalmazott tíz pontja az egyen­lőség és viszonosság mellett az állami dotáció igényét is megfogalmazta. A ko­rabeli viszonyok között szinte elképzel­hetetlenül gyorsan formálódott meg a 20. törvénycikk szövege, amely az egyen­lőség mellett ígéretet tett arra, hogy „minden bevett vallásfelekezetek egyházi és is­kolai szükségei közálladalmi költségek által fe­deztessenek". A dotáció módjáról a vallás- és közoktatásügyi miniszternek kellett egyeztetnie az egyes felekezetek képvi­selőivel. A „tökéletes egyenlőség” következe­tes keresztülvitele 1848-ban lehetetlen volt. (Ezt csak száz évvel később sikerült megvalósítani máig hatóan tragikus módon a magyarországi egyházak ki­fosztásával és [pártjállami elnyomásá­val.) A magyarországi protestánsoknak az államhoz való viszonyát az autonó­mia jellemezte. Állami támogatást nem kaptak, nagybirtokokkal és jelentős va­gyonnal nem rendelkeztek, de egyház­kormányzatukat önállóan intézhették, püspökeiket maguk választhatták, isko­láikat saját tanterveik szerint működtet­hették. A katolikus egyház ezzel szem­ben hatalmas vagyonnal bírt, az állam irányításában főpapjai révén aktívan részt vehetett, de belső ügyeinek intézé­sében - a sekrestyésnek is gúnyolt II. Jó­zsef kora óta - nem volt önálló. Püspö­keit az uralkodó nevezte ki, iskolái álla­mi tanterv szerint működtek, birtokai nemcsak hatalmat és jogokat, de kötele­zettségeket is jelentettek. Katolikus egy­ház és állam ezer szállal kötődött egy­máshoz, egymástól kölcsönös függő­ségben. A katolikus egyház hierarchikusan és klerikusán szerveződött, míg a protes­tánsok egyházkormányzatának alapjai a világiak aktív részvételén nyugvó vá­lasztásokkal létrehozott önkormányzati szervezetek voltak. Az egyenlőségtől a katolikus egyház a birtokait, a protes­tánsok pedig az autonómiájukat féltet­ték, és továbbra is tartottak a katoliku­sok számbeli és anyagi fölényétől. Az 1848-ban hatalomra került liberális el­lenzék nem tudta elképzelni, hogy nép- képviseleti alapon nyugvó országban zavartalanul működhessen egy hierar­chikus szervezet, ezért a katolikus egy­ház „képviseleti” alapon való átszervezé­sét és a laikusok egyházkormányzatba való bevonását szorgalmazta. A katoli­kus autonómiakísérletek azonban ku­darcot vallottak 1848-49-ben. Eötvös József vallás- és közoktatási mi­niszter legalább a protestánsokkal igye­kezett megegyezni a 20. törvénycikk vég­rehajtásáról. A pesti protestáns lelkészek már 1848. március végén nem hivatalos megbeszélést folytattak a Batthyány-kor- mány minisztereivel, köztük Eötvös Jó­zseffel. Kezdeményezésükre sajtóvita zaj­lott le az állami támogatás és az autonó­mia kérdéséről. 1848 szeptemberében Eötvös József értekezletre hívta meg a protestánsok képviselőit. Az értekezleten a reformátusok is elfogadták egyetemes közgyűlésünk azon határozatát, amely kimondta, hogy a protestánsok számára az autonómia fontosabb, mint az állam anyagi támogatása. Az 1848. márciusi forradalom új poli­tikai rendszer alapjait teremtette meg hazánkban: a jogegyenlőségen nyugvó polgári államét. Az evangélikus egyház­nak is ehhez az alapvetően új helyzethez kellett alkalmazkodnia. Bár az állam anyagi támogatására 158 évvel ezelőtt éppúgy rászorult volna egyházunk, mint ma, mégis mindennél fontosabbnak te­kintette önállóságát. Felismerte, hogy a 19. századi politikai liberalizmus által képviselt szabadságeszmény nem feltét­lenül tartja tiszteletben az egyház sza­badságát, amely az evangélium hirdeté­séhez elengedhetetlenül szükséges. ■ Dr. Kertész Botond A festett fadobozban, amelyen fehér fes­tékkel, ecsettel felírt szöveg - „Kossuth Lajos / Tengeri növény gyűjteménye” - olvasható, foltos kartondosszié fekszik, tetején kifakult nemzetiszínű szalaggal. A dossziéban egykor nyolc lap volt. Ezeken - feltehetően lelőhely szerinti csoportosításban - különféle szárított tengeri növények vannak elhelyezve. Sajnos a lapokon semmilyen információ nem olvasható sem a gyűjtőkről, sem a növények lelőhelyéről, és az azonosítást segítő feliratokat sem találunk. (A nyolc­ból három lap ma a múzeum állandó ki­állításán, az 1848-49-es szabadságharc alakjait bemutató tárlóban látható.) Ez annál is különösebb, mert a Kossuth-fé- le herbárium lapjai - ezek a Magyar Ter­mészettudományi Múzeumban kaptak végső helyet — gazdagon vannak felira­tozva; a szárított és gondosan felragasz­tott növényeket több forrás alapján azo­nosította a gyűjtő. A természettudományi múzeumban őrzött lapok mérete sem egyezik a tenge- rinövény-gyűjtemény lapjaiéval. Az iro­dalom Kossuth komoly természettudo­mányos elmélyedésének kezdetét körül­belül 1870-re, szeretteinek elhalálozása és a számára oly fájdalmas kiegyezés utá­ni időszakra teszi. Ezzel szemben a ten- gerinövény-gyűjtemény - ha hihetünk a feliratoknak - már 1860-ban elkészült. Elképzelhető tehát, hogy ez a néhány lap amolyan kezdeti próbálkozás, mely­nek elkészítésére inkább még a növé­nyek szépsége késztette, nem pedig a rendszerezés vágya, a botanikai ismere­tek iránti érdeklődés. * * * De hogyan is került közel a lánglelkű szónok, a nagy hatású államférfi a növé­nyek csendes világához? A sokoldalú Kossuth Lajos éppen - nyilván nem véletlenül - számkivetésé­ben, főképp a kiegyezés után kezdett ter­mészettudományokkal foglalkozni. A politikában, az emberekben csalódva a tökéletes természet, az állandónak lát­szó teremtettség kérdései foglalkoztat­ták, elsősorban a botanika. Mindebben talán vigaszt keresett, de bizonyos, hogy szelleme sem bírta a tétlenséget, amelyre kárhoztatták. 1876-ban a Magyar Természettudo­mányi Társulat elnökének írt levelében így vall: „Kerestem a természet csodás nyilatkozványainak tanulmányozásá­ban, a végtelenség világától a lábam alat­ti porszemig. Nagyon keveset tudok, de a kevéssel is többet találtam, mint a mennyit keresék. Csak vigasztalást ke­restem, de lelki kincset is találtam, mely­nek becsével semmi sem mérkőzhetik. És a mióta ezt fellelém, életem nem ér­zem olyan örömtelen ridegnek, mint minővé azt emberek tevék.” Hihetetlennek tűnik a felsorolás, mennyi minden érdekelte. Feljegyzései és könyvtárának, hagyatékának darab­jai, gyűjteményei árulkodnak arról, hogy csillagászattal, őslénytannal, kémi­ával, földtannal, botanikával foglalko­zott. Valóban: .....a végtelenség világától a. .. porszemig", az élővel, az egykor élt­tel és az élettelennel. Növénygyűjtő útjainak többségét a hatvanas évek végétől a nyolcvanas éve­kig tette: erről levelei, feljegyzései tanús­kodnak. * * * Több adat utal arra, hogy a hagyaték lis­tázásakor (úgynevezett turini jegyzék) a ma az Evangélikus Országos Múzeum­ban lévő tengerinövény-gyűjtemény már nem volt Kossuth tulajdonában. Egyrészt az önálló dossziét alkotó csoportot nyilván megemlítette volna a legkisebb tárgyakra is kiterjedő, részle­tes felsorolás. Másrészt az adásvételi szerződésben az 1. pontban ezt olvashat­juk: „Növénygyűjtemény, minden lapja saját kézirattal ellátva.” Milyen utat járhatott be tehát a kis gyűjtemény? Kossuth leghűségesebb barátja, társa a száműzetésben Ihász Dániel ezredes volt. Személyi titkára, támasza lett, köl­csönösen nagy tiszteletben tartották egymást. Kossuth feleségének és leányá­nak halála után egyetlenként maradt mellette. Benne nemcsak politikai néze­teinek, hanem természettudományos érdeklődésének is visszhangjára talált. Hűséges és szorgalmas társa volt Kos­suthnak kertészkedésben és növény­gyűjtésben egyaránt. Ihász Dániel viszonylag fiatalon halt meg 1881-ben. Sajnos eddig nem sikerült végrendeletére vagy hagyatékának listá­jára bukkanni. Feltehető, hogy halála után tárgyait valamelyik családtagja ha­zaszállította. A növénygyűjtemény dossziéján sze­replő „i860. Kossuth Lajostól” felirat alapján joggal gondolhatjuk, hogy a ha­gyaték részeként a gyűjtemény is Ma­gyarországra került 1881 után. A „Jancsi­nak" felirat utalhat esetleg a hagyatékha­gyó kívánságára, hogy a gyűjtemény Já­nos nevű fivérére szálljon. A szál ékkor jó másfél évtizedre megszakad. A gyűjteményre vonatko­zó következő adatot a pápai gyülekezet évkönyvében olvashatjuk. A „leltár­ban" tárgyévi növedékként az alábbi bejegyzés olvasható: „Nagyságos Ihász Lajos úr [Ihász Dániel unokaöccse] Kossuth Lajosnak az 1860-ik évben szá­mos tengeri növényből álló kiváló, nagybecsű növény gyűjteményét aján­dékozta múzeumunknak.” (Erről az adományozásról tanúskodik a borító leghosszabb felirata.) A pápai kisdiákok jó ötven évig okul­hattak az iskolai múzeum gazdag gyűj­teményéből, egyszersmind pedig gyö­nyörködhettek is benne. Az iskolák álla­mosításakor a múzeum megszűnt. A gyűjtemény egy része nyilván a szertár­ba került, Kossuth tengerinövény-gyűj­teménye pedig a Pápai Evangélikus Egy­házközségé lett. * * * Sokak szerint Kossuth herbáriumát fel­jegyzései, nyelvi leleményei, szellemes fejtegetései teszik igazán értékessé. Saj­nos az Evangélikus Országos Múzeum­ban őrzött lapokról éppen ezek hiá­nyoznak. Ám a nagy államférfi, a hívő evangélikus hazafi máig élő kultusza és a teremtett világról tett hitvallása - bota­nikai és személyes jegyzetektől mente­sen is - felbecsülhetetlen szellemi kincs­esé teszik e lapokat. ■ ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA Kossuth Lajos növénygyűjteményének doboza a Deák téri múzeumban

Next

/
Thumbnails
Contents