Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-10-09 / 41. szám
‘Evangélikus Élet5 ÉLŐ VÍZ 2005. október 9. 9 Isten iskolájában HETI ÚTRAVALÓ Egyik unokám, aki az idén kezdi a középiskolát, és tele van szorongással, a minap e szavakkal zárta telefonbeszélgetésünket: „Jó neked, nagymama, mert már nem kell iskolába járnod!” Pár nappal később egy idősebbekből álló társaságban valaki ezt mondta: „Tudjátok, én most tanulom az elfogadás művészetét.” Rögtön mások is csatlakoztak e gondolathoz. Volt, aki a csendben maradást tanulta éppen, másvalaki a türelmes meghallgatást. Olyan is akadt, aki bevallotta: számára az a legnehezebb tananyag, hogy elfogadja, nem csak az ő igazsága létezik. Eltűnődtem. Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk. Igaz, nem egy helyileg meghatározható épületbe; a tanév sincsen hónapokra beosztva, és nincs vakáció sem ebben az iskolában. A tananyag viszont semmivel sem könnyebb, sőt mintha egyre nehezülne az évek múlásával. Meg kell tanulnunk a háttérben maradni, nem terhelni embertársainkat a panaszainkkal, nem bölcselkedni jobban a kelleténél és még sok mást is ezenkívül. Hiszen Isten által ránk bízott feladatunkat csak akkor tudjuk jól végezni, ha nem ragaszkodunk a magunk igazához, és nem önmagunk körül forgunk. Isten iskolájában nincs „bukásmentes” osztály. Tanítómesterünk türelmesen ismételteti velünk az anyagot, amíg végre-valahára megtanuljuk, hogy valójában számunkra csak az ő útja járható. De addig sokat bukdácsolunk, sok kerülő utat teszünk. Urunk olyan kedvesen bátorít: „...szemeimmel tanácsollak téged." (Zsolt 32,8b; Károli-fordítás) Minél hamarabb bízzuk rá magunkat, annál kevesebb kudarcot kell elszenvednünk önfejűségünk miatt. Érdemes jól megtanulni, s valahányszor alkalom nyílik rá, a gyakorlatban alkalmazni is az örök életre felkészítő tananyagot! Atyánk sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségünk, mint mi magunk. Lehet, hogy a legkeservesebb lecke jelenti majd valamilyen nehéz szituációban a leghatható- sabb segítséget. A két iskola között a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg egyikben a tudás lépcsői felfelé vezetnek, s a nagyobb képzettség rangosabb pozíció betöltésére jogosít fel, addig a másikban lefelé kell haladni a lépcsőkön, egészen addig, ahol már igazán ki sem tudjuk egyenesíteni a derekunkat. János apostol szemtanúként számol be erről a helyről: „Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, (.. .Jfelkele a vacsorától, levető a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülkö- té magát. Azután vizet tölte a medenczébe, és kézdé mosni a tanítványok lábait...” (13,3-5; Károli-fordítás) A föld porából teremtett ember egyre magasabbra tör, a mindennél hatalmasabb Istenfiú a legnagyobb mélységekbe ereszkedik - értünk. Lélegzetelállító csoda ez! Isten iskolájában minden tananyag a Jézus által bemutatott alázatra épül. Ez az ember számára a legnehezebb lecke. Mindannyiunk igénye, hogy észrevegye- nek és értékeljenek bennünket; e világi tanulásunknak is ez az egyik mozgatórugója. Jézus pedig azzal a „képtelenséggel” áll elő, hogy „ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája" (Mk 9,35). Ez a törekvés idegen az emberi természettől. Az embert nagyon fájdalmasan tudja érinteni, ha nem kap elismerést, ha megfeledkeznek róla, ha kihagyják a felsorolásból. Hiúsága se- beződik meg, amire sértődöttséggel reagál; a sértődöttség haragot táplál, a harag pedig rossz tanácsadó. Valójában akár meg is köszönhetnénk azokat az alkalmakat, amikor nem szándékosan bántanak minket, hanem csak valamely jelentéktelen mulasztás nyújt lehetőséget a krisztusi alázat ta- nulgatására. Olyan ez, mint a védőoltás: ellenállóbbá tesz, és felszabadít a csip- csup ügyeknél való leragadástól. Nekünk ne legyen más tanácsadónk, egyedül Jézus. A tőle való tanulás felsőfoka a kicsiségben rejlő nagyság felismerése, amelyre személyesen adott példát nekünk. Aki e téren már némi gyakorlatra tett szert, az tanúsíthatja, hogy mennyi áldás rejlik benne. A gonosz minden lehetőséget kihasznál arra, hogy célba vegyen bennünket mérgezett nyilaival. A legbiztosabb célpont a nagy felület. Mennél kisebb valami, annál nehezebb eltalálni. Ezért is érdemes minden adódó alkalmat megragadni a kicsivé alakulás gyakorlására. Lehet, hogy éppen ennek a nehéz leckének a megtanulása jelenti majd a legnagyobb segítséget életünk terheinek az elhordozásához. Egy szerzetesről feljegyezték, hogy amikor az árvaház kis lakói számára gyűjtött, valaki arcul köpte. A szerzetes letörölte az arcát, újra kinyújtotta kérő kezét, és szelíden csak ennyit mondott; „Nos, én már megkaptam a magam részét; most arra kérem, hogy adakozzon a gyermekeknek.” - Bizonyára sokat gyakorolta már ezt a jézusi erényt, azért találta fel ilyen jól magát a megalázó helyzetben. Az embert nem a másik ember rossz- indulata, hanem a saját hiúsága, érzékenykedése fosztja meg a legtöbb örömtől. Ragaszkodunk ahhoz, ami megítélésünk szerint megillet bennünket. Ennek óhatatlan velejárója a csalódás, a megke- seredettség. Pedig annyi szépség vesz körül bennünket, amelyet talán nem is veszünk észre a folytonos méricskélés- ben, hogy mit adtunk, és mit kaptunk érte cserébe. Az évek meg egymás után suhannak el felettünk, míg mi balga módon csak a veszteségeinket és a sérelmeinket számolgatjuk. Mindez azért van így, mert olyan nehezen akarjuk megtanulni azt, amire tanítómesterünk, Jézus biztat: „Vegyétekföl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti leikeiteknek." (Mt 11,29; Károli-fordítás) ■ Szántó Vilmosné Mostoha- vagy édestestvér-e Izrael? ► „Mi köti össze a kereszténységet Izraellel? Remélem, nem bánja a lelkésznő, hogyha ezzel a kérdéssel fordulok Önhöz levélben, bár manapság ez a téma szinte tabunak számít. Szomorúan tapasztalom, hogy a keresztények többsége rosszul viszonyul a zsidósághoz, vagyis nem ismeri el a választott néppel való szellemi kapcsolatot. Vajon miért távolodtak el ennyire egymástól a testvérek? Úgy gondolom, hogy ebben a tudatlanság és az antiszemitizmus egyaránt szerepet játszik. Nem lehet, hogy éppen ez az egyik oka áldatlan állapotunknak?” Kedves Virág! Számomra nem létezik tabutéma! Lelkigondozói ars poeticám így hangzik: „Beszélgessünk az ige fáklyafényénél!” Igen, beszéljünk az Úristenről és az emberről; teremtett világunk rejtelmeiről éppen úgy, mint bűneinkről és dicsőséges perceinkről vagy dédelgetett álmainkról - de mindig a Szentírással a kezünkben! Mert aki hallgatja, befogadja és megtartja az élet beszédét, az célba ér. Hogy mi köti össze a kereszténységet Izraellel? Izgalmas téma! És ebben is az ige a kalauzunk. A kereszténység gyökerei egészen a judaizmusig és a zsidó népig nyúlnak vissza. Már maga a messiási gondolat is teljességgel zsidó eredetű. A Messiás helyettes engesztelő áldozata ugyanúgy a zsidó áldozati rendszerben gyökerezik, mint ahogyan az úrvacsora a pészach (páska) tradíciójában. Mivel az Újszövetség gyakorlatilag a héber nyelvű szent iratokra épül, teljes mélységében nem lehet megérteni az Ószövetség ismerete nélkül. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a próféták és az apostolok szinte egytől-egyig Izrael fiai voltak. Pál is, akinek a szolgálatán keresztül eljutott az evangélium a pogány népekhez. És végül egyértelmű, hogy a EVÉLF.T LELKI SEGÉLY Szókéné Bakay Beatrix mi Urunk, Jézus is zsidó volt, és semmi sem utal arra az írásokban, hogy valaha is megszűnt volna zsidónak lenni: Valójában az első keresztények nagy problémája az volt, hogy egy pogány származású hívő lehet-e keresztény anélkül, hogy be ne térne a judaizmusba. És hol vagyunk ma ettől, amikor megkérdezzük, hogy érdemes-e egyáltalában zsidó gyökereink után kutakodnunk, és nem értjük, hogy miért is kellene szívünk egész szeretetével a zsidóság, Izrael gyermekei felé fordulnunk! „Ha azonban az ágak közül egyesek kitörettek, te pedig vad olajfa létedre beoltattál közéjük, és az olajfa gyökerének éltetőnedvéből részesültél, ne dicsekedj az ágakkal szemben. Ha mégis dicsekszel: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged." (Róm 11,17-18) Óriási tévedés, ha azt gondoljuk, hogy Pál szavai mára érvényüket veszítették. Isten ugyanis nem vetette el Izraelt, nem szegi meg a választott népnek tett ígéreteit. Izrael elesése üdvösség lett a pogány népek számára, de Isten mégis maradéktalanul megvalósítja üdvtervét. Megvalósítja egyházát a kihívottak közösségét tekintve, de megvalósítja választott népére nézve is, akik teljes számban megtérnek és üdvözölnek majd (vö. Róm 11,1—11 és 25-32). Kedves levélíró testvérem sajnos nem minden alap nélkül véli úgy, hogy a keresztények tájékozatlanságuk miatt nincsenek tisztában azzal, hogy hitük szellemi gyökerei a judaizmusban vannak. Tagadhatatlan, hogy erről kevés tanítás hangzik el, és hogy kultúránkat évszázadok óta átjárja a zsidóellenesség. Nem politikai tényezőkre gondolok. Ez teológiai kérdés. Az egyháztörténet tudósít bennünket arról, hogy amikor Nagy Konstantin államvallássá nyilvánította a kereszténységet a negyedik században, egyúttal egy törvényt is foganatosított. Ez a törvény megtiltotta a zsidóknak, hogy Jeruzsálemben éljenek. Az egyház pedig nekilátott, hogy kidolgozza az úgynevezett „helyettesítő teológiát”. Ennek a teológiai tételnek az volt a lényege, hogy mindaz az örökség, amelyet Isten a zsidóknak ígért, átszállt a keresztény egyházra. A korai egyház álláspontja szerint egyedül a zsidókat terheli a felelősség Jézus haláláért. Ez a nézet aztán a középkoron, majd az újkoron átívelve a modem korban is tartotta magát bizonyos körökben, és gyilkos ösztönök alapfilozófiájává lett. Ha valakinek, akkor éppen nekünk, Krisztus-követőknek pontosan tudnunk kell, hogy Umnk keresztre feszítése nem emberi döntés alapján ment végbe. Az ő halálos ítéletének a bűn volt az oka - az emberiség minden bűne. Izrael fiaié és a pogányoké egyaránt. És Jézus Krisztus önként vállalta azt a büntetést, amelyet mi érdemeltünk volna. Teljes szívvel remélem, hogy a kereszténység belátja, hogy mennyi hálával, törődéssel és szeretettel tartozik Izrael gyermekeinek, akik közül Isten Fia test szerint származik. Sőt nem kevesebbel tartozunk nekik, mint az evangélium hiteles hirdetésével! Hiszen Jézus nélkül egyetlen népnek sincsen reménysége. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis én általam.” 0n 14,6) Áldáskívánással: ■ Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben. (Mik 6,8) Szentháromság ünnepe után a huszadik héten az Útmutató reggeli igéi gyakorlati kérdésekről szólnak: arról, miként kell betölteni Isten örök törvényeit. Pál szerint „a szeretet tehát a törvény betöltése” (Róm 13,10). Tudjuk, hogy a hit is Isten kegyelmi ajándéka, és a törvény Krisztushoz vezető mesterünk. Luther szerint „a hit nem tölti be ugyan a törvényt, de kap Lelket és szeretetet a törvény betöltéséhez. Viszont a szeretet nem igazít meg ugyan, de rámutat arra, ami megigazít, a hitre. A cselekvő tehát mégiscsak a hit, a szeretet pedig csupán cselekedet.” Krisztusba vetett hitünk alapján figyeljünk arra, hogy mit kíván tőlünk az Úr! Isten eredeti, örök érvényű és megmásíthatatlan teremtő akarata megelőzte Mózes „megengedő” törvényét: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Mk 10,9) Fogadjuk gyermeki hittel, ajándékként Istenünknek Fiában már jelen lévő országát, így Jézus áldása rajtunk is megnyugszik. Kérjük Atyánkat: „Vezess parancsolataid útján, mert abban gyönyörködöm." (Zsolt 119,35) Járjunk elhívatásunkhoz méltóan, megszentelt életben, mert „az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól"! Az Újszövetség népére is érvényes az ő életvédő rendelkezése: „Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem meg- szenteló'désre.” (iThessz 4,3.7) Isten a szombatévnek, a nyugalom napjának és az évenkénti három főünnepnek a megtartását kéri választott ószövetségi népétől, de a legfontosabb parancsa hétköznap és ünnepnap egyaránt érvényes - mireánk is: „Ne legyen más istened rajtam kívül!" Ez azt is jelenti, hogy „más istenek nevét ne is említsétek, hallani se lehessen a szátokból!" (2MÓZ 20,3; 23,13) Mózes - apósa tanácsára - bírákat állított a nép fölé, s „ezek tettek igazságot a nép között minden időben” (2MÓZ 18,26). Izsák szeretetre törekedett Rebeka iránt, akit az Úr választott a számára; feleségül vette, s „megszerette őt” (iMóz 24,67). Még a Tízparancsolat kihirdetése előtt a Sínai-hegyről ezt ígérte Isten Izraelnek: .....ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti le sztek az én tulajdonom valamennyi nép közül... (...) Papok királysága és szent nép lesztek." (2MÓZ 19,5-6) Tudjuk-e, hogy Jézus érdeméért mi is „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet” vagyunk, „Isten tulajdonba vett népe" (iPt 2,9)? Jézust nem Izrael törvényei szerint (megkövezés) ítélték halálra, mert - mint mondták - „nekünk senkit sincs jogunk megölni” (Jn 18,31); csak „kiálthatták” ezt a császár barátjának. A prédikátor utolsó szavai - mintegy végrendeletként - örök érvényű igazságot fogalmaznak meg (lásd még heti igénket is): „Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!” (Préd 12,13) „Ez a szent tízparancsolat. / Ezt adta Istened, Urad...” (EÉ 433,1) ■ Garai András „Tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót!” (Ézs 1,17a) Deák téri híradás A Deák téri gyülekezetben két ifjúsági csoport működik. A Mustármag Ifjúság, amelynek tagjai jórészt gimnazista korúak, valamint az Ötórai Ifjúság, amely huszonéves fiatalokból áll. A következőkben az utóbbi programját szeretném röviden bemutatni. A munkatervet közösen állítottuk össze. A hónap egy bizonyos péntekén valamely meghatározott sorozat témája kerül terítékre. A csoport részvételével többrészes egyházi ifjúsági tévéműsor készült; az egyes epizódok Luther Asztali beszélgetések című művéből származó egy-egy idézetre épülnek. A tévéműsor kapcsán vetődött fel, hogy jó lenne részletesebben feldolgozni ezeket az idézeteket („Az egyháznak a világban a helye”, „A világ mindig újat akar”, „Isten az, aki segít”, „Mi szükséges a felebaráti bocsánathoz?”); minden hónap első péntekén ezzel foglalkozunk. Többek javaslatára minden második pénteken Jézus példázatairól beszélgetünk (például az irgalmas samaritánus, a gazdag és Lázár, a hamis sáfár történetéről). A harmadik sorozat keretében részletesebben ismerkedünk meg egyes prófétákkal (Jónás, Illés, Jeremiás). A fennmaradó péntekeken egyéb témákról beszélgetünk (Szimbólumok a jánosi iratokban, Misszióról - mai szemmel, Diakonisszák). A félév utolsó alkalmán közös karácsonyi együttlétre kerül majd sor. Az ifjúsági órák mellett a gyülekezeti életnek szintén fontos részét képezik az SZÓSZÓRÓ Ifjúságirovat-gazda: Balog Eszter ifjúsági istentiszteletek, amelyekre havonta egyszer kerül sor. Az ifjúság néhány tagja és a lelkészek közösen tervezik és valósítják meg ezeket az istentiszteleteket. A gyülekezet munkaévének minden alkalma egy mottó köré szerveződik („Közönségből - közösséggé”); ezt a gondolatot követik az ifjúsági istentiszteletek is. A Jelenések könyvében szereplő, hét kis-ázsiai gyülekezetnek írott levél alapján különböző oldalról vizsgáljuk meg, járjuk körbe a „közösség” fogalmát (Jel 2,1-7: „Kiestél” mottóval; Jel 2,8-11: „Gazdag szegények”; Jel 2,12-17: „Fel nem vállalt közösség”; Jel 2,18-29: „Tartsd meg!"; Jel 3,1-6: „Erősítsd!”; Jel 3,7-13: „Oszloppá teszlek”; Jel 3,14-22: „Van, aki forrón szereti...?”). A gyülekezeti ifjúság programjainak bemutatásakor meg kell említeni az ősz végére tervezett kirándulást is, amelyen mindkét ifi tagjai részt fognak venni. Isten áldása legyen az tervezett programokon és más ifjúsági csoportok elképzelésein! M Kovács Áron hatodéves teológushallgató I
