Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-10-09 / 41. szám
TO 2005. október 9. KRÓNIKA "Evangélikus Életi? „Új éneket adott...” ► Lehetett volna csupán egy hűvös és barátságtalan őszi vasárnap, a sandi gyülekezet számára mégis szívet melengető és hálaadásra indító nap volt szeptember 18-a. Ekkor mondhattak ugyanis az Úrnak köszönetét azért, hogy 2002-ben megújult templomukban újra szól az orgona. A legtöbb szakember, aki megnézte, úgy vélekedett, hogy egy fillért sem érdemes rákölteni - most mégis újra szól. A jelenlévők tanúskodhatnak róla, hogy értő kezek érintésére nem is akárhogyan: méltóságteljesen vagy játékos csengéssel egyaránt kísérni tudja a gyülekezet énekét. A felújítási munkálatokat egy tamási orgonajavító, Kovács Róbert végezte. Az öreg hangszerből - mint mondotta - nem lett hangversenyorgona, de hát nem is ez volt a cél. Hivatását újra betölti: alkalmas a templomi használatra. Vezeti, segíti, kíséri az Istent magasztaló, Jézus üdvösségszerző művét hirdető, a Szentlélek vigasztaló jelenlétét kérő énekeket. Az orgonához értők szaknyelven úgy mondják, hogy a sandi templom orgonája nem mechanikus, hanem pneumatikus. Éppen ezért érzékeny hangszer, még akkor is, ha a legjobb anyagok felhasználásával és nagy odafigyeléssel készül. E sorok írója nem hivatott az orgona működési elvét magyarázni, viszont jó tudni, hogy az Újszövetség eredeti nyelvében, a görögben a „pneumatikos” vagy „pneuma” a lelkit, a lelket jelenti a lélegzet, a szellő, a fuvalom mellett. Vagyis mindig az Úr lelkére, a tőle jövő isteni ajándékra utal, még akkor is, ha nem mindig áll előtte a „hagios" (vagyis a „szent”) szó. A hangszer emberi kezek munkája által, a gyülekezet és az egyházmegye áldozat- készsége révén újult meg. Az ünnepen ár. Finta Gergely orgonaművész, egyházzenész szólaltatta meg. A gyülekezetben ötven éven át kántorként szolgáló Fiiszár József után most vasárnaponként Deme Dávid nagykanizsai lelkész ül az orgonához, aki nemcsak szóval, hanem ezzel a szolgálattal is dicsőíti Mesterét. A hívek azért könyörögnek szüntelenül, hogy ez az egyszerű orgona valóban a Lélek hangszere, eszköze legyen. Hogy a lélek is rezonáljon rá, s vezetésével zenghessen az ének; az öröm megsokszorozódjék, a fájdalom csendesedjék, mikor Isten házában együtt vannak. Az ünnepi alkalmon Urunk két igehirdetés által hangolta föl a szíveket az ő dicséretére. Smidéliusz Zoltán püspökhelyettes a meghívón olvasható 40. zsoltár alapján múltról, jelenről, az Istenre tekintő ember reménységéről tanúskodott, Szemerei János esperes pedig egy ritkán elénk kerülő ószövetségi igehely (2Krón 5,13-14) beszámolója nyomán az összhang, a közös szolgálat értékét emelte ki. Bengyák Vince plébános köszöntötte a gyülekezetei, s arról szólt, hogy miként segíti az egyházi zene az embereknek az Isten és egymás felé való megnyílását. Valóban szívből zengtek az ünneplők ajkáról a „Szálljon az ének...”, „Az Urat áldom én...” és a „Mint a szép hűvös patakra...” kezdetű énekeink (EÉ 70, 250, 76). A gyülekezet örömébe kapcsolódott a fiatalok hálaadása is, akik gitárkísérettel, ifjúsági énekkel szolgáltak. A vendégeket Teke Ilona felügyelő köszöntötte, s egyben kifejezte háláját az egyházmegye hatszázezer és a gyülekezet ötszázezer forintos támogatásáért. ■ Deméné Smidéliusz Katalin Megemlékezés Csepregi Zsuzsanna lelkész halálának tizedik évfordulóján Csepregi Zsuzsanna lelkész testvérünk 1990-től állt a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület szolgálatában. Más szolgálatai mellett a Maros utcai „Reménység otthon” vezetője volt, amely egyetemista, illetve teológus lányoknak adott kollégiumi helyet. Fiatalon, mindössze negyvenhat évesen, 1995. szeptember 26-án Ura, akit mindvégig hűségesen szolgált, hazahívta. Most szeptember 29-én a csendes sár- szentlőrinci temetőben a Fébé küldöttsége és a szűk család tartott emlékező istentiszteletet. A diakonisszaegyesület főnök asszonya, Taschner Erzsébet meleg szavakkal emlékezett meg Csepregi Zsuzsanna életéről és szolgálatáról, majd e sorok írója Lk 12,37 alapján hirdette Isten igéjét. Herzog Csaba imádsága és az áldás után a 388. énekünkkel tettünk bizonyságot a feltámadásba vetett biztos reménységünkről: „Győzelmet vettél, ó, Feltámadott!” ■ Veperdi Zoltán ISTENTISZTELETI REND / 2005. október 9. Szentháromság ünnepe után 20. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: Ef 5,15-21. Alapige: Lk 14,25-35. Énekek: 52., 488. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Bence Imre; du. 6. Bence Imre; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Veperdi Zoltán; II., Modori u. 6. de. 3/4 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Sztojanovics András; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Donáth László; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Hokker Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Smidéliusz Gábor; de. 11. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; du. 5. (nagyterem) asztali beszélgetés Róna Tamás rabbival; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. (úrv.) Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; Kerepesi út 69. de. 8. Tamásy Tamásné; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Blázy Árpád; de. 11. (úrv.) Blázy Árpád; du. 6. Blázy Árpádné; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Blázy Árpádné; Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) Barthel-Rúzsa Zsolt; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Simon Attila: Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Zsugyel Koméi; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. (úrv.) Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Eszlényi Ákos; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Eszlényi Ákos; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Wiszkidenszky András; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. Wiszkidenszky András; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Dr. Korányi András; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. Dr. Korányi András; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. (családi) Győri János Sámuel; Csepel, XXI., Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa OKTÓBER 6. - AZ ARADI VÉRTANÚKRA EMLÉKEZÜNK Levelek a siralomházból I. „Mindenség ura! Hozzád küldöm imámat. Te erősítsél meg a nőmtőli végbúcsú rettenetes perczében; erősíts tovább is, Atyám, hogy a halál e lealázó nemét mint férfi álljam ki. Hallgasd meg, Mindenható, kérésemet! Te őrködtél fölöttem a harczok mezején; te vezettél a véres csatákban; s megengedéd, hogy azokat túléljem. Oltalmazd meg, Mindenható, szerencsétlen hazámat a további vésztől. Lágyítsd meg az uralkodó szívét az ittma- radottak iránt. Adj erőt szegény Emíliámnak, hogy adott szavát, miszerint sorsát zúgolódás nélkül, erős hittel tűrendi - beválthassa. Áldás reád Arad! Áldás a szerencsétlen hazának!” (Damjanich János [1804-1849] tábornok levele) II. „Királyom parancsára esküdtem hűséget a magyar alkotmányra, s eskümet halálomig meg kell tartanom.” (Aulich Lajos magyar tábornok a haditörvényszék előtt minden kérdésre ezt a választ adta.) III. „Kedves szentem, egyetlen Marim, mindenem e földön! Egy sejtelmem mondja nekem, hogy holnap reggel - mielőtt még egyszer láthatnálak - elvérzettem, s velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hírvágyát bírtad, Te magad maradsz e földön; Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. De marad még neked egy pár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid, ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szere- tetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztját, és arra törekedjél is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak. Én éretted és nyugodalmadért fogok az Istenhez imádkozni; Te édesem, mindenem, hasonlóképpen imádkozzál. Károly szavát bírom, hogy rólad és gyermekeinkről gondoskodni fog. Szerencs hátra van ugyan, de a jóakarat ki fogja pótolni a hiányzót. Isten veled! Isten veletek! Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásom, de az úgyis meg fog történni. Én mártyr vagyok, és ártatlanul halok meg. Az Isten, aki még soha sem hagyott el, most sem fog elhagyni, én pedig szellemképp, körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul örök szerelmemben. Ott fenn ismét látjuk egymást egymást, ha van egy jobb lét. Képzeletemben dobogó szívemhez szondák, csókollak és maradok síromig- lan hű, szerető Vilmosod. Utóirat: Kedves gyermekeim! Jók legyetek, szeressétek egymást, éljetek anyátok vigasztalására. Szeretve szerető apátok, Vilmos.” (Lázár Vilmos tábornok levele 1849. október 5-én este feleségéhez, Reviczky Máriához) IV. „Forrón szeretett gyermekeim! Bocsássatok meg nekem, gyermekeim, miképpen én is megbocsátok nektek - ez halni készülő apátok kívánsága... Ne tegyetek senkinek szemrehányásokat - Isten áldjon meg benneteket! Erősítsen és óvjon benneteket; imádkozzatok ártatlan lelkemért, ez az utolsó kívánsága szerencsétlen apátoknak, Ernőnek.” (Kiss Ernő altábornagy és főhadikormányzó utolsó levele lányaihoz) V. „Isten a tanúm, majd megszakad a szívem, amikor ezt a szomorú, rettenetes hírt közlöm: mire ezeket a sorokat megkapja, már nem leszek. Tíz perccel ezelőtt halálra ítéltek... Szerencsétlen sorsomra való tekintettel, bocsássa meg, drága apám, ami fájdalmat okoztam magának az életemben... Jó apám, utolsó kérésem, legyen vigaszom ebben a szomorú búcsúórában, hogy ne hagyja el angyali jóságú szegény feleségemet és gyermekeimet. Ha tudok, írok még drága szeretteimnek. Isten vigasztalja meg őket, és törölje ki szívükből emlékem keserűségét.” (Báró Pöltenberg Ernő tábornok utolsó levele édesapjához) VI. „Most, ebben a komor órában, amikor minden földi dolog teljes múlandóságában áll előttem, amikor mintegy feltárul a múlt, minden emlék megrohan és nehézzé teszi a válást. Tudom, hogy vérez- ni fog a szíved; de a gyerekek iránti kötelességeid érzete meg fogja enyhíteni fájdalmadat... A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, s ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg.” (Gróf Leiningen-Westerburg Károly feleségéhez szóló utolsó leveléből) „A lámpák kialudtak, sötétség, mint tegnap. De még ezer meg ezer év múlva is oly fényesen tündöklenek a csillagok, melyekhez ma fölnézünk.” (Gróf Leiningen-Westerburg Károly börtönfeljegyzése) * * * „Kerüljétek az ingadozó sokaságot, mely fáklyászenéit s egyéb kíváncsi hiúságait majdnem azon gyönyörélvezettel rendezi, mint amellyel á vérpad áldozatait körüldonogja! Meghalok ha kell, lelkem nyugodt, vétek soha nem terhelé, minden hibám az, hogy képviselői tehetségemet elébe tettem saját személyemnek. Isten adjon minden élőnek legnagyobb boldogságot. Édesapám kezeit és titeket, kedves testvéreim, ezerszer csókollak. Az Utolsó óra csendes és mély fontolgatásai közben kérlek, hogy emlékezzetek rám, de ne sirassatok, a hit hasztalanságát fognátok ezzel bizonyítani, pedig Isten mindnyájatokkal szabad, és még a pogány költő is azt mondja: »Mors ultima linea return!« Még egyszer és örökre Isten veletek, és áldása mindnyájatokra! Utánirat: E levelet küldd el édesatyámnak is, kegyelemért folyamodtam, édesapámnak írtam volna, de különösen őhozzá levelet intézni képes nem vagyok. Egyébiránt neki is ezt írtam volna, és azt, hogy bocsásson meg, mert én nemhogy őt, de soha senkit csak gondolatban sem akartam megbántani. Holnap már édesanyámnál leszek, őnála, ki engem az életben legjobban szeretett!” (Szflcsvay Imre országgyűlési képviselő levele a siralomházból) Emléktábla-avatás Szendén A szendi hívek szeptember 10-én a gyülekezet egykori lelkészére, Piri Károlyra emlékeztek, aki száz évvel ezelőtt érkezett Szendre. Piri Károly (1878-1947) kitartóan szolgálta Istent és hirdette az igét negyvenkét esztendőn keresztül, 1905-től 1947- ben bekövetkezett haláláig. Hűségesen kitartott Isten nyája mellett mind a két világháború alatt, egy percre sem hagyta el sem Urát, sem a gyülekezetét. Ajtaja mindig nyitva állt a gyülekezet tagjai előtt. Alázattal tanította a fiatalokat és az idősebbeket az Isten útján való járásra és a szolgálatra. 1907-ben elhunyt első felesége, Hujber Irma Stefánia, akitől három gyermeke született, majd Isten még három gyermekkel áldotta meg második felesége, Magyar Katalin által. Az ünnepi istentiszteleten Bencze András esperes hirdette Isten igéjét. Az emléktábla leleplezése előtt egy idősebb testvérekből összeállt alkalmi énekkar énekelte az „Isten felséges adománya...” kezdetű régi énekünket, amelyet Piri Károly minden konfirmandusnak megtanított. Ezek a testvérek készíttették a táblát a jeles évfordulóra. Elsőként a gyülekezet lelkésze, Bartucz István emlékezett elődjére. A megemlékezést a család nevében Magyar László lelkész folytatta, aki bemutatta Piri Károly életpályáját, és elmondta a lelkészhez fűződő személyes élményeit. A gyülekezet nagy örömére szolgált, hogy Piri Károly hat unokája, kilenc dédunokája, tizenegy ükunokája és családtagjaik is jelen voltak az emléktábla-avatáson. Emelte az ünnep fényét, hogy az unokák között vannak, akik a lelkészi hivatást választották: Rostáné Piri Magda, illetve Szabóné Piri Zsuzsanna férjével, Szabó Vilmossal együtt. Az ünnepi istentisztelet után a temetőben folytatódott a megemlékezés, ahol Piri Magda emlékezett vissza nagyapjára, majd a rokonok és a szendi gyülekezet tagjai helyezték el koszorúikat és virágaikat a sírra. A szendiek méltán büszkék a több mint négy évtizedig közöttük szolgáló lelkészre, aki mind a mai napig példaként állhat előttünk. Isten áldja meg emlékét, utódait és a szendi evangélikusokat! „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg..." 0el 14,13) ■ O. M. Zs. f
