Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-03-05 / 10. szám

Evangélikus Élet3 PANORÁMA 2006. március 5. 7 az országos felügyelőjelöltek Sólyom Jenő Különös helyzetben érzem magam, amikor az orszá- gosfelügyelő-választás egyik hivatalos jelöltjeként az Evangélikus Élet számára kell bemutatkozó cikket ír­nom. Ennek egyik oka az, hogy a zsinaton ismételten a tisztség megszüntetésére szavaztam. A zsinati többség azonban a tisztség megszűnését kimondó törvény elfogadása után végül is annak visszaállítása mellett döntött. Most sem tartom helytelennek akko­ri állásfoglalásomat, s mondhattam volna nemet a megkereséskor, de éppen akkor olvastam Ribár János esperes úr cikkét az Orosházi Harangszóban, amelyben azt írta: ne mondjon senki nemet az egyházi tisztség­re való felkérésre, ha Isten hívja szolgálatra. Belső ví­vódásom éppen amiatt volt - s ez a vívódás az „igen” kimondása után sem csitult el -, hogy valóban Isten hív-e erre a szolgálatra, vagy csak emberek. A másik, ami különlegessé teszi az Evangélikus Életben való megjelenést, hogy azóta, hogy három éve a lemondólevelem helyett a szerkesztő saját kommentárját jelentette meg, majd cenzorként le­tiltotta válaszom közlését, nem írtam egy sort sem a hetilapba. Magamról röviden 1940 novemberében születtem Kolozsvárt. Az év­szám lényeges, mert tisztában vagyok azzal, hogy az egyházi törvény szerint az országos felügyelő hetven­éves koráig töltheti be tisztségét. Az én esetemben, ha megválasztanak, ez négy évet jelent, de ennyi idő alatt is lehet az egyházat építő szolgálatot végezni. Édesapám, ár. Sólyom Jenó' akkor már a soproni teológiai fakultás tanára volt. A teológia Budapestre költözése óta lakom Budapesten. Itt végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikus szakán, s lettem kutató a Központi Fizikai Kutatóintézetben. Az intézmény neve többször változott, de azóta is ugyanott dolgozom, jelenleg kutatóprofesszorként. A kandidátusi, majd akadémiai doktori fokozat megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező, majd rendes tagjává választott. Többször dolgoztam - huzamosabb ideig is, mindig kinti meghívás alapján - külföldön, vendég- kutatóként vagy vendégprofesszorként. Többek kö­zött összesen hat évet töltöttem egy francia kutató- intézetben, két tanéven át pedig egy amerikai egye­temen tanítottam. Külföldön előbb voltam profesz- szor, mint itthon. 1992-ben kaptam egyetemi tanári kinevezést az ELTE-re. Amikor néhány évvel a rendszerváltozás előtt egy tanszékvezetői kineve­zés kapcsán szóba került a nevem, elég volt valaki­nek a „klerikális” kapcsolataimra utaló megjegyzé­se, hogy rögtön levegyenek a listáról. Feleségem, Tóth Márta az egykor évtizedekig Ke- menesmagasiban szolgáló lelkész leánya. Három most is a Deák téri gyülekezetei tekintjük lelki ott­honunknak. 1975-ben itt lettem presbiter. Egyházi szolgálatban Harmati Béla püspök urat nemcsak Deák téri lelkész­ként ismertem meg, hanem a lausánne-i egyetemen töltött évem alatt úgy is, mint aki rendszeresen jött át Géniből istentiszteletet tartani az ottani magyar protestáns gyülekezetbe. Az ő felkérésére fogadtam el 1990-ben a jelölést a Déli Egyházkerület felügye­lői tisztségére. Bár a választás akkor élethossziglan szólt, úgy gondoltam, hogy a zsinat gyorsan meg­hozza a szükséges szervezeti változtatásokat, új egyházalkotmányt készít, s megtörténik a teljes tisztújítás. Végül is kétszeri újraválasztás után ti­zenhárom évig töltöttem be a tisztséget. Egyik kezdeményezője voltam annak a nyilatko­zatnak, melyben az egyházkerületi presbitérium el­ső ülésén kifejezte a megújulás szándékát, és bocsá­natot kért a múlt bűneiért. Máig sajnálom, hogy amikor 1991 tavaszán azt kértem, hogy a gyülekeze­tek szavazással fejezzék ki bizalmukat az elnökség iránt vagy bizalmatlanságukat vele szemben, erre nem került sor, mert a presbitérium nem tartotta szükségesnek. Az évek során a jelenleginél nagyobb egyházke­rület sok gyülekezetében tettem látogatást Somogy- Zafétól Észak-Pest megyéig, Pesttől Békésig, tartot­tam előadást szeretetvendégségeken, egyházmegyei napokon vagy lelkészi munkaközösségi üléseken. Többször az egyházkerületen kívülről is hívtak. Feleségemmel és öt unokánkkal a legkisebb keresztelőjén, Zuglóban felnőtt leányunk közül az első férje az Evangélikus Hittudományi Egyetemen tanít, a másodiké a buda- hegyvidéki gyülekezet presbitere. Öt unokánk van. Lelki fejlődésemben a család mellett döntő volt a Deák téri gyülekezet, annak is két lelkésze, ár. Kékén András és ár. Hafenscher Károly. A lakóhely szerinti, józsefvárosi konfirmáció után 1956 őszétől egyre gyakrabban mentünk istentiszteletre a Deák térre, s lettem a Deák téri ifjúság tagja. Feleségemet is itt is­mertem meg. Bár már harminc éve Budán lakunk, 1991-től 2000-ig - egy rövid időtől eltekintve, amikor egy máig sem tisztázott szavazással érvény­telenítették választással kapott mandátumomat - aktív tagja voltam a zsinatnak. Amikor 2000-ben felügyelői jelentéseimet, a zsinati munkával kapcso­latos javaslataimat, cikkeimet egy kötetbe összefog­laltam, mindez több mint háromszáz oldalt tett ki. Talán jogosan lehetek büszke arra, hogy a gyüle­kezeti és egyházmegyei elnökségek aktív együttmű­ködésével sikerült kiadni A Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Egyházkerülete az ezredfordulón 2000-2001 című kötetet. Ötletgazdaként és szerkesztőként a múlt mellett azt kívántam bemutatni, hogyan élnek az egyházkerület gyülekezetei, milyen nehézségek­kel küzdenek, milyen terveik vannak. 1997-ben - a zsinati ciklus befejezése, az új tör­vénykönyv megalkotása után - korábban kinyilvá­nított szándékomnak megfelelően és amiatti elége­detlenségemben, hogy a zsinat 2000-re tűzte ki az általános tisztújítást, lemondtam, de újraválasztot­tak. Három évvel ezelőtt viszont úgy távoztam a kerületi felügyelői tisztségből, hogy csak a Deák té­ri gyülekezethez és a Deák téri gimnáziumhoz kö­tődő tisztségeimet tartottam meg. Úgy ítéltem meg, hogy az egyház kárára lenne az elnökségen belüli ellentétek kitálalása, s inkább csendben visszahúzódtam. Az egyházkerületi közgyűlésen is csak annyit mondtam, hogy egyházunk következ­mények nélküli egyház, ahol következmények nél­kül lehet nem igazat mondani s hűtlennek lenni. Most még azt is hozzáteszem, hogy mintha olykor következmények nélkül lehetne semmibe venni az egyházi törvényeket. Néhány kritikai megjegyzés A problémák gyökerét abban látom, hogy tizenhat év óta túlságosan nagy szerepet játszik az egyház- politika. Nem lehet kétségbe vonni, hogy rengeteg minden történt a gyülekezetekben, újra kiépült és megszilárdult az oktatási intézmények hálózata, de sokszor ennél fontosabb volt az egyházpolitikai küzdelem különböző csoportok között. Bár sza­vakban mindenki elismerte a gyülekezetekben fo­lyó lelki munka elsőbbségét az egyházban, azt, hogy az egyház a gyülekezetekben él, több vita folyt a szerkezetről, mint a helyi evangélikus közös­ségek életéről. Az alulról való építkezés helyett az egyházkerületek száma és azok területi beosztása lett a döntő kérdés. Egy kicsit talán ezt is próbáltam ellensúlyozni a már említett könyvvel. Önkritikusan el kell ismernem, hogy feladva véle­ményemet - amely szerint a zsinatnak csak az elvi alapvetést megfogalmazó egyházi alkotmányt kell elfogadnia - magam is támogattam az úgynevezett permanens zsinat gondolatát. Nem gondoltam arra, hogy egy testület, ha már összeül, mindig keres ma­gának feladatot. így jutottunk oda, hogy az 1997-re elkészült, többé-kevésbé véglegesnek gondolt tör­vénykönyvnek már sokadik átdolgozását tartjuk a kezünkben. A jelenleg még hivatalban lévő, majd a decembertől új rendben összeülő zsinatnak az eddi­ginél sokkal nagyobb önmérsékletet kellene tanúsí­tania. Csak a legszükségesebb esetekben lenne sza­bad az eddigi törvényekhez hozzányúlni, mert azok gyakori változtatása a jogbiztonság helyett a bi­zonytalanságot növeli. Ne történhessen meg olyas­mi, ami a 2000. évi általános tisztújítás közben meg­esett, hogy a zsinat a választási folyamat közben módosította a tisztségeket érintő törvényt. A jelenlegi jogi helyzet tudomásulvétele s az a re­mény, hogy végre nem az egyházpolitika, hanem a gyülekezetekben folyó munka lesz mindenki szá­mára a legfontosabb, volt az, ami tusakodásaim kö­zött végül is a jelöltség elfogadása felé húzta a mér­leg serpenyőjét. Kihívások Nem lehet megkerülni, hogy a következő években az eddigieknél még komolyabban szembenézzünk néhány kihívással. Az közismert, hogy a 2001. évi népszámlálás során a reméltnél valamivel keveseb­ben vallották magukat evangélikusnak (a lakosság alig 3%-a). Az már kevésbé, hogy míg a nyolcvan év fölöttiek között a teljes lakosságból majdnem 5% az evangélikus, a négy év alattiak között már csak 2%. Az egyik ok bizonyára a szekularizáció erősebb ha­tása a fiatalabb generációban, de legalább ekkora szerepet játszik az evangélikus öntudat gyengülése. Nehéz megítélni, hogy mi okozott nagyobb kárt a fiatalság lelkében: a negyvenéves diktatúra a maga nyílt vagy burkolt egyházellenességével vagy az azóta minden médiumból áradó szabadosság, erkölcsi nihi­lizmus. Megtaláljuk-e a módot, hogy az ifjúságnak fel­mutassuk az evangélium örök kincsét, hogy ne a fo­gyasztói társadalom által kínált élvezeteket hajszolja? A világháború utáni kitelepítések és az utóbbi évti­zedek falurombolása sok egyházi közösséget tettek szinte életképtelenné, a városokba költözők pedig ta­lajt vesztve gyakran nem találták meg az utat a helyi gyülekezethez. Az elmúlt hatvan évben sokat válto­zott az egyházközségek beosztása, de - kevés kivétel­től eltekintve - tűzoltás folyt, nem pedig egy koncep­ció megvalósítása. Még mindig nem késő, hogy ne fe­lülről, hanem a gyülekezetektől kiindulva gondoljuk át az egyházközségi, majd egyházmegyei szervezetet. Az elmúlt másfél évtized örömteli templomépí­tései mellett sok gyülekezet kínlódik azzal, hogy AMAGYARORSZAGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ DÉLI EGYHÁZKERÜLETE AZ EZREDFORDULÓN 2000-2001 íverlisrtcftv Sntyom Jent* ; jOLM m $ jl If «» f 1*17, mm tuiiMä nincs anyagi ereje a templomok, parókiák renová­lására, karbantartására. A Déli Egyházkerületben évekkel ezelőtt elkezdtük az egyházi ingatlanok ál­lapotának felmérését, hogy a szükséges felújításo­kat valahogy ütemezni lehessen. Ezt országosan is meg kellene tenni. Többször kifejtettem már, hogy az egyházi szol­gálat kereteinek biztosításához szükséges, hogy megváltozzon a hívek adakozókészsége. Erre újra és újra fel kell hívni a figyelmet. Evangélium és jó rend Ha néhány szóba kellene összesűríteni, hogy mit tartok az országos felügyelő legfontosabb feladatá­nak, két fogalomhoz tudnám azt kapcsolni: evan­gélium és jó rend. Nem lehet kétséges, hogy az evangélikus egyház minden tevékenységének vég­ső soron a krisztusi evangélium hirdetését kell szol­gálnia. Mindenki, aki egyházi szolgálatot vállal, ka­rizmájának megfelelően ezt kell segítse. Ugyanak­kor az Ágostai hitvallás szellemében vallom, hogy az ige nyilvános hirdetése az arra szabályosan elhívot- tak feladata. A nem lelkészi tisztségviselők feladata pedig az, hogy ezt az igehirdetői szolgálatot a ma­guk módján elősegítsék. Ennek egyik eszköze, hogy igyekezzenek az egyházban fenntartani a jó rendet. Egyházkerületi felügyelői szolgálatom alatt több­ször fölvetettem, hogy központilag kellene szabá­lyozni a lelkészi fizetéseket. 2003-ban már majdnem a megegyezésig jutottunk, elkészült egy tervezet, de az országos elnökség nem látta alkalmasnak az időt a bevezetésre. Meggyőződésem, hogy ez a rendezés is a jó rend irányába mutatna, s remélem, hogy a kö­vetkező ciklusban meg is valósul. A jó rendhez kapcsolódik az új liturgia ügye. Szá­momra nem az a kérdés, hogy énekverses vagy li­turgikus-e az istentisztelet, hanem az, hogy az úrva­csoráról vallott felfogásommal ellenkezik a gyónás­nak és feloldozásnak a szentség kiszolgáltatásától való teljes elválasztása. Éppen a lutheri tanítás lé­nyegét látom elveszni, ha nem bűneim bocsánatára kapom az úrvacsorát, hanem az „csak” a közösség megélésének alkalma. Végül szeretnék néhány szót szólni a határon túl élő magyar evangélikus testvéreinkkel tartandó kap­csolatról. Ez nemcsak a családot Kolozsvárhoz kö­tő szálak miatt szívügyem, hanem azért is, mert nyugat-európai tartózkodásaink alatt jó volt testvé­ri kapcsolatokat találni az ottani magyar gyülekeze­tekben, a nagyheti ifjúsági konferenciákon. Ezért voltam egyik kezdeményezője a Magyar Evangéli­kusok Tanácskozó Testületének. Az ebből kinövő Magyar Evangélikus Konferenciának az országos felügyelő feltétel nélküli támogatását kell élveznie. Lehet, hogy olykor élesen fogalmaztam, de ké­rem, abból is az egyházért aggódó szeretet hangját érezzék meg. Minden nyomorúságunk ellenére Is­ten mindeddig megtartott minket, s az új ciklussal nemcsak a személyi változások, hanem legfőkép­pen a lelki megújulás lehetőségét adja.

Next

/
Thumbnails
Contents