Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-11-06 / 45. szám
‘Evangélikus Életi? MELLÉKLET 2005. november 6. A MELLÉKLETET SZERKESZTETTE: HONTI IRÉN Így látták a résztvevők ► Képzéseink néhány résztvevőjétől megkérdeztük, hogy számukra mit jelentenek ezek a továbbképző alkalmak. Segítenek-e a munkájukban azon a helyen, ahol éppen tevékenykednek, kórházban lelkigondozóként, nővérként, szakápolóként? Hogyan és miben nyújtanak segítséget az emberekkel való foglalkozásban? Oravecz Mária (lelkigondozó a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben, hospice területen lelkigondozó Budapesten; református vallású): „Nagy szükségem van az önkéntes lelkigondozók továbbképző konferenciájára, mert sokat tanulok belőle. Úgy érzem, hogy az előadásokon hallottak beépülnek a tudatomba, és engem is átformálnak, képessé tesznek a fejlődésre. Minden előadó másképpen közelíti meg a kérdést, ezáltal segítséget nyújt a különböző páciensek megértéséhez. A hozzám bizalommal forduló emberek legbensőbb problémájának átérzéséhez és a feldolgozását elősegítő kommunikációhoz nyújt segítséget a továbbképzés.” Kárász Lajosné (önkéntes lelkigondozó és szociális asszisztens a Fejér Megyei Szent György Kórházban Székesfehérváron; evangélikus vallású): „Pár éve veszek részt a Kórházmissziói Szolgálat kitűnő szervezésű szakmai továbbképzésein. Az önkéntes lelkigondozók konferenciája jó alkalom arra, hogy családias légkörben nagyszerű szakemberek előadásait hallgassam. A legutóbb prof. dr. Schaffhauser Ferenc A szenvedés értelméről címmel tartott sikeres előadást, melyet beszélgetés követett; kérdések és válaszok hangzottak el. Ez az alkalom különösen megérintett, hiszen ez a téma napjainkban sajnos mind jobban megélt valóság. Hasznosnak tartom, hogy ilyen továbbképzéseken részt vegyek, mert munkám során kamatoztathatom az ott tanultakat. Továbbá lehetőségem van arra, hogy beszélgessek a kis közösség tagjaival, ami által sok hasznos tapasztalatot nyerhetek. Ezenkívül a továbbképző alkalmak lelki feltöltődést is jelentenek, amelyeken többszörös erőt kapok ahhoz, hogy a lelkigondozói munkát több szeretettel, nagyobb átéléssel és szakmai hozzáértéssel végezzem.” Kertész Sándor (szakápoló Kiskunhalason a Semmelweis Ignác Kórház pszichiátriai osztályán; római katolikus vallású): „Ezúton köszönjük a lehetőséget, hogy részt vehettünk a kórházmisszió által szervezett konferencián, amelyről lelkiekben megerősödve tértünk haza. A két nap alatt olyan mélyreható előadásokat hallgathattunk, amelyek által nagyobb hittel és bizalommal tudunk embertársaink felé fordulni, főleg azok felé, akik segítségre szorulnak. Különösen fontos ez a pszichiátriai betegekre nézve, akiknek a legnagyobb szükségük van a lelki segítségre. Munkánkban megerősítő volt a másik nézőpontot is megtapasztalni a gyógyítás terén, mely a »gyógyítsunk lelket gyógyszerrel« mellett a »gyógyítsunk lelket lélekkel« fontosságára hívta fel a figyelmet. Reménykedve tekintünk a jövő felé, bízunk benne, hogy újra lesz lehetőségünk az együtt gondolkodásra, és részt vehetünk ilyen lélekemelő közös együttléteken." Panyik Benedekné (mindenki Sárikája, a budapesti Péterjy Sándor Utcai Kórház-Rendelőintézet organikus neurológiai osztályának főnővére, református vallású): „Sokszor kora reggeltől késő estig végzett szolgálatomhoz szükségem van arra, hogy csütörtökönként összegyűjtsem az igére éhes betegeimet, és velük együtt részt vegyek a kórházi istentiszteleten. Szolgálatomhoz sok segítséget kaptam a legutóbbi kórházmissziói konferencián, ahol a hozzám különösen is közel álló, Idegrendszeri betegségek lelki hátteréről című, dr. Sülé Ferenc által tartott előadás fogott meg a legjobban. Annak különösen is örültem, hogy az előadó szép vallástétellel tett bizonyságot keresztény hitéről.” ■ Honti Irén - Bolla Árpád Lelki erőforrásaink Dr. Sülé Ferenc előadása Dr. Sülé Ferenc nyugdíjazása előtt az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet valláslélektani osztályát vezette. Lebilincselő személyisége és szellemisége, elgondolkodtató gondolatai mély nyomokat hagytak bennünk. Az előadás az ember lelki erőforrásaival foglalkozott. A professzor széles látókörű előadóként nem fukarkodott az irodalmi, filozófiai, művészeti hasonlatok, párhuzamok említésével. Dr. Sülé Ferenc előadásában rámutatott arra, hogy vallása és istene minden embernek van, így az ateistának is. A ma emberének sokfajta istene van. A ma egyik főistene sok ember számára a mammon ......ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek..." - mondja a Biblia is (Lk 12,34). A vallásos élet ma a spiritualitás fogalmával ragadható meg leginkább. Az ismeretlen fogalmára vonatkozó elgondolásaink jellemzik a spiritualitásunkat. A ma emberének a spiritualitása egyfajta szellemi turmix, mely egy kis kereszténységből, asztrológiából, talpmasszásból, buddhizmusból áll... De a mindezekről való ismeret csak felületes, hiszen a ma emberére zúduló információmenyiség feldolgozása szinte lehetetlen. A modem ember vallása a természettudomány. A modem ember a saját énjét, az egoját tette istenei helyére. Maga akar mindentudó és mindenható lenni, s ennek eszköze a tudomány. A problémáira a megoldást, a kérdéseire a választ a tudománytól várja. A természettudomány papja ma a tudós. Ha az embernek a hasa fáj, elmegy az orvoshoz, ha lelki zavara van, akkor pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordul, s egyre kevésbé a lelkészhez. A professzor kiemelte: nagy probléma ma a lelkészképzésben, hogy nem tanítja meg lelkészei számára, miként kell segíteni a lelki problémákon. A lelkész nem tanul pszichodiagnosztikát, amely abban segítené, hogy felismerje, milyen baja van az előtte levő embernek. Nem tanul pszichopatológiát, mely segítené felismerni a kóros lelki működést, hogy meg tudja különböztetni a fanatikus megszállottat a lelkes hívőtől, s nem tanul pszichoterápiás ismereteket sem. Sülé Ferenc rámutatott, hogy nagy szükség lenne a teológiai fakultásokon a klinikai pszichológia oktatására, mely a pszichopatológiát és a pszichoterápiát is magába foglalja. Ez a stúdium megkönnyítené a lelkészi szolgálatot a kórházban és a gyülekezetben egyaránt. Dr. Sülé Ferenc előadása nagy élményt nyújtott mindannyiunk számára. ■ Lukovits Eszter Záróáhítat „Az ember lelke elviseli a szenvedést, de ha a lélek összetörik, azt el lehet-e hordozni?" (Péld 18,14) Ha egy mellkassebészt megkérdeznénk, hogy hol a lélek helye a testben, anatómiailag talán nem találná a nyomát. Mégis mindig a mellkasunkhoz kapunk, ha valami szorít belülről, ha valami fáj a lelkűnknek. Túlságosan el van rejtve, és minden mögé szorul. Előbb kérdezik meg, hogy miként kerülhető el egy ügyben a legnagyobb anyagi veszteség, vagy hogy miként lehet kevesebbet veszteni a presztízsből, mint hogy kinek az igazságérzetét bántja, ki hogyan viseli a dolgot lelkileg. Legfeljebb örülünk, hogy nem velünk történik. Mégsem mondhatjuk, hogy nincs ez a különös „érzékszervünk”, vagy hogy el lehetne altatni. Nagyon előre tud kerülni, ha valami sérülés éri. Ha a tekintete nem tiszta valakinek, vagy a mozgásán, az arcvonásain látni, hogy valami nincs rendben, valami nem egész. Nincs az a praktika, ami ezt eltakarná. „Az ember lelke elviseli a szenvedést...” Eszembe jutnak olyan emberek, akiknek ott állhattam a betegágya mellett. Arra gondoltam, hogyan bírják mindezt elviselni; én nem garantálnám, hogy így viselkednék az ő helyükben, elszakítva az otthonomtól, a családomtól, a munkámtól. .. Akikben megérett a szenvedés miértje és hogyanja. „...de ha a lélek összetörik, azt el lehet-e hordozni?" Meggyógyult az egyik kis gyerkőc az osztályon; sok mindenben társuk lehettem: kötözésekben, nehéz órákban, apró örömökben, lassú javulásban. Mégis volt valami, amit nem tudtam megfogalmazni, de éreztem, hogy jelen van az együtt töltött idő során. Egyik alkalommal lezuhant a gyerekágy rácsa, és kiesett a kicsi. Szólni sem tudtam, s az anyuka azt kérdezte: „Te is engem vádolsz?” Beszélgettünk vádakról, önvádról, feloldozásról. Hiszem, hogy Krisztus valósága, jelleme egyszerre feloldozás és válasz. Számunkra és betegeink számára is. Maga a Szentírás sem szól másról, mint életgyógyulásról azáltal, hogy az ember visszatalál Istenéhez, akitől a gyógyulásra váró lelkét kapta... ■ Kulcsár Zsuzsanna
