Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-11-06 / 45. szám
MELLÉKLET ‘Evangélikus Élet5 2005. november 6. KORHAZMISS2 Az idei őszi kétnapos kórházmissziói konferenciát október /-8-án tartottuk Óbudán, az Apor Vilmos vendégházban. A rendezvényre mintegy ötvenen érkeztek az ország minden tájáról. Egyedül ma sem megy! A szenvedés értelméről „Egyedül nem megy! Ha szeretnél segíteni, de nem tudod, hogyan fogj hozzá... Ha már segítesz, de magad is segítségre szorulsz... Ha egyedül érzed magad ebben a szolgálatban, és úgy érzed, problémáid vannak... Ha társakra vágysz, akik szintén vállalják az önkéntes kórházi segítők szép szolgálatát... Közösen tanulva, egymást segítve jobban végezhetjük szolgálatunkat! Ha szívesen csatlakoznál hozzánk, akkor szeretettel hívunk és várunk az önkéntes kórházlátogatók és beteglátogatók találkozójára!” - Ezekkel a gondolatokkal hívogattuk öt évvel ezelőtt az e szolgálat iránt elkötelezettséget érző testvéreinket. Istenünknek legyen hála, hogy öt év óta töretlenül minden évben két-három alkalommal találkozhatunk, ökumenikus nyitottsággal együtt tanulhatunk, erősödhetünk és bátorítást kaphatunk egymástól. Jó látni, hogy nem volt hiábavaló fáradozás a kórházmissziói szolgálatban eltöltött öt év; jó látni, hogy ma is él, és egyre terebélyesedő ez a kezdeményezés. Alkalmanként negyven-öt- ven ember gyűlik össze az ország távolabbi részeiből is - nemcsak Budapestről és nemcsak evangélikusok, hanem katolikus és református testvérek is. Vannak rendszeres résztvevőink, de mindig vannak új arcok, új érdeklődők is. Vannak közöttünk lelkészek, hivatásos lelkigondozók, kórházi dolgozók, nővérek, orvosok, szociális munkások, és jó szándékú, segíteni akaró laikus nyugdíjasok, továbbá fiatalok is, akikVegyetek példát, testvéreim, a szenvedésben és a türelemben a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak" (Jak 5,10) Az ószövetségi próféták közül talán a legjelentősebb Jeremiás volt. Élete és szolgálata viharos időkre esett. Születésének idején az Asszír Birodalom a fénykorát élte. (Kr. e. 650 körül, de már Kr. e. 612-ben is összeomlott az Asszír Birodalom, Babilon lépett a helyébe, és rövid időn belül még nagyobb és még erősebb lett nála.) A kicsiny Júda a birodalmak szorításában próbálta megőrizni a függetlenségét. Jeremiás hamar észrevette, hogy hazája vallási és politikai értelemben is a vesztébe rohan. Isten akarata volt, hogy ő hirdesse meg a déli országrész, Júda pusztulását, Jeruzsálem lerombolását, a dávidi dinasztia végét. Mégis egészen az összeomlás pillanatáig hangzott figyelmeztető és megtérésre hívó szava Júda királyához, Jó- jákimhoz. Sajnos hiába. Ellenfelei, akik makacsul ismételgették a nagy elődök igaz kijelentéseit, nem vették figyelembe a megváltozott történelmi helyzet kihívásait. Jeremiás próféciájában nem hallották meg Isten megtérésre hívó igéjét, amely által megmaradhattak volna. Nem vették észre, hogy Jeremiás az a próféta, akinél - Isten népe történelmében először - a szenvedés pozitív értelmet kapott. Ezért többen hasonlóságot látnak Jeremiás könyve és az evangéliumok, Jézus szenvedéstörténete között. ben mégis közös az, hogy mindannyian elhivattak erre a szolgálatra Krisztus által. Az öt év során sok fontos kérdéskört jártunk körül, mint például a hospice szolgálata, a daganatos betegek lelkigondozása a kórházban és otthon, a gyermekek és szüleik lelkigondozása, a balesetet szenvedettek, a pszichés betegek lelkigondozása... Minden területet igyekeztünk végigjárni, hogy minél több oldalról kapjunk segítséget a lelkigondozás szolgálatához. Az értékes előadásokon kívül mindig szerepel lelki, bibliai megerősítés és útmutatás is a konferenciákon. Mindig van egy gyakorlati rész, amikor esettanulmányok bemutatásával, önismereti játékokkal segítjük elő az elhangzottak feldolgozását, mélyebb megértését. Ezenkívül sokat jelentenek a találkozások, egymás terheinek és örömeinek a meghallgatása és hordozása is. Legyen az a lelkigondozás kérdése, a hitoktatás, az ifjúsági munka vagy más egyházi tevékenység, úgy hiszem, mindenütt érvényes ez a mottó: „Egyedül nem megy...” Össze kell gyűjteni mindazokat, akik egy-egy területen elmélyednének, és segítenének, hogy elindulhasson egyházunkban egy laikus képzési mozgalom. Ezáltal gyülekezeti tagjaink is bekapcsolódhatnának az egyes feladatkörökbe, és segíthetnék a lelkészek sokrétű munkáját. Véleményem szerint ez a jövő egyházának is az egyik fontos építőeleme. ■ Bajuszné Orodán Krisztina A próféta a szenvedések szörnyű súlya alatt várja, hogy Isten valami újat, valami mást, valami változást hozzon. Várja, de úgy tűnik, hiába, mert így panaszkodik Istennek: „Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelyben nincs állandóan víz." (15,18) Mi is kerülhetünk szenvedéseink között olyan helyzetbe, amikor kesergése- ink már Isten elleni váddá válnak. A próféta átélte a magányban megtapasztalható szenvedést. Itt nem csak arra gondol, hogy ciszternába dobva kellett szenvednie. „Magamra maradtam, mert kezed rám nehezedett, bánattal töltöttél el." (15,17) A legfájóbb magány - amelyet Jézus így kiált bele ebbe a világba: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46) - őt is szorongatja. Jeremiás szenved. Hazáját már elfoglalták a babiloniak, népét fogságba hurcolták, Jeruzsálem a templommal együtt romokban hever. O viszont Anátótban, szülővárosában visszavásárolja családja ősi földjét. Miért? Mert Isten azt mondta neki: „Fognak még házat, szántóföldet és szőlőt venni ebben az országban!” (32,15) „Vedd meg (...), neked van jogod megvenni." (32,7) A legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben - és ilyenekkel a kórházakban gyakran találkozunk - sem^szabad elfelejtenünk, hogy Isten visszaadhatja azt, ami a miénk volt, az egészségünket. Ne felejtsük el ilyenkor hálás szívvel megköszönni a gyógyulást, és megkérdezni: „Mi célból tetted ezt velem, Uram?” ■ Bolla Árpád Dr. Schaffhauser Ferenc egyetemi docens az Eötvös Loránd Tudományegyetem Neveléselméleti Tanszékének vezetője és a magyarországi Logoterápia és Egzisztenciaanalízis Egyesület alelnöke. „A szenvedés értelméről...” Meggyőződésem, hogy ez a téma mindenkit érint, sőt egészen személyesen érint. Hiszen mindannyiunknak megvannak a saját kisebb-nagyobb szenvedéseink, mint például veszteségek, betegségek, krízisek, csalódások..., amelyeket nekünk kell feldolgoznunk. Hiszem, hogy az előadásban elhangzott gondolatok segítenek személyes életünkben is. Továbbá lelkigondozóként, kórházlelkészként a segítő hivatásban tevékenykedünk. Igényesek vagyunk, és szeretnénk világosabb, mélyebb rálátással lenni mások problémáira, hogy jobban tudjunk segíteni a reánk bízottaknak. Schaffhauser Ferenc előadásának úgy volt nagy hatása, ahogyan elhangzott. Szavait az alábbiakban szeretném a lehető leghitelesebb formában továbbadni a kedves olvasóknak, hogy hasonló élményben részesülhessenek, mint azok, akik élőszóban hallották az előadást. „Mitől vigasztalódunk meg a ránk mért, sokszor nehezen elviselhető vagy elviselhetetlen szenvedéseink során? Egyre kevesebbek számára elfogadott az a válasz, hogy nyugodjunk meg egy felsőbb akaratban. Csekélyke vigasz ez a mai ember számára. Olyan válaszokat keresünk, amelyek érthetőek a mai, világi gondolkodású ember számára is, és amelyek összekapcsolódnak a hitbéli válaszokkal. Lehetséges, hogy a mai emberek, a kortársaink, a barátaink, a családtagjaink megértsenek valamit a vigaszból, mi több, a szenvedésből. Lehet, hogy túl nagy a szó: »Van értelme szenvedni.« »Minden szenvedésnek van értelme.« Amikor megszenvedjük azt, amit éppen meg kell szenvednünk, és ki sem látunk belőle, akkor biztosan nagyon nehéz bármilyen értelmet találni benne. Utólag talán. Utólag nagyon sokan ráébrednek, hogy volt valami konkrét értelme annak, hogy azt a testi vagy lelki betegséget megszenvedték. Talán a legvégén arra is rájövünk nagyon sokan, hogy az egész életnek és benne a megélt szenvedésnek is volt értelme. Lehet, hogy az utolsó órában döbben rá az ember arra, hogy érdemes volt vállalni és végigélni még a szenvedéssel teli életet is. A Hegyi beszéd értelmében boldogok azok, akikre nem a végső pillanatokban vár ez a felismerés és belátás: volt értelme valamit kiállni, valamiben megmaradni, például egyenes derékkal, méltósággal elviselni a megaláztatásokat, a belőlük származó lelki szenvedést. De az egészen bizonyos, hogy a szenvelgés, vagyis a kisebb-nagyobb tüskék mutogatása, a velük megélt szenvedés kirakatba helyezése nem tartozik az értelmesen viselt szenvedések közé. Ilyesmi: »Im, lássátok, mennyit szenvedek értetek, és úgy látom, hogy nem vagytok méltók rá.« Nem ezek az élmények azok, amelyek elvezethetnek annak a bölcs belátásához, hogy volt értelme megszenvedni bizonyos dolgokat. A megszenvedett, az emelt fővel, méltósággal elviselt, a nem másokra hárított szenvedés elviheti az embert oda, hogy felemeli őt, lelkileg és morálisan is, és szebbé teszi. Szebbé, nemesebbé, teljesebbé. Szenvedések során gyakran hangzik el ez a kérdés: »Miért pont én? Miért pont engem ért a trauma, ez a gyász?« Ilyenkor az önvédelmi reakció lép fel, egy belénk rögzült védekezés: »Miért pont én jutottam erre a sorsra? Miért pont velem történik ez meg?« A kérdés azért rossz, mert ezzel nem tudsz mit kezdeni. A helyes kérdés így szól: »Most mit csinálsz ebben a helyzetben?« Mert most ez a helyzet. Ez számodra most életed valósága kitörölhetetlenül. Hogy megérted- e, vagy sem, hogyan jutottál ide, az most mindegy. Ez van. Az élet és a helyzet, amelyben most vagy, feladat a számodra. A terápia, amelyet én képviselek (a Viktor E. Franki-féle logoterápia - a szerk.), azt mondja: »Jól teszed, hogy számot vetsz a sorssal, de hogy megadd magad neki, arra nem sok indokot találok. Sőt a te igazi sorsod az lesz, amit ebből a helyzetből te magad csinálsz.« Ami téged valóban lényed legmélyéig megráz, megrenget és esetleg felemel, gazdagít, az egyfelől valóban a kikerülhetetlen szenvedés (ennyiben sorsszerű). És csak a kikerülhetetlen szenvedés nemesít. Amit saját magad szerzel ostobaságaiddal, téves döntéseiddel, ez nem az a szenvedés, amely téged felemel és teljesebbé tesz. Csak a kikerülhetetlen szenvedés nemesít. De az nemesíthet. Nézzenek meg néhány idős arcot. Látszik rajtuk, hogy sokat szenvedett a viselőjük. Ha alaposan, ha igazán meglátjuk ezeket az arcokat, akár a saját édesanyánk, a nagymamánk, hozzátartozóink arcát, akkor meglátjuk bennük a nemesbedés, a teljesebbé válás szépségét. Egy idős hölgy arca tud szép lenni. Szép. Nem a tévésztáros értelemben, hanem a klasszikus, a szép, a jó, az igaz egységében nézve. Ez a mai világ, amelyben élünk, sok szempontból megbetegít minket. Mit kezdjünk ezekkel a ránk zúduló, megbe- tegítő hatásokkal? Vannak, akik megpróbálják számba venni ezeket a mai szenvedésforrásokat. Az egyik ilyen »a semmitől való szenvedés« (a dán teológus, filozófus, Kierkegaard megállapítása). A semmitől való szenvedés lényegi és egészen megrendítő. Sokan éppen az unalmat szenvedik meg (például a mai fiatalok). A modern emberiség ingázik az unalom és a túlterhelés között. Mi van a háttérben? Az üresség. És ami hiányzik belőle, az az értelem, az értelmesség. Ki kell tölteni az ürességet. Értelemteljessé kell tenni az életet. Azt kell sugallni: »Barátom, ebben a világban vannak még értékek amelyek téged is gazdagíthatnak, gyarapíthat- nak, ha megtalálod, és ha életed részévé teszed őket.« Milyen értékek? Örök értékek. Például olyan erkölcsi értékek, amelyeket generációk hosszú sora megélt, és ez az értékvilág gazdagította, megtartotta őket. Nincs olyan élethelyzet, amelyben ne lehetne értékeket meglátni. Még a kikerülhetetlen szenvedésben is felfedezhetők vigasztaló, sőt beteljesítő, aktivitásra serkentő értékek Az ember mindig képes arra, hogy értékeket hozzon létre. Még a szenvedésben is. Hiszen az ember mindig van annyira szabad, hogy emelt fővel, egyenes derékkal, méltósággal elviselje a szenvedést. Ez az emberi méltóság kegyelmi forrásból van, és senki sem veheti el tőlünk. »Nem igaz, hogy ennyi szenvedésnek ne lenne valami értelme« - mondják sokan, és ez így is van. Ez a kioltha- tatlan vágy ott él mélyen az emberben: a szenvedésnek is legyen értelme, és lesz értelme. Hogyan válik az életem »értelemteljessé« minden helyzetben? Úgy, hogy az én ittlétem másoknak szól. Jelenlét másokért. Ez a kiteljesedése életünk értelmének, még ha oly szenvedésteli is. A lelkész a híveiért van, a tanár a diákjaiért, az anya a gyermekeiért. A jelenlétem attól hiteles, értelemmel teli, mert másoknak szól. Ez mindenki számára kiteljesítő: »élni másokért«. A segítő embereknek az a hivatásuk, hogy ezt sugározzák magukból. Igazán úgy teljesedik be az életünk, ha felülemelkedünk önmagunk önzésén, és életünk értelmét abban leljük és valósítjuk meg, hogy segítünk másoknak értelmesen megélni az életet. A segítő hivatású embereket ez az életelv vezérli. Vezéreljen ez az életelv életünk végéig, hogy aztán, ha már nincs ez az élet, nyerjük el a méltó jutalmát.” Eddig az idézet az előadásból. Kórházlelkészként naponta találkozom szenvedő emberekkel. Sokszor tapasztaltam, milyen sokat jelent az a gondolat, hogy a méltósággal elviselt szenvedés a legnemesebb, amelyben az embernek része lehet. A nagy példa erre Jézus, a kereszten szenvedő Jézus. Sokat jelent a betegágyon fekvő ember számára az is, hogy személyre szabott feladat vár még rá. Ezt a feladatot hitem szerint Istentől kapjuk, ő a megbízó. Beszélünk arról, hogy kik várnak otthon, kiért vagy miért érdemes élni. Ez pozitív életenergiát mozgósít a betegágyon fekvő emberben, és így hozzátesz valamit a gyógyuláshoz, jobbuláshoz. Beszélgetek emberekkel, akik feladták, mert nem bírták tovább. Közösen keressük azt, hogyan tovább; mi az egyén életének értelme, mi az ő személyesfeladata. A keserűségeken, a veszteségeken, a fájdalmakon túl éppen az ad reményt, vigaszt, hogy volt, van és lesz is értelme az életnek és a halálnak is. ■ HontiIrén Nyitóáhítat
