Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-12-18 / 51. szám

2005. december 18. 3 'Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET Színt vittek az óbudai templomba Lelkésszé avatásának színhelyén, az óbu­dai evangélikus templomban hirdette Is­ten igéjét december n-én D. Szehik Imre. Az lelki otthont - ahol egyházunk elnök­püspökét 1962. június 29-én avatta lel­késszé dr. Vető Lajos - hetven évvel ezelőtt szentelték fel. Az épület a második világ- háborús bombázások alatt kiégett, csak a falai maradtak meg. Óbuda átépítésével a több mint háromezer lelkes gyülekezet tagjainak száma alig néhány százra csök­kent, erősen korlátozva az egyházközség anyagi lehetőségeit. Ezért csak 1995-ben nyílt módjuk arra, hogy belülről felújítsák a templomot. Minden egyéb renoválás - a templomkülső, a gyülekezeti ház rend­betétele - az elmúlt öt évben zajlott. Leg­utóbb az üvegablakok készültek el, Kovács Keve üveg- és grafikusművész munkája nyomán. A múlt vasárnapi istentisztele­ten az egyházközség felügyelője, Pohorely Béla köszönte meg a gyülekezet nevében az Északi Egyházkerület lelkészi vezetőjé­nek azt a támogatást, amelyet püspöksé­ge ideje alatt nyújtott a közösségnek. ■ GaZsu Hová visz az utunk? ► Előkarácsonyi gyülekezeti napot tartottak december 10-én, szomba­ton a bényei faluházban. A délelőt­ti kézműves-foglalkozáson har­minc-harmincöt gyerek, a délutáni szeretetvendégségen pedig mint­egy hetven fő vett részt, köztük a vecsési gyülekezet küldöttsége. Buday Zsolt helyi lelkész meghívására a délelőtti áhítatot Schalter Tamás monori református lelkipásztor tartotta. Játékos előadása után a gyerekek kézműves-fog­lalkozás keretében készíthették el kará­csonyi ajándékaikat, illetve a délutáni sze- retetvendégség asztali díszeit. Ez utóbbi programra a vecsési gyülekezet tagjait is szeretettel várták, így viszonozva korábbi meghívásukat és vendéglátásukat. Baranka György nagytarcsai lelkész ad­venti előadásának - melyet a Zákeus Média Centrum kisfilmjeivel színesített - a fő gondolata az volt, hogy úton, mégpedig a félelemtől az öröm felé ve­zető úton vagyunk. A kérdés „mind­össze” az, hogy miként jutunk el ehhez az örömhöz, és miként birkózunk meg azzal a „felfordulással”, amelyet Jézus megjelenése okoz előre megtervezett életünkben. Baranka György előadását Abaffy Nóra és Hoffmann Agnes műsora kísérte. A Stella énekegyüttes tagjai - a Zeneaka­démia egyházzene szakos hallgatói, egy­ben a fóti kántorképző tanárai - többek között Bach, Beethoven és Krieger darabjait szólaltatták meg. Nemcsak énekhang­jukkal, hanem hegedű-, illetve zongora- játékukkal is megajándékozták a hallga­tóságot. (Az együttes másik négy tagja, valamint állandó zongorakísérője ezen a délutánon máshol szolgált.) A nap zárásaként Rezessy Miklós vecsé­si lelkész mondott áhítatot Ézs 40,3 alapján. Óriási különbség van útépítés és útépítés között - fejtette ki. (Vecsés és Gyál között ingázó lelkészként ő már csak tudja...) A konkrét útépítéseknél az emberek „útban vannak”; Ézsaiás próféta viszont olyan utakról beszél, amelyek embertől emberig és embertől Istenig vezetnek. Az emberek által épített utak egy idő után tönkremennek; a lélekben épített utak azonban „haza”, az Úr or­szágába vezetnek bennünket. ■ Vitális Judit Történet a gyermekről ► Szinte már hagyomány, hogy ad­ventben a Női Missziói Szolgálat meghívja az egyedülálló édesanyá­kat és gyermekeiket egy kis „elő­karácsonyi” ünneplésre. Az idén december 10-én került sor az alka­lomra, amelyre mintegy huszonöt felnőtt és ugyanennyi fiatal jött el. A résztvevőket a hirtelen csípősre fordult időjárás sem tudta megré- miszteni, pedig sokan közülük hajnalban indultak útnak az or­szág túlsó feléről. „Ezért a találkozóért mindig érdemes ál­dozatot hozni!” - így búcsúzott tőlem az alkalom végén az egyik vidékről érke­zett édesanya. Gondoltam, az „angyal- kázás”, a közös éneklés, pizzázás vidám pillanataira utal, vagy a gyönyörű aszta­li díszekre, amelyeket ebéd után barká- csolgattunk, esetleg a fiatalok jól sikerült délelőtti beszélgetését köszöni meg ka­masz gyermeke nevében. Ám ő a dél­előtt másfél óráját idézte fel, amelyet az édesanyák magukban tölthettek. Pedig az idén nem könnyű téma ke­rült a felnőttek elé. A délelőtt előadója Ferenczy Judit, a Magyar Katolikus Rádió szerkesztője saját életéről, egyetemista korának rossz döntéséről vallott. Az ak­kor tizenkilenc éves leányon abortuszt hajtottak végre. Megrendítő volt hallani a történetét. Azt, ahogyan környezete rábeszélte a műtétre, és ő megrettenve a jövőtől beleegyezett, hogy - ahogyan fogalmazott - gyilkos legyen. Közel húsz éve hordozza annak lelki terhét, hogy a megszületendő életet elvetette. Csak egy pillantást mert vetni rá, de kitö­rölhetetlenül ott maradt emlékezetében a néhány hetes magzat képe s a hang, ahogy a barátja döbbenten felkiáltott: „Jé, van keze és lába!” Hogy kerülhetett elő ilyen drámai tör­ténet egy karácsonyi ünnepen? - kér­dezhetnék tőlem jogosan az olvasók. Ju­dit vallomása azonban nem itt ért véget. A nap mottójához, Mária énekének egy sorához kapcsolódott a vallomása, ami­kor a Krisztusban megtalált irgalomról, a szabadulás öröméről beszélt. Ő, aki a bűnnek ilyen mélységét járta meg, cso­dálkozva hagyatkozott rá évekkel ez­előtt, megtérésekor Isten szeretetére. „Én lemondtam a gyermekemről - zárta val­lomását -, Isten pedig nem mondott le rólam. Életet gyilkoltam, mégis életet és üdvösséget kaptam egy gyermek által, a betlehemi kisded Jézusban!” Noha a fiatalabb nemzedék nem hall­hatta a szerkesztőnő bizonyságtételét, a gyermek- és ifjúsági programról vissza­térő „egyedülálló csemeték” mégis meg kellett, hogy érezzenek valamit a közben megváltozott légkörből. Némelyik anya szemében még könny csillogott. Az el­hangzottak eszükbe juttatták saját rossz döntéseiket, vétkeiket. De az Üllői úti Or­szágos Egyházi Iroda tanácstermében mégis a felszabadult öröm volt az uralkodó. Hiszen karácsony - mint min­dig - ez évben is erről szól: a bűn mélysé­géből van szabadulás. Isten irgalma nem­zedékről nemzedékre megmarad! ■ B. Pintér Márta Parókiatűz Ágfalván A Sopron melletti Ágfalva evangélikus parókiáján decem­ber i-jén este a cserépkályhából kipattanó szikra súlyos tü­zet okozott, melynek nyomán a családi ház egyik szobája kiégett, és a lelkészlakás lakhatatlanná vált. A csaknem két és fél évvel ezelőtt felújított épületben milliós kár keletke­zett. Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyház- kerület püspöke kéri egyházunk tagjait, hogy áldozatos szeretettel gondoljanak a lelkészcsaládra és a gyülekezetre. Adományokat „Ágfalváért” megjegyzéssel lehet eljuttatni 2006. január 31-ig a Győr-Soproni Evangélikus Egyházme­gyei Pénztár 11737007-20042691 számlaszámára. \ Választás - kampány nélkül?! Az Evangélikus Közlöny legfrissebb számá­ban megjelent a zsinat által elfogadott, módosított választási törvény, és ezzel tulajdonképpen kezdetét vette az általá­nos egyházi tisztújítás közel egyéves fo­lyamata. Hasonlót már átéltünk 2000- ben, hiszen az 1991 és 1997 között műkö­dő zsinat alkotta meg azt a törvényt, amely bevezette egyházunkban a hat­éves ciklusokat. A cél kettős. Egyrészt a stabilitás: a tisztségviselők megválasztása a ciklust megelőző esztendőben történik egysé­gesen, a gyülekezetektől az országos szintig, és megbízatásuk hat évre szól. A másik cél a garantált megújulás, a vál­toztatás lehetősége, illetve szinte kötele­zettsége. 2006-ban tehát a 2007-2012-es ciklusra választunk presbitereket, fel­ügyelőket, bizottságokat, testületeket. Talán azért is van máris inkább vá­lasztási hangulat az egyházban, mint volt hat évvel ezelőtt, mert úgy esett, hogy egy püspökválasztás - amely való­jában független a választási ciklustól - előzi meg a folyamatot. De feltehetőleg még inkább szerepet játszik ebben az a tény, hogy 2006 tavaszán parlamenti, őszén pedig önkormányzati választások lesznek, azaz a társadalomban is válasz­tási év elé nézünk. Többen felvetették, hogy ez nem szerencsés, a közismerten túlzottan is kiélezett politikai vetélkedés hangulata átragadhat az egyházra is. Bi­zonyosan így van ez, de talán a fordított hatás is feltételezhető: a testvéri szeretet- ben lezajló egyházi választások mintául szolgálhatnak. Voltak az egyházban is már - bizonyára lesznek is - nem egyhá- zias jellegű választások. Önmagában az a körülmény, hogy az egyházban nem pártok küzdenek egymással - bár néha van ilyen érzésünk is -, nem biztosíték a kulturált viselkedésre. Mindenesetre biz­tató lehet - mivel az egyházban hatéve­sek, a világban pedig négyévesek a vá­lasztási ciklusok -, hogy legközelebb csak tizenkét év múlva, tehát 2018-ban esik egybe a két esemény. Nem lenne helyes, ha a politikai vá­lasztások tényét arra használnánk fel, hogy mintegy negatívumként jellemez­zük őket, hozzájuk hasonlítva a „bezzeg pozitív” egyházi választásokat. Sokkal inkább fontos örülnünk a kedvező pár­huzamosságoknak: annak, hogy a társa­dalomban és az egyházban egyaránt jó, demokratikus törvények irányítják a fo­lyamatot, teszik lehetővé, hogy a polgá­rok többségi akarata érvényesüljön. Más kérdés, hogy senki nem boldog, amikor kiderül, hogy az általa jónak tartott, tá­mogatott program, értékrend nem nyert többséget. Bizony ez a demokrácia há­tulütője. Az egyházban is - a választá­soktól eltekintve is - számosán nehezen élik meg a diktatúra évtizedeiben vá­gyott pluralizmust. Ez többek között a közelmúltbeli fel­ügyelői konferencián, a sajtóról szóló vi­tában derült ki. Már az is némi ellenállást váltott ki, hogy a lapszerkesztői felfogás tág ölelésű, azaz - főleg a horizontális síkra tartozó, így a szociáletikai kérdé­sekben - többféle nézetnek helyet ad. Többen igényelték, hogy ilyenkor azért legalább egyidejűleg, a vitatható felfogás mellett jelenjen meg az egyház tanítása is. Ennél sarkosabb vélekedés is elhang­zott - valljuk be: nem teljesen alaptala­nul, gondolva a világi médiumok (keres­kedelmi rádiók, tévék) egynémely műso­rára. Eszerint agymosott a népünk, nem bízható rá a döntés, igenis meg kell mon­dani, hogy mi a jó, és mi a rossz. Magam az autonómia és a megharcolt hit talaján állva mégiscsak az egyén felelősségét emeltem ki, azt tapasztalva - fasori diák­éveimben, az egyházi ébredésben és a társadalomban egyaránt -, hogy csak ezen az úton válik tartóssá, tehervállaló- vá a Krisztus ügye iránti elkötelezettség. Választási hangulat is volt a felügye­lők konferenciáján; ha úgy tetszik, meg­kezdődött a kampány. Az egyházi vá­lasztás klasszikusan emberi, demokrati­kus, mert személyekre irányul. Nem pár­tok, nem személytelen listák, hanem emberek igénylik a támogatást, vállalják a megmérettetést. Mindenkinek, aki az előző ciklusban bármilyen tisztséget viselt, önmagán, önmaga vizsgálatán kell kezdenie a kampányt. Megtett-e mindent, ami el­várható volt tőle, amiért hat évvel ez­előtt megválasztották? Jó lelkiismerettel vállalhatja-e ismét a jelölést, ha bizalmat kap, vagy jobb, ha alkalmasabb ember tölti be a posztot? Az is erősíti az egyhá­zi választások demokratikus jellegét, hogy az elérhető pozíciók, tisztségek nem járnak fizetéssel. A gyülekezeti presbiterektől az egyházkerületi és or­szágos felügyelőkig, tisztségviselőkig mindenki - ha tisztességesen látja el fel­adatát - inkább (a szó materiális értel­mében) áldozatot hoz, idejét, energiáját adva a teendőkhöz. Mégis örvendetes, hogy vannak, akik vállalják a szolgála­tot, mert ez tartalmat ad az életüknek, következik a hitükből. Az egyházi kampány azt jelenti, hogy a gyülekezetekben, az egyházmegyék­ben, az egyházkerületekben és országos szinten az arra illetékes jelölőbizottsá­gok széles körűen tájékozódnak, gyűjtik a jelöléseket, konzultálnak a jelöltekkel, míg végül javaslatuk alapján az arra ille­tékes közgyűlés vagy - bizonyos tisztsé­gek esetében - maguk a gyülekezetek el­jutnak a választási döntésig. Fontos, hogy mindez ne néhány em­ber ügye legyen. Ahogy mondani szok­ták, rossz gyakorlat, amikor a lelkész vá­lasztja a presbitériumot, a felügyelőt. Persze a lelkész álláspontja igen fontos, kölcsönös egészséges magatartással ki­alakítható a jó egyensúly. De minden szinten hasonló a helyzet. Jó, ha egy tisztség betöltésekor az alkalmasság, az elvárható teljesítmény a meghatározó szempont. Érdekesen és határozottan kapott hangot a felügyelői konferencián a ked­vezőtlen adat: ahhoz képest, hogy gyü­lekezeteinkben az aktív tagok több mint háromnegyede nő, igen kevesen kapnak helyet a választott testületekben. Pedig például a kisszámú gyülekezeti és egy­házmegyei felügyelőnő kitűnő munkája is erősíti, hogy sok tartalék van még a női tisztségviselők megválasztásában. Gondolom, nem lenne helyes, ha kvótá­kat vezetnénk be - egyházi szervezetben is van erre példa -, hogy hány nőnek kell lennie az Országos Presbitériumban vagy a közgyűlésben. De jó lenne, ha a választók, illetve már a jelölők bölcses­sége eljutna idáig! Hasonlóan fontos tendencia kell, hogy legyen a fiatalítás. Ez nem szólam. A dik­tatúra megtörte a nemzedékváltás termé­szetes rendjét. A lelkészeknél is hiányzik a megfelelő létszámú középnemzedék, az egészségesnél több feladat jut egy-egy személyre. Hasonló a helyzet a nem lelké­szek esetében is. Egyaránt fontos a meglé­vő értékeinkkel való okos gazdálkodás és a tehetséges, alkalmas, elkötelezett fiata­lok csatasorba állítása. Azért is, hogy az idős nemzedék tagjaitól átvehessék a használható tapasztalatokat. Az új ciklus országos szinten új veze­tési modellt is jelent. Rendszeresen - leg­alább évente nyolcszor - ülésező Orszá­gos Presbitériumot, a zsinati jogalkotás feladatát is átvevő Országos Közgyűlést. Ez is serkentőleg kell, hogy hasson mindnyájunkra. A választási folyamat - emberi oldal­ról nézve - mindig magában hordozza a megújulás, a friss szél lehetőségét. Ad- ventben jólesik írni erről, remélve, hogy az emberi törekvések találkoznak az ál­dó isteni szándékkal. ■ Frenkl Róbert LAPUNK OLVASHATÓ A VILÁGHÁLÓN IS A www.evelet.hu CÍMEN. Ifi w. MA ■'JV

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents