Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-12-25 / 52. szám
6 -41 2005. december 25. FÓKUSZ ‘Evangélikus Életéi Kihez jön Jézus?! ► Kihez, kikhez jön Jézus? Karácsonynak mindig időszerű kérdése ez. Nem bújhatunk el a könnyű, semmitmondó, egyetemes válasz mögé: mindenkihez jön. Hivatkozhatunk a gyönyörű karácsonyi evangéliumra - „Úgy szerette Isten a világotde itt is van egy megszorítás: .....aki hisz őbenne , el ne vesszen.” És kiben kell hinni? Az Atyában vagy a Fiúban? Isten az ő egyszülött Fiát adta - az angyali üzenet elhangzásakor még nem is volt tudható, hogy bekövetkezett a világ- történelem legjelentősebb eseménye. Évek óta sokszor elhangzik, kritikusan, vádlón, tényszerűen, szomorúan, hogy karácsony a leginkább szekularizált ünnepünk. A világ, a társadalom elvette, kisajátította Krisztus születésének eseményét. De miért épp karácsonyt? Lehet ennek pozitív olvasata is: mert a karácsonyi kisded születésében összesűrűsödik a jézusi életmű teljessége. Karácsony az igazi vízválasztó: az Isten emberré lett, azonosult velünk. Egyházak, felekezetek sokasága, teológiai könyvtárak sokkötetnyi tudománya hirdeti, tanítja, magyarázza a csodát, a meg nem érthető isteni gesztust. A betlehemi istálló, az alkalmi fedél, a perifériára szorultság, majd a még kegyetlenebb valóság, a kisded életére törő Heró- des-katonák egyaránt az esélytelenségről szólnak. Így már a kezdetekkor elementáris erővel hangzik a karácsonyi üzenet. Kikhez jött Jézus? A társadalom peremére szorultakhoz, az esélytelenekhez, az üldözöttekhez. A hatalomra került egyház hamar elfelejtette ezt az alapvető üzenetet. Talán ezért is vette el a szekularizált társadalom az egyháztól karácsonyt. Mert teológiai felkészültség nélkül is ráéreztek arra, hogy szükségük van a sze- retetre. Sok hamis csillogással, kiürült formákkal terhelten is mégiscsak a szeretet, az összetartozás, az egymás iránti áldozat- vállalás gyűjti egybe karácsony estéjén a családok tagjait. Azokat is, akik hittel, keresztényként is ünnepük a Megváltó megszületését, és azokat is, akik „csak” a következményt, a szeretet parancsát ismerik, fogadják el. Abban nevelkedtem, hogy karácsony a család ünnepe. Ezért is rendített meg gyerekként, amikor a háború vihara egyik osztálytársam édesapját katonaként, a másikét munkaszolgálatosként sodorta el, 1942 karácsonyán nem lehettek együtt családjukkal. Hogyan lehet így karácsonyt ünnepelni? - tépelődtem. Azután minket is utolért az iszonyat. Azóta megtanultam, hogy karácsony a Krisztusra rászorulók alkalma: ha tetszik, ünnepe. Súlyos ünnep, amelynek mélységeit nem takarhatják el a csillagszórók fényei. Többek között egyház és társadalom nagy találkozási pontja karácsony. Milyen üzenetet közvetítünk a rászorultaknak? Tudja-e az egyház, hogy elsősorban maga szorul kegyelemre? Azért is, hogy a kegyelem, a krisztusi szeretet követe tudjon lenni. Jézus csaknem minden példázata, gyógyítása arról tanúskodik, hogy a rászorultakhoz - az elveszett juhtól a tékozló fiúig - jött. Nem hagyja veszni az elveszett juhot, nem elégszik meg azzal, hogy kilencvenkilenc bőven elég, vállalja a fáradságot, a veszélyt az elveszettért. Ebben az összefüggésben a farizeus és a vámszedő példázata (Lk 18,9-14) az alapvető karácsonyi történet. A farizeus elégedett volt magával - ma úgy mondanánk: jó kereszténynek minősítette magát -, a vámszedő irgalomért esedezett, bűnösként. Nem a minket sújtó félelmünkről is szól Jézus Mt 23-ban, amikor a farizeusok tanításának követését, de cselekedeteik elvetését ajánlja? Kövessétek az egyház tanítását, de ne kövessétek reprezentánsai példáját! Karácsonyleleplező ünnep. Az egyházat is kemény kérdések elé állítja. Nem a mi cselekedeteink, az egykori farizeusokhoz hasonló rendpárti magatartásunk hatott-e a világra, járult-e hozzá a társadalom szekularizálódásához? Mert Jézus nem volt rendpárti. Tisztelte a törvényt, betartását igényelte, de az evangéliumot, a feltétel nélküli szeretetet hozta a világba. Van-e egyáltalán az egyháznak mondanivalója azok számára, akik a kívánatos családmo- delltől eltérő életformában élnek? Az elváltak, az újraházaso- dottak, a csonka családban élők, a magányosok és - a legújabb, a globalizációra jellemző kifejezéssel élve - a szinglik számára? Vagy megrekedtünk a tiltásnál, az ítélkezésnél? Néhány évtizede film készült a karácsonyi apukáról, aki korban hozzá illő feleségnél, felnőtt fiúnál kezdi az ünnepet, folytatja kamasz gyerekeknél és édesanyjuknál, míg meglehetősen kimerültén megérkezik a csecsemőjét szoptató ifjú arához. Lehet mosolyogni, ezért is készült a film, de igen szomorú a történet. És még mindig jobb, mint amikor már karácsonykor sincs találkozás, nemcsak csonkák, hanem teljesen szét is estek a családok. Az említett sodródó férfimagatartás - több más tényezővel együtt - hozzájárult az úgynevezett szingli életforma terjedéséhez. Más ennek a csengése, mint a korábbi agglegény és vénleány kifejezésnek, benne van az életforma tudatos vállalása, az önállóság előtérbe helyezése. Főleg az a tény, hogy a nők lépnek erre az útra, ők a tipikus szinglik, váltja ki konzervatív egyházi körök elmarasztaló kritikáját. Pedig sokszor eleve kényszerpálya ez. A szinglik többsége boldogan élne harmonikus családban, de erre kevés esélyt lát a hagyományos férfi és női szerepek körüli zűrzavar miatt, nem akar hibázni, csalódni. Adott esetben gyereket is inkább egyedül nevel. Talán az eddigieknél is meglepőbb gondolat: a szingli életforma, amely a házasság elutasítását jelenti, először éppen az egyházban nyert polgárjogot. A szerzetesek, az apácák, a diakonisszák életformájában. Érdemes lenne ezt is mélyebben tanulmányozni: mennyiben volt ?z akkor is kényszerpálya, miért esett vissza ma az érdeklődés ezen életformák iránt, vagy ahol megmaradt, miért maradt meg? És a legdrámaibb üzenet: a hajléktalanok sorsa. Nem homogén csoport, de sokan éppen a családból szorulnak ki, válnak a folyamat végén hajléktalanná. Számíthatnak-e Jézus mai tanítványaira?! Azt hiszem, Jézus ott van 2005 karácsonyán is minden rászorultnál. Bizonyára ott van az értékőrző keresztény családoknál is. De egész pályája azt bizonyítja, hogy a rászorultakon akart segíteni. Tanítványai Mesternek szólították, joggal. Műveltségét, felkészültségét, tehetségét ádáz ellenfelei is elismerték. Karriert csinálhatott volna több programmal is. Mégis az elesetteket, a gyengéket, a bűnösöket, a hajléktalanokat választotta. Hozzájuk jött. Értük szenvedett. Karácsonykor indul a történet. Egyház és egyén egyaránt dönthet arról, kit akar követni. És hogyan. ■ Frenkl Róbert Idegenek Nem tudom, te mit gondolsz felőlük, de nekem olyan furcsák ezek a hogyishívjákék! Tudod, na, akik most érkeztek. Eleve gyanús, hogy úgy estek be, mint akik menekülnek, vagy mi. Egy nyúzott szamáron, kisgyerekkel, felpakolva. Meg az ember, ha normálisan költözik, akkor már eleve nem ennyi cucca van. Érted. Ezeknek lehetett valami ügyük. Na, gondolom, jó madzagok voltak. Kihúzták a gyufát, aztán uzsgyi. Lehet, hogy egész életükben vándorolnak. Ki tudja. Hall az ember ilyet is, olyat is. Ez a sötét fajta nem megbízható. Meg az a furcsa szakálla is a férfinak... Lehet, hogy álcázni akarja magát. Bujkál. Azt mondta a múltkor is egy utazó, hogy valami gazemberek rátámadtak, és mindenét elszedték. Állítólag azok is ilyesfélék voltak. Lehet, hogy ez a férfi is ott fosztogatott valamelyik út mellett. Tán üldözik is őket. Az a gyerek meg abba a sok ócska rongyba bugyolál- va...! Esküdni mernék, nem mosta az anyja hetek óta a holmiját. Nem akarok általánosítani, de megvan az ilyenekről a véleményem. Meg azok is, akik a múltkor jöttek. Biztos emlékszel. Mindenki hogy igyekezett velük jól kijönni, aztán meg sehol semmi sem volt jó. Szidták azt, aki munkát adott nekik, folyton kevesellték a bérüket. Bezzeg amikor valamit ingyen osztottak, elsők voltak a sorban. Hallod. Aztán meg huss, eltűntek, mint a kámfor. Olyat én sose tennék, hogy szó nélkül elmegyek. Csak ha valami bűzlik körülötte, akkor lép le ilyen hirtelen valaki. Az ember gyanakvó lesz ilyen ügyek után. Jobb félni, mint megijedni. Meg azok is, akik ott a sarkon laktak. Na, tudod, ahol annyi gyerek volt. Azok is milyen furcsák voltak! A fene tudja megjegyezni, melyiket hogy nevezik. Na, de azok is, tudod, hát esküszöm, azért mentek el, mert már annyit lopott össze az a sok gyerek Az ember nem figyelt, mert hát gyerek, na, az a dolga, hogy mászkáljon. Aztán meg eltűnt ez, eltűnt az. Nem bízok én az ilyen jöttment népekben. Meg azt utálom, mikor kéregetnek Ha engem kérdezel, nem adnék az ilyeneknek egy petákot se. Menjenek aztán dolgozzanak rendesen, mint más. Nekem is úgy kell össze- kuporgatnom mindig a családomnak a kenyérrevalót. Csak én nem mondhatom, hogy faji megkülönböztetés áldozata vagyok mint ezek Hát tudod, nem is foglalkoznék velük Menjenek ahonnan jöttek Keressenek maguknak helyet, ahol tudnak Nem bízok ezekben a... Mit mondtál? Hogy is hívják őket? József és Mária? ■ Füller Tímea Számlaszám: 11705008-20464565 A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet hazánk egyik legnagyobb, nemzetközileg is elismert segélyszervezete. Munkánk során az idei évben is több mint 200 ezer alkalommal segítettünk hozzáértéssel és szeretettel a hátrányos helyzetű családokon és gyermekeken. Kérjük csatlakozzon hozzánk, és adományával segítse munkánkat! Köszönjük! Magyar Ökumenikus Segélyszervezet Velünk egy jobb Világért! Csatlakozzon hozzánk! www.segelyszervezet.hu onl-line adományozás Történet A fiú szeretetre vágyott. Családra. Anyára. Apára. Az árvaház nem volt megfelelő hely ilyesmikhez. Bár itt is szerették, de valahogy érezte: ez nem az igazi. Volt egy néni reggel, volt egy néni este. De ez a néni nem várta, nem leste, hogy ébred. Az a másik néni nem mesélt neki este, nem adott jó- éjt-puszit. Sokan voltak sok álom volt. Elvégezte az iskolákat. Az általános, a középiskolát is. Megtanult házakat építeni. De otthont, meleg családi otthont teremteni saját magának - nem sikerült. Egy újságban látta meg a hirdetést. Építésztechnikusokat kerestek egy kisvárosba. Elment. Nem hagyott hátra senkit és semmit. Az új helyen barátsággal fogadták Elmagyarázták neki, hogy sok házat kell építeni, és ehhez nincs elég szakember. Itt máshoz értenek az emberek veregették hátba, jó, hogy itt vagy, mondogatták A fiú nagyon örült ennek Az ő vezetésével nőttek ki a házak a földből, mint eső után az erdőben a gombák. Volt is becsülete a fiúnak. Hirtelen sok barátja lett. Jól érezte magát. Es jött a szerelem. Úgy, ahogy szokott, mindent elsöprően. A lány szülei helybeli, jómódú gazdálkodó emberek voltak. Nem nagyon örültek a fiúnak, de mert szerették a lányukat, nem szóltak bele. A két fiatal összeházasodott. Nagy lagzi volt. A lány családjának kiterjedt rokonsága volt. A fiú részéről nem voltak családtagok. Azután felépült a kis ház. A fiatalok beköltöztek. Volt nagy boldogság. Jöttek a gyerekek. Egy gyönyörű kisfiú és egy gyönyörű kislány. (Persze minden kisgyerek gyönyörű...) A fiú úgy érezte, hogy most már teljes jogú tagja a kisvárosban élők közösségének. A sok barát sok mindenre megtanította - már amit egy ilyen mezőségi kisvárosban mindenki tud: vetni, aratni, szőlőt metszeni, kukoricát tömi, szüretelni, bort inni. Ez utóbbit talán nagyon is megtanulta. A barátok meg csak nevettek, és biztatták: na, még egy pohárral! És jött még sok pohár. Egyik a másik után. A fiú már nem építette a házakat. Nem is járt haza. Igaz, ilyen a számára már nem is létezett. A felesége és a gyerekei elfordultak tőle - természetesen az após, anyós hathatós közbenjárására. A kisvároskának sem kellett már. Jöttek más technikusok. Nem volt hova mennie, csak ténfer- gett az utcákon. Az emberek kerülték. Sajnálták, megvetették. A fiú gondolatait, álmait teljesen hatalmába kerítette a részegség keserű mámora. „Menthetetlen” volt. Egy reggel a helyi parókia udvarán ébredt. A tiszteletes talált rá. Még nem találkoztak. A fiú nem volt templomba járó. Jézust soha nem kereste. A tiszteletes, aki ismerte a fiú történetét, csak nézte. Nagy meleg szemei elhomályosodtak. Fölsegítette a fiút, majd a fülébe súgta: „Nagyere, megpróbáljuk még egyszer. Hazajöttél.’’ ■ Dórák István szeretet.éhség. Adományozói csekkjeink megtalálhatók minden postahivatalban! i
