Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-12-25 / 52. szám
‘Evangélikus ÉletS 2005. december 25. 5 KULTÚRKÖRÖK Sajtpapír és sorsközösség ► Az elmúlt hónapokban - különösen a 2004. december 5-1 népszavazás évfordulója kapcsán - sok szó esett a nemzeti szolidaritásról. Érthető, hogy ha a karácsonyi ünnepkörben is e szolidaritás jegyében gondolunk a határon túli magyarokra, sőt tenni is igyekszünk értük. Ez keresztény közösségekben, így egyházunkban is nemes hagyomány - és persze kötelességünk is egyben. A nemzeti szolidaritásnak azonban sajnos egyre kevesebb jelét láthatjuk az egyházon kívüli világban. A múlt decemberi népszavazás eredménye is ezt mutatta, és erről tanúskodik a mindennapok tapasztalata is. Az alábbi történet egy szomorú évforduló apropóján több mindenről szól: mindenekelőtt egy fiatalember haláláról, egy család szomorúságáról, a nemzeti érzésről, a világban szétszórt magyarságról, közös értékeinkről, a magyar-svájci kapcsolatokról, de leginkább a 20. század kegyetlen abszurditásáról. A Stauffer család hosszú idő óta Bem kantonban élt, míg a 20. század elején Friedrich Stauffer úgy nem határozott, hogy Magyarországra települ. 1905-ben Répcelakon telepedett le. Fiaival együtt megalapította sajtgyárukat, mely hamarosan az ország vezető tejipari üzeme lett, számos fiókvállalattal, kereskedelmi hálózattal. A korabeli fényképek arról tanúskodnak, hogy a répcelakiak hamar befogadták a svájciakat. A község életében fontos szerepet töltött be a napjainkban romos kis kastély, az üzem épülete; a svájci munkakultúra, az új technológiák bevezetése a répcelakiakat számos tapasztalattal gazdagította, a települést pedig országszerte ismertté tette. Friedrich Stauffer unokái Répcelakon születtek, magyar gyerekekkel együtt jártak iskolába. Karl-Wilhelm Stauffer, az alapító egyik fia, aki a budapesti kereskedelmi képviseletet vezette, gyermekeit a főváros protestáns gimnáziumaiba, a Baár-Madasba és a Fasorba íratta. A ’20-as, ’30-as évek fejlődésének - sok más családéhoz és vállalatéhoz hasonlóan - Répcelakon is véget vetett a II. világháború kitörése. A frontok átvonulása 1945-re teljesen használhatatlanná tette a gyárat; a gépeket, berendezéseket leszerelték, ellopták. Az igazi tragédia azonban nem ez volt. A család, illetve néhány ma is élő osztálytársa és barátja számára mind a mai napig pótolhatatlan veszteséget jelent az alig húszesztendős volt fasori diák, Stauffer Vilmos Andor, azaz Bandi halála. Annak ellenére, hogy svájci állam- polgársága miatt nem volt hadköteles, önként jelentkezett a hadseregbe. Frontszolgálatot nem teljesített; egy kiképzőtáborban esett először amerikai, majd francia hadifogságba. Fogsága idején - titokban - mindvégig naplót írt, mely drámai dokumentuma á 20. századi európai civilizáció abszurditásának. A naplóból - mely Bandi nővérének, Ernának a birtokában van - ugyanis kiderül, hogy Stauffer Vilmos Andor svájci magyar önkéntes, aki sohasem harcolt, 1945 őszén Francia- országban, a szabadság és az emberi jogok egyik őshazájában gyakorlatilag éhen halt a fogolytáborban. Emlékét a fasori gimnáziumban tábla őrzi. Mi, akik - hála Istennek - békeidőben születtünk, nehezen tudjuk beleképzelni magunkat a háborús időszak hazafias hangulatába, ezért talán nem is lehet Stauffer Bandit a fiatalabb nemzedék számára a hazafiság példaképéül állítani. Hiba lenne mai helyzetünkben bármilyen, a háborús évekre emlékeztető hasonlóságot felfedezni. De amikor hatvan évvel a halála után kegyelettel emlékezünk rá, legalább kérdésként érdemes megfogalmazni: hogy volt képes úgy érezni honfitársai iránt egy második generációs magyar, hogy a haza szolgálatában kockára tette az életét? 1945-ben Alfred Stauffer, Bandi egyik unokatestvére visszatért a romok közé, és újraindította a sajtgyártást: százhuszonnyolc alkalmazottal, hat kereskedelmi központtal igyekezett visszatérni a régi kerékvágásba. 1948 tavaszán azonban a kommunista hatalom közbeszólt: egy márciusi napon a rendőrök körbevették az épületet, Alfred Stauffert pedig kiutasították az üzemből. így került a répcelaki sajtgyár állami tulajdonba, hogy aztán a ’90-es évek elején a privatizáció során francia befektetők vásárolják meg. Újabb abszurditás, hogy ennek kapcsán a Stauffer család ipartörténeti jelentőségű érdemeit senki sem vette figyelembe - a magántulajdon sérthetetlenségéről már nem is beszélve. A Staufferek ezek után visszatértek Svájcba. Erna Bernben él; hosszú időn át az ottani magyar protestáns gyülekezet felügyelője volt, most pedig köztiszteletben álló korelnöke. 1956-ban nagy szerepet vállalt a menekültek fogadásában, a segélyakciók megszervezésében. A Magyarországon szerzett szomorú tapasztalatok tehát nem mérsékelték hazaszeretetét, honfitársai iránt érzett szolidaritását. Staufferék segítették Bandi egyik régi barátját és osztálytársát, Irányi Bélát is, hogy menekültként Svájcban új otthonra találjon. O később a fasori gimnázium egyik legaktívabb támogatója lett. A Kárpát-medencében sokan élnek olyanók, akiknek az ősei a legkülönbözőbb tájakról érkeztek a Duna, a Tisza mellé. A sorsközösség alakította ki bennük az összetartozás érzését. A történelemoktatásnak - mely napjaink oktatáspolitikájának nem éppen a szívügye - az is a szerepe, hogy ezt a sorsközösséget bemutassa, és ezáltal a nemzeti szolidaritás érzését is táplálja. Ha azt gondolná bárki is, hogy ehhez csak a mindennapoktól idegen, a múlt ködébe vesző példákat lehet felhozni, nagyon téved. A Staufferek magyarországi története ugyanis nem ér véget a gyár államosításával, a tulajdonosok elkergeté- sével, a tragikusan elhunyt Bandi emléktáblájával. A berni származású sajtgyáros dinasztia ma is része mindennapjainknak. A közkedvelt Medve sajt ugyanis a berni medvéről kapta a nevét, és Répcelakon készítették a receptjét. Száz év múltán még az emblémája is alig változott. Ki gondolná, hogy egy sajtpapír kapcsán a nemzeti sorsközösség egy szép és szomorú példáját ismerhetjük meg? Ha svájci-magyar viszonylatban ennyire „velünk él” a történelem, biztosak lehetünk benne, hogy az erdélyi, felvidéki, vajdasági és más tájakon élő magyarokkal még inkább létezik a mindennapokban is észlelhető sorsközösség. Érdemes volna ezt minél inkább tudatosítani! ■ Korányi Noémi - Prőhle Gergely Karácsonyi üdvözlet a fjordok hazájából Tipikus norvég táj Az oslói magyar protestáns gyülekezet meghívására látogattunk el feleségemmel együtt a norvég fővárosba. Házigazdáink - Bakay Tímea és Kovács Ferenc - gazdag programot állítottak össze a négy napra. Részt vehettünk a Magyarok Baráti Körének karácsonyi ünnepségén; fogadott minket Krausz György, hazánk oslói nagykövete, valamint Öle Christian Kvarme, az oslói evangélikus egyházkerület püspöke. Advent harmadik vasárnapján délelőtt az amerikai gyülekezetbe látogattunk el (Tímea férje angol anyanyelvű), délután pedig a magyar gyülekezetben prédikálhattam. Az úrvacsorái istentiszteleten közel negyvenen gyűltünk össze. Külön öröm volt, hogy a kántori szolgálatot Terray László végezte. Élményeinket néhány kép segítségével szeretnénk megosztani az olvasókkal. A fotókat Tímea férjének, Peter Holby norvég lelkésznek köszönhetjük. ■ Gáncs Péter Karácsonyi műsor az oslói Magyarok Baráti Körében Eszmecsere a püspöki hivatalban Iskolások látogatása a püspöki hivatalban Szent Lúcia napján. Láda szerepében Natasa (!), pakisztáni (!) kislány - avagy a különböző kultúrák találkozása... Szeretetvendégség a magyar istentisztelet után I
