Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-03-05 / 10. szám
4 2006. március 5. KERESZTUTAK ‘Evangélikus ÉletS Magyarul is olvasható a pápa első enciklikája Még egyszer XVI Benedek körleveléről A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia székházában február 17-én sajtótájékoztatón mutatták be a pápa közelmúltban megjelent, Deus caritas est (Isten szeretet) című körlevelének magyar fordítását. A dokumentum - külsőleg is szép könyvecske - Diós István atya kitűnő tolmácsolásában, a Szent István Társulat kiadásában látott napvilágot a Pápai Megnyilatkozások című sorozat negyvenkettedik darabjaként. Ezentúl tehát idézhető a magyar szöveg, mert úgynevezett autentikus verzió (hivatalos változat) került az érdeklődők kezébe. Négy héttel ezelőtt már írtam az encikli- káról az Evangélikus Élet oldalain egy általános ismertetést, amelyben a következő kérdésekre válaszoltam: Ki írta? Kiknek írta? Miért közli mondanivalóját? Hogyan akarja elérni kitűzött célját? Ez alkalommal folytatom az ismertetést, röviden összefoglalva mindazt, amit lelkészeinknek, teológusainknak, híveinknek, olvasóinknak feltétlenül tudniuk kell erről az iratról. Elöljáróban megjegyzem, hogy az en- ciklikák ismertetésének sorában ez az alkalom páratlan volt a maga ünnepélyességével. Úgy látszik, ez az irat különösen hangsúlyos, irányt mutató, paradigma- váltás jellegű. Ugyancsak páratlan az az érdeklődés is, amellyel a magyar olvasóközönség várta és fogadta, hiszen az első ötezer példány két nap alatt elfogyott, és további húszezer példányt kellett nyomtatni belőle. A Magyar Kurír közlése szerint az enciklika egyébként Olaszországban is „bestseller” lett, és a nyugati világ több országában is ugyanez az érdeklődés tapasztalható iránta. Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára a sajtó- tájékoztatón tárgyilagosan állapította meg, hogy jogos a rendkívüli érdeklődés, amellyel a világ felfigyelt a körlevél sajátos mondanivalójára, az isteni szeretet hangsúlyozására: zaklatott, nyugtalan, szeretetlen korunkban az irat fontos közlendőt tartalmaz nem csupán a keresztény egyházak, hanem az egész emberiség számára. A két részből álló enciklika egész mondanivalóját valóban összefoglalhatjuk János első levelének (íjn 4,16) megfogalmazásában: „Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad és Isten is őbenne.” Az enciklika első részében a pápa teológiai alapvetést nyújt a szeretet isteni ajándékáról, a szeretet értelmezéséről, arról, amire az ember képes, illetve amit az isteni szeretetből tanulhat. A második részben pedig a szeretet parancsának a gyakorlati életben megvalósítható feladatairól beszél. Számunkra, evangélikusok számára különösen is érdekes, hogy a pápa kétfajta szeretetet ismertet: az erósz és az agapé fogalmát magyarázza. Az evangélikus világ teológiájában Nygren professzor a harmincas-negyvenes években ismételten hangsúlyozta e kettő összefüggését és különbségét, és most római katolikus előadásban olvashatunk ugyanerről. Az erósz az az indulat, amely az embert a másik ember irányába mozdítja, nyitja ki, és teremt kontaktust; a második kifejezés, az agapé az isteni szeretet, amely önzetlen, feltétel nélküli kerek egész. Talán így fogalmazható meg saját szavainkkal: szeretlek, mert itt vagy; nem egy-egy tulajdonságodat szeretem, hanem személyedet, téged magadat. Isten így szeret bennünket, feltétel nélkül, megelőzve minket és egyben irányt mutatva, mit jelent a teljes keresztény tanít- ványi szeretet. Erről beszél János evangéliumában Jézus, amikor a szeretet új parancsolatáról szól: „ÚJ parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy ti az én tanítványaim vagytok.” (Jn 13,34-35) Tudnunk kell, hogy a szeretet Isten és ember iránt már az Ószövetségben is törvény. Az újszövetségi új parancsolat pedig napiparancsnak fogható fel, amelyet minden reggel meg kell hallanunk. A mérték nem valami elméleti norma, hanem Jézus személye. Az „amint" kifejezés jelenti az önzetlen, a feltétel nélküli, a nem tulajdonságokra alapuló jézusi szeretetet, amely addig fokozódik, hogy az szereti igazán a társát, aki az életét is képes feláldozni érte. A pápa encikliká- jában részletesen beszél a szeretet ókori és újkori filozófiai és teológiai felfogásáról, férfi és nő kapcsolatáról, de mondanivalóját kiterjeszti az egész emberiségre, túl a tanítványok körén is. Az enciklika fordítója, Diós István különösen ezt az oldalt erősítette meg a bemutatás során, és a gyakorlati mondanivalók összefüggését értékelte modem, érthető nyelven és gondolkodásformában. A második részben az enciklika szerzője részletesen beszél az egyházról mint szeretetközösségről, az egyház szeretetszolgálatának különböző fajtáiról, az igazságosság és a szeretet összefüggéséről, a szeretetszolgálat sokféle struktúrájáról a mai kor társadalmának környezetében. Szól az egyházi szeretet- tevékenység sajátos arculatáról, amely az élet vizéből forrásozik tovább, valamint az egyház karitatív tevékenységének szolgálóiról. Befejezésként a 40. paragrafusban konkrétan rámutat az egyháztörténet nagy, kimagasló szeretet- apostolaira, kezdve a magyar származású tours-i püspökkel, Mártonnal, folytatva Assisi Ferenccel, Istenes Jánossal, Bosco Jánossal, Kalkuttai Teréz anyával. A szociális szeretet híres példaképei ők. Ezek után szól Máriáról, Jézus anyjáról, aki igent mondott Isten megbízására, magnificatot énekelt, és alázatosan maradt meg az Úr szolgálóleányának. Nem a saját művét akarta végrehajtani, hanem az Isten üdvtervének eszköze lett. Éppen ezért egy Mária-himnusszal zárni az enciklika. A dokumentumot XVI. Benedek 2005. december 25-ére, Urunk születésének ünnepére datálta. A Ratzinger professzorból XVI. Benedekké lett pápáról elmondhatjuk, hogy ökumenikus vonalon megfontolva halad, de saját útját járja, és az új enciklikában olvasható gondolatainak gyökereit már évtizedekkel előbb megtalálhatjuk saját írásaiban. Példa erre magyarul is kiadott, Krisztusra tekintve című könyve (német eredetije 1989-ban, magyar fordítása 1993- ban jelent meg); alcíme: A hit, a remény és a szeretet gyakorlása. Talán úgy fogalmazhatunk, hogy az ökumené első fázisa a múlt században a reménység jegyében született: lehet együtt élni a különböző felekezetek lelki egységében. A második fázis a hit közös kincseiről, azok felfedezéséről szólt (Szentháromság-hitünk, Jézus Krisztus központi személye és szolgálata, a Szentírás mint elsődleges forrás, közös ének- és imakincsünk). Ez volt az a szakasz, amelyben különösen a protestantizmus értékeivel keresték a közösséget. Most XVI. Benedek irányt váltott, és a szeretetet hangsúlyozta; talán azért is, hogy az ortodoxiával, a jánosi szeretet egyházával kerüljön közelebbi kapcsolatba, hiszen az 1999-es Közös nyilatkozatban a közös hit hangsúlyozása a csúcspontjára ért, és most a szeretet gyakorlati együtt munkálkodása jelenti a római katolikus ökumené új távlatát. Az enciklika bejelentése előtt a pápa többször hangsúlyozta ökumenikus elkötelezettségét, és meglepetésnek sejtette ezt az új irányzatot. A mi megítélésünk szerint ez egy bizonyos visszalépést is jelent, hiszen mi megtapasztaltuk, hogy nemcsak in cari- tate, hanem in veritate is, vagyis nem csupán a szeretetben, hanem az igazságban is vannak lényeges közös pontjaink. Az új pápa természetesnek tartja, hogy II. János Pál a harmadik évezredre készülve felszólította egyházát: vegye át az öku- menében a kezdeményezést. Ezzel nemcsak a magától értődő jelenlétet, hanem irányt mutató szerepét hangsúlyozta. Megemlítem - erről Magyarországon kevesen tudnak hogy Münchenben, a Katolikus Akadémián 2004. június 28-án jelentős dialógusra került sor Ratzinger kardinális és Jürgen Habermas professzor között. Új kezdetet jelentett ez a párbeszéd a katolikus és a humanista ideológia között. Már nem akarták egymást meggyőzni, csak megismerni, és saját álláspontjukat minden harciasság nélkül bemutatták, nem vitatkozva, hanem annak tisztázásaként. A Deus caritas est enciklika második részében ennek a lelkületnek vagyunk tanúi. A pápa egyfelől meg akarja érteni a mai szekularizált világ minden jelenségét, másfelől a kívülállók számára is érthető módon bemutatja a római katolikus tanítást és gyakorlatot. Az egykori professzornak, a Hittani Kongregáció vezetőjének, a mai pápának a mondanivalóját jobban értjük, ha ismerjük az 1979-ben megjelent - magyarul is olvasható -, A mustármag reménye című kötetét. XVI. Benedek publikációi tulajdonképpen egy következetesen végigjárt út állomásait jelentik. Ma a magyar olvasóközönség több mint tíz, a pápa által írt, illetve a pápáról szóló publikációt vehet a kezébe. Ezeknek a könyveknek és cikkeknek a részletes ismertetése külön feladat lenne. ■ Hafenscher Károly (id.) Ametiszt és bádogbögre Dél-afrikai mozaik - teagőzben ► Az elmúlt hetekben olvasóink Ke- veháziné Czégényi Klára írásai segítségével bepillanthattak - készülve a nők 2006. évi, március 3-án megrendezendő világimanapjára - Dél- Afrika múltjába és jelenébe, olvashattak az ország vallási sokszínűségéről. Az alábbiakban Kovácsné Tóth Márta személyes élményeiről számol be: a vönöcki lelkész néhány évvel ezelőtt éppen a világ- imanap idején járt az országban. Mikor 1999 tavaszán Dél-Afrikába utaztam a nők világimanapjának világkonferenciájára, már szerelmes voltam Afrikába. Elég volt az előtte való évben egy látogatás Kenyába, ahol a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) tartott missziós konferenciát - és a szívem menthetetlenül otthagytam a fekete kontinensen. (Tudtam, hogy ódát kellett volna írnom az egyszerű prózai beszámoló helyett!) Akkor még nem sejtettem, hogy milyen mélységeket és magasságokat kell megjárnom a természet lélegzetelállítóan szépséges helyszínein és az emberi lélekben. Mert nemcsak a világ egyik legszebb fekvésű városa, Fokváros tárult fel előttünk, hanem Dél-Afrika történetének máig kísértő árnyai is. De mindenekelőtt a konferenciáról: a résztvevők százhárom országból érkeztek; végigtekinteni ennyiféle arcon, kultúrán - önmagában is gyönyörűséges volt. A nyitottság, érdeklődés, amely elengedhetetlenül szükséges az e mozgalomban való részvételhez, a szolidaritás, az imádságos lelkűiét feledhetetlen atmoszférát teremtett közöttünk. Mély tiszteletet ébresztett bennem a mohamedán országokból érkező nők tanúskodása keresztény hitükről, amely helyenként akár az életükbe is kerülhet. Az imanapon bemutatkozó országok kiválasztásán túl minden világtalálkozónak van témája is: akkor a megbékélés volt. Európai asztalunknál ott ültek egymás mellett a délszláv háború megsebzett résztvevői. Vezetőnk a börtönben - maga is elítélt volt tizenöt évig A szünetekben házigazdáink, fekete és fehér dél-afrikai asszonyok együtt kínálták országuk kincsét, a vörös mézbokor teáját, a rooibost. Figyeltem őket: nekik vajon milyen hosszú az út, mely átvezet előítéleteken, embertelen bűnökön, fájdalmakon, veszteségeken? Az adottságai szerint a világ egyik leggazdagabb országában, ahol az évszázadokig versengő hollandok és angolok egyvalamiben értettek egyet: a feketék leigázásában és kisemmizésében. A fokvárosi repülőtér ajándékboltjaiban zsákból árulják a csiszolt féldrágaköveket, és le- pattogzott zománcú bádogbögrével kell meríteni belőle... Három felejthetetlen látogatás: az első Robben Islandra, a börtönszigetre. A viharos Atlanti-óceánon hánykolódva éltem át először, hogy a tengeribetegség egy pillanat alatt képes megsemmisítő csapást mérni az emberre... Idegenvezetőnk maga is másfél évtizedet raboskodott az apartheid legfélelmetesebb börtönében (hogyan képes napról napra végigjárni szenvedései színhelyét?), Nelson Mandela pedig huszonhat évet töltött itt. Ahogy hajóztunk vissza a lecsendesedett óceánon Fokvárosba, biztos voltam benne: ha egy ember huszonhat börtönévvel a háta mögött, kiszabadulva a terror házából képes megbékélésre buzdítani viharzó lelkű honfitársait, akkor a legnagyobb szentek között a helye... Hazatérve szinte faltam a dél-afrikai fehér írónő, az irodalmi No- bel-díjas Nadine Gordimer könyveit, hogy közelebb kerüljenek hozzám a dél-afrikai sorsok. A másik élmény: látogatás a fekete gettóban. Az apartheid földig rombolta a feketék házait, melyeket nemzedékeken át laktak, és elűzte őket kilométerekkel odébb, viskóvárosokba. Istentisztelet a gettóban - hogy ez milyen, azt is csak ők tudják, a feketék. A legnagyobb nyomorúságban is örülni a szabadulásnak, egész testükkel, lelkűkkel, szívükkel, mint akiknek az üdvösség már itt elkezdődött, és közben élvezni a közösséget, amely még megmaradt, táncolni, és énekelni a velük született többszólamú harmóniákat, spirituálékat, melyek méltán járják be az egész világot, és érintik meg milliók szívét. A harmadik látogatásomat megelőzte egy találkozás; ennek következtében komoly leckét kaptam az előítéletekről. Egy németországi parasztkonferencián találkoztam - harmadik utam előtt egy évvel - Rogerrel, a dél-afrikai lelkésszel, akivel egy héten át egy szót sem szóltunk egymáshoz. O fehér dél-afrikai volt, én pedig volt kommunista országból jöttem. Csak az utolsó nap derült ki, hogy a dolgok nem ennyire feketék-fehérek... Dél-Afrikában járva meglátogattam a családját East Londonban, az afrikai kontinens másik oldalán, az Indiai-óceA „hagyományos” afrikai falu án partján. S amit találtam: derék Roger barátom vezetésével nincstelen feketék kétszázötven hektáros területen - egy alapítvány támogatásával - hagyományos afrikai falut építenek maguknak vályogtéglából. (Az internetről „levadászott” ausztrál bioépítész éppen akkor érkezett, hogy megvizsgálja a vályogtéglák szilárdságát - de hát szalma híján nem is olyan egyszerű szilárd vályogot vetni!) Roger szülei azóta jártak nálunk Vö- nöckön. Az édesapa - nyugdíjas metodista püspök - elmondta, hogy az apartheid sötét évtizedei alatt elképzelhetetlen volt számára, hogy a vasfüggöny mögé lépjen. A jáki templomból hazafelé autózva a sárga búzamezők között elgondolkodhatott a hazugságokon, melyekből mindkettőnknek kijutott a 20. század második felében. Miközben idáig jutottam az írásban, elgőzölgött a rooibosteám - éppen az illatos „Afrika királynője” fajtát iszom -; és változatlanul azt hiszem, hogy Afrikáról ódát kellene írni... A Szent Péter-székesegyház belső tere
